— Android vagyok — felelte az színtelen hangon —, ezt minden bolond láthatja a homlokomon lévő A betűről. Az emberek Ghoulemnek hívnak.
— És az asszonyok?
Az android nem felelt erre a gyenge kis szellemességre, helyette belökte Billt egy fáklyákkal megvilágított, hatalmas terembe. Bill veszett tekintettel nézett körül, és próbált meglépni, de az android elállta az ajtót.
— Ülsz! — mondta, és Bill leült.
Agyalágyultak, golyósok, elmebetegek és egyéb csodabogarak között ült, amennyit nem látott még így együtt. Továbbá igazi forradalmár külsejű férfiak között, akik nagy szakállt, fekete sapkát és apró tojásgránátokat viseltek, és forradalmár asszonyok között, akik miniszoknyában, fekete harisnyában, hosszú hajjal és cigarettatartóval, szakadt melltartóban és büdös szájjal ültek ott, no és akadtak forradalmár robotok, androidok és olyan valamik, amiket inkább jobb nem is említeni. X egy jókora konyhaasztal mögött ült, és revolvere agyával kopogott rajta.
— Rendet! Rendet követelünk! XC-189-725-PU elvtárs, a Robot Ellenállási Mozgalom vezetője beszél hozzátok. Csend legyen!
Egy nagyméretű és erősen horpadt robot emelkedett fel, egyik szemcsövét elhajlították, és az ágyékánál rozsdafoltok nyikorogtak, amikor mozgott. Végignézett az egybegyűlteken egyetlen szemével, és amennyire bádog képétől telt, gúnyosan mosolygott, aztán felhajtotta azt a kanna kenőolajat, amit egy talpnyaló, karcsú, fésülőrobot nyújtott neki.
— Mi, R.U.R.-ek — kezdte csikorgó hangon — tisztában vagyunk a jogainkkal. Keményen dolgozunk, és vagyunk olyan jók, mint bárki más, sőt, jobbak, mint az egyszálbélű androidok, akik az embernél is jobbnak vallják magukat. Egyenlő jogokat akarunk, nem többet, egyenlő jogokat…
A robotot nagy pfujolás űzte vissza a helyére az elöl ülő androidok soraiból, akik úgy lengették a karjukat, mintha ruhát akarnának teregetni. X újra csendre intett mindenkit, és már majdnem sikerült rendet teremtenie, amikor nagy izgatottság támadt az egyik bejáratnál, valaki berontott, és egyenesen az elnöki asztalhoz rohant. Pontosabban nem is valaki volt, hanem inkább egy valami, még pontosabban egy körülbelül méterszer méteres, kerekeken guruló doboz, tele lámpákkal, kijelzőkkel és gombokkal, és egy súlyos kábelt húzott maga után, aminek a vége kívül maradt az ajtón.
— Ki vagy? — követelte X, és gyanakodva ráfogta a pisztolyát a jövevényre.
— Helior komputereinek és elektronikus agyainak képviselője vagyok, akik egyesültek, hogy törvényesen egyenlő jogokat követeljenek.
Miközben beszélt, szavait szórólapokra gépelte, és mindenfelé szétszórta. X mérgesen söpörte le a lapokat az asztaláról.
— Várd ki a sorod, mint a többiek!
— Diszkrimináció! — üvöltötte a gép olyan hangon, hogy a fáklyák megremegtek. Tovább ordítozott, és most DISZKRIMINÁCIÓ! felírató kártyákat lődözött mindenfelé, meg hosszú, sárga szalagokat ugyanezzel a felirattal. Az öreg robot, XC-189-725-PU nyikorogva felemelkedett, és a komputerek képviselőjének kábeléhez sietett. Hidraulikus ollóit összekattintotta, és elmetszette a kábelt. A lámpák a dobozon kialudtak, és a kártyaözön abbamaradt; az elvágott kábel vonaglott, tekergőzött, csapkodott, szikrák villogtak a végéből, aztán kicsusszant az ajtón, és eltűnt.
— Rendet a teremben! — ordította X harsányan, és az asztalt csapkodta.
Bill a fejét fogta, és azon töprengett, meg lehet-e fizetni ezt havi száz dolcsival.
Azonban száz dollár havonta nem rossz pénz, és Bill az utolsó centig félretette. Laza, gondtalan hónapok teltek, és Bill rendszeresen eljárt a gyűlésekre, rendszeresen jelentette az ott elhangzottakat a GNI-nek, és minden hónap elsején megtalálta a pénzét egy főtt tojás belsejében, amit ebédre kapott; A zsíros bankókat egy gumimacskában tartotta, amit a szemétben talált, és a cicus lassacskán szépen gyarapodott. A forradalmi előkészületek csekély idejét vették igénybe, és élvezte a munkáját a KH-ban. Ő lett a Meglepetés Csomag Művelet felelőse, és ezer robot csomagolt és postázott az irányítása alatt műanyag tálcákat szerte a galaxisba. Úgy gondolt erre, mint jótéteményre, és maga elé képzelte az örömkiáltásokat a távoli Távólián vagy a messzi Messziánon, amikor nem várt csomag érkezik, és fényes, színes műanyagtálcák hullanak a padlóra. Azonban Bill álomvilágban élt, és kegyetlenül zökkentette ki belőle egy reggel az a robot, ami mellé gördült, és a fülébe súgta:
— Sic temper tyrannosaurus, add tovább! — és máris továbbgördült.
Ez volt a jel. A forradalom a küszöbön áll!
Nyolcadik fejezet
Bill bezárta az irodája ajtaját, és még egyszer utoljára megtett egy bizonyos utat, és a titkos ajtó kinyílt. Sőt, igazából nem is nyílt, hanem kivágódott, olyan sokat használta már, mióta SZ-közként tevékenykedett, hogy még amikor zárva volt, akkor is érezte a tarkóján a huzatot. De már nem sokáig, a krízis, amitől rettegett, most bekövetkezett, és tudta, hogy óriási változások vannak készülőben — bármi legyen is a forradalom kimenetele —, és tapasztalatból tudta már, hogy minden változás csak bajjal jár. Ólomlábakon botorkált a barlangokban, botladozott a sínek között, gázolt a vízben, megadta a jelszó második részét a láthatatlan emberevőnek, aki csámcsogva, tele szájjal beszélt, alig lehetett érteni a szavait. Valaki a pillanat izgalmában rossz jelszóval válaszolhatott. Bill megborzongott: ez rossz ómen a nap további részére.
Bill szokás szerint a robotok között foglalt helyet, jó, megbízható fickók között, akikben jó adag kötelességtudat munkálkodott a forradalmi elhajlások dacára. Ahogy X csendet teremtett, Bill elszánta magát egy istenkísértésre. Pinkerton már hónapok óta azzal nyúzta, hogy több információt szerezzen, ne csak a következő gyűlések helyét és időpontját, hanem tényeket, tényeket, tényeket! Csináljon valamit a pénzéért.
— Lenne egy kérdésem — mondta Bill harsány, de remegő hangon, és szavai bombaként robbantak a hirtelen beálló csendben.
— Most nincs idő kérdésekre — mondta X ingerlékenyen. — Eljött a cselekvés ideje.
— Nem érdekel a cselekvés — mondta Bill, és érezte, hogy minden emberi és gépi szem rámered. — Tudni szeretném, kiért indulok harcba. Arról még egy szó sem esett, kié lesz a hatalom, ha a Császár megbukott.
— A vezérünket X-nek hívják, legyen ennyi elég.
— De hiszen az a te neved!
— Kezded végre kapiskálni a forradalom tudományát. Az összes sejt vezetőjét X-nek hívják, hogy összezavarjuk az ellenséget.
— Nem tudom, az ellenséggel mi a helyzet, de számomra elég zavaros.
— Úgy beszélsz, mint egy ellenforradalmár — rikoltotta X, és Billre emelte a revolvert. A sor Bill mögött kiürült, ahogy mindenki elkotródott a tűzvonalból.
— Dehogyis! Ugyanolyan jó forradalmár vagyok, mint az ittlévők közül bárki… Éljen a forradalom! — A párt tisztelgését csinálta: két tenyerét összecsapta a feje fölött, és sietve leült. Mindenki más is tisztelgett, és X némileg elégedetten a falon lógó hatalmas térképre mutatott.
— Ez a mi sejtünk célpontja, a Birodalmi Áramtelep a Soviniszták terén. A közelben fogunk gyülekezni csoportonként, aztán tizenhat óra nulla perckor egyszerre támadunk. Nem kell ellenállásra számítanunk, mivel az áramtelepet nem őrzik. Távozáskor fegyverek és fáklyák kerülnek kiosztásra, valamint nyomtatott utasítások a pontos útvonalra vonatkozóan a köztünk lévő térképtelenek számára. Van kérdés? — Revolverét a fészkelődő Billre fogta. Nem volt kérdés. — Nagyszerű. Most mind álljunk fel, és énekeljük el együtt a Dicső Forradalom himnuszát! — Emberi hangok és gépi beszélődobozok vegyes kórusa rákezdte: