Szinte rögtön talált némi hiányosságot a Hulladék aktákban. Miután többször is átnézte és ellenőrizte, hogy az ötletével még nem próbálkoztak. Egy órába sem telt, összegyűjtötte a szükséges anyagot, és három órával később, miután végigkérdezett szinte mindenkit, több mérföldes kutyagolás után megtalálta Basurero irodáját.
— Keresd csak meg szépen a visszavezető utat az irodádba — mordult rá Basurero —, nem látod, hogy dolgom van? — Remegő ujjakkal újabb féldecit töltött a jó öreg Szervméregből a poharába, és felhajtotta.
— Megfeledkezel a problémáról…
— Mit gondolsz, mi a francot próbálok tenni? Tűnés!
— Egy tapodtat sem, mielőtt ezt be nem mutatom. Egy új módszer megszabadulni a műanyag cuccoktól.
Basurero olyan vadul ugrott talpra, hogy leverte az üveget, annak tartalma kiömlött, és máris lyukat mart a teflon borítású padlóba.
— Komolyan beszélsz? Tényleg? Egy új megoldás?
— Tényleg.
— Bár ne kellene ezt tennem… — Basurero megborzongott, és a fiókból egy üvegcsét húzott elő: KIJÓZANÍTÓ, AZ IGAZI ROGTÖNHATÓ KÚRA A RÉSZEGSÉGRE — ORVOSI FELÜGYELET ÉS ÉLETBIZTOSÍTÁS NÉLKÜL NE HASZNÁLJA! Kivett belőle egy mogyorónyi méretű tablettát, megnézte, ismét megborzongott, aztán fájdalmas arccal lenyelte. Abban a pillanatban egész testében remegni kezdett, behunyta a szemét, valami sisteregni kezdett a gyomra tájékán, és ritkás füst tekergeti elő a füléből. Amikor ismét kinyitotta a szemét, értelem csillogott benne.
— Mi az? — kérdezte hevesen.
— Tudod, mi ez? — kérdezett vissza Bill, és egy vaskos könyvet rakott az asztalra.
A Procyon-III fővárosának, Storhestelortbynak a telefonkönyve, legalábbis a címkén ez áll.
— Tudod, hány ehhez hasonló telefonkönyvünk van?
— Az ember beleszédül a gondolatba. Szinte azonnal újabbakat kapunk, amint a régi megérkezik. Na és?
— Figyelj, megmutatom. Van egy pár műanyag tálcád?
— Tréfálsz? — Basurero kinyitott egy szekrényt, és több száz műanyag tálca hullott a padlóra.
— Remek. Most hozzáteszek néhány dolgot, egy kevés kartonpapírt, zsineget, csomagolópapírt, melyek mindegyike nyerhető hulladékból, és másra nincs is szükség. Ha behívsz egy közönséges munkarobotot, demonstrálom a tervem második lépését.
— Mubot… az egy rövid és két hosszú. — Basurero erőteljesen belefújt a hangtalan sípba, aztán felnyögött, és a fejét fogta, amíg a vibrációk el nem ültek. Az ajtó kitárult, egy robot jelent meg várakozástól remegő karokkal és csápokkal. Bill mutatta.
— Munkára, robot! Fogj ötven tálcát, csomagold be őket kartonba és csomagolópapírba, és kötözd át a madzaggal!
A robot elektronikus élvezettől zümmögve lódult előre, és egy pillanatra rá egy csomag hevert a padlón. Bill találomra kinyitotta a telefonkönyvet, és egy névre mutatott.
— Erre a névre címezd meg, írd rá, hogy adómentes ajándékcsomag… és postázd!
Egy toll pattant elő a robot egyik ujja hegyéből, pillanatok alatt átmásolta a jelzett címet a csomagra, a karját kinyújtva lemérte a súlyát, ráütötte a DÍJMENTES pecsétet Basurero asztaláról, és a csomagot a postanyílásba hajította. Tompa cuppanás hallatszott, ahogy a vákuum magasabb szintekre röpítette. Basurerónak a szája is tárva maradt az ötven tálca hirtelen eltűnésétől, így Billnek volt ideje felsorolni az érveit.
— A robot munkája ingyenes, a címek ingyenesek, akárcsak a csomagolóanyagok. Ráadásul ez állami iroda, így hát a postázás is ingyenes.
— Igazad van… menni fog! Nagyszerű terv. Azonnal működésbe hozom nagyobb méretekben. Ellátjuk az egész galaxist ezekkel a nyavalyás tálcákkal. Nem is tudom, hogy köszönjem meg…
— Esetleg készpénz jutalom?
— Remek ötlet. Azonnal intézkedem.
Bill gratulációktól sajgó kézzel, hálaimáktól csengő füllel vánszorgott vissza az irodájába. De jó ebben a pompás világban élni! Bevágta maga mögött az irodája ajtaját, és leült az íróasztala mögé, csak akkor vette észre a nagy, fekete esőkabátot, mely a fogasán lógott. Első pillantásra tudta, hogy ez X kabátja. Aztán észrevette, hogy egy szempár kukucskál ki az esőkabát rejtekéből, és ebből tudta, hogy X visszatért.
Hetedik fejezet
— Meggondolta magát, belép a pártba? — kérdezte X, miközben leakasztotta magát a fogasról, és lazán szökkent a padlóra.
— Gondolkodtam egy keveset — morogta Bill némi bűntudattal.
— Gondolkodni annyi, mint cselekedni. El kell űzni ennek a vérszívó, fasiszta csürhének a bűzét az otthonainkból és szeretteinktől.
— Meggyőzött, belépek.
— A logika mindig győzedelmeskedik, írja alá ezt a belépési nyilatkozatot, oda cseppentse a vérét, aztán tartsa felemelve a kezét, amíg elmondom a titkos esküt.
Bill felemelte a kezét, és X ajkai csendben mozogtak.
— Nem hallom — jegyezte meg Bill.
— Közöltem, hogy az eskü titkos. Magának csak annyit kell mondania, hogy igen.
— Igen.
— Üdvözöllek a forradalmárok között, testvér. — X mindkét arcára forró csókot nyomott. — Most gyere velem, mert rögtön kezdődik a fold alatti gyűlés! — X a hátsó falhoz rohant, és megnyomott valamit: kattanás hallatszott, és egy titkos ajtó tárult ki. Bill kétkedve bámult a lefelé vezető dohos, sötét lépcsőre.
— Hová vezet ez?
— A föld alá. Miért, mit vártál? Gyere utánam, de el ne tévedj! Ezek több ezer éves járatok, a fentiek nem ismerik, és olyan lények élnek itt, amiket elképzelni is szörnyűség.
Fáklyák hevertek egy alkóvban, X meggyújtott egyet, és mutatta az utat a dohos és zajokkal telt sötétben. Bill közel maradt hozzá, követte a pislákoló, füstölgő fényt, és egyre lejjebb haladtak a rogyadozó járatokban, egyik alagútban rozsdás sínek közt botladoztak, egy másikban térden felül érő, sötét vízben gázoltak. Egyszer hatalmas karmok csattogása hallatszott, és egy csikorgó hang szólalt meg a feketeségből.
— Vér…
— …ontás — felelte X, majd odasúgta Billnek, amikor elhaladtak: — Remek őr, egy emberevő a Dapdrofról, egy pillanat alatt felfalja az embert, ha nem tudja a jó jelszót.
— Mi a jó jelszó? — kérdezte Bill, miközben rádöbbent, milyen nyomorultul aláfizeti őt a GNI a vacak száz dollárjával.
— A páros napokon Vérontás, a páratlan napokon Delenda est-Karthágó, vasárnap pedig mindig Nekrofilia.
— Nem bonyolult ez egy kicsit?
— Az emberevő is megéhezik, valamit csak lennünk kell, hogy ne éhezzen. Mostantól… teljes csendet! Eloltom a fényt, és kézen fogva vezetlek. — A fáklya kialudt, és ujjak mélyedtek Bill bicepszeibe. Véget érni nem akaró ideig bukdácsoltak, botladoztak előre, míg homályos fény jelent meg a távolban. A járat padlója vízszintes lett, és egy nyitott ajtó várta őket, belülről pislákoló fénnyel. Bill a társához fordult, és fel-sikoltott.
— Mi vagy te?
A fakó bőrű, cammogó teremtmény, mely kézen fogva vezette, odafordította a fejét, és rámeredt kiguvadt szemével. A bőre hullafehér volt és nedves, feje szőrtelen, ruhaként mindössze egy ágyékkötőt viselt, a homlokába pedig egy piros A betűt égettek.