Fellelkesülve ettől a rímtelen és monoton harsogástól, lassú sorokban indultak kifelé, és megkapták a forradalmi ellátmányt. Bill zsebre vágta a nyomtatott utasításokat, a vállára vette a fáklyáját és a sugárfegyverét, és most utoljára végigsietett a titkos alagúton. Alig maradt ideje a hosszú utazás előtt, és előtte még jelentenie kellett a GNI-nek.
Ezt könnyebb volt elképzelni, mint teljesíteni, és verejtékezni kezdett, amikor sokadjára tárcsázta a számot. Lehetetlen volt vonalat kapni, már rögtön az elején foglalt jelzést hallott. Vagy a telefonforgalom növekedett meg, vagy a forradalmárok akadályozták meg a kommunikációt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Pinkerton sunyi képe jelent meg az apró képernyőn.
— Mi van?
— Megtudtam a forradalom vezetőjének a nevét. X-nek hívják.
— És ezért akarsz jutalmat, te ostoba? Ezt az információt már hónapok óta tudjuk. Még valami?
— Hát… a forradalom ma tizenhat óra nulla perckor kezdődik, gondoltam, talán érdekli. — Na, most jól megmutatta nekik!
Pinkerton ásított.
— Ez minden? Ez az információ meglehetősen régen ismert. Nem te vagy az egyetlen kémünk, de valószínűleg a leggyengébb. Ide hallgass! írd le nagy betűkkel, hogy el ne felejtsd! A te csoportod a Birodalmi Áramtelepet fogja megtámadni. Egészen a térig tarts velük, aztán keress egy boltot, melyen a KWIK-FREEZ KOSHER SONKÁK LTD. felirat áll, itt bújik meg a mi egységünk. Siess oda azonnal, és jelentkezz nálam. Megértetted?
— Igenis. — A vonal megszakadt, és Bill keresett egy darab csomagolópapírt, hogy bebugyolálja a fáklyát és a fegyvert, amíg el nem jön a pillanat, hogy használja azokat. Sietnie kell, már alig maradt ideje a kezdésig, és addig még nagy távolságot kell megtennie igen bonyolult útvonalon.
— Majdnem elkéstél — mondta Ghoulem, az android, amikor Bill végre beesett a zsákutcába, ahol gyülekeztek.
— Te csak ne dumálj, te műember — zihálta Bill, és letépte a papírt a csomagjáról. — Inkább gyújtsd meg a fáklyámat.
Gyufa villant, és egy pillanatra rá az összes fáklya sercegve és pislákolva lobogott. A feszültség egyre nőtt, ahogy a nagymutató a tizenkettőhöz közeledett, és ideges lábak doboltak a fémjárdán. Bill nagyot ugrott, amikor sípszó hangzott fel, aztán az emberi és gépi hullám megindult, harsány ordítás tört fel a torkokból és a hangszórókból, és a fegyverek előre szegeződtek. A forradalom megkezdődött! Billt elkapta a lelkesedés, és rohant a többiekkel, hangosan éljenzett, és meg akarta gyújtani a fáklyájával előbb a falat, aztán egy kaput, majd egy bódét, de a fáklya kialudt, mivel Helioron minden fémből készül és mint ilyen, tűzálló. Nem volt ideje újra meggyújtani, és messzire hajította, miközben berontottak az áramfejlesztő hatalmas, szögletes épületébe. A legtöbb fáklya már kialudt, de itt nem is volt rájuk szükség, csak a sugárfegyverekre, hogy szétlőjék a Császár mocskos lakájait, akik megpróbálnak az útjukba állni. Más egységek özönlöttek elő a térre vezető utcákról, elmétlen, ösztönös tömeggé egyesültek, és megrohamozták az áramfejlesztő zord falait.
Egy villogó neonfény vonta magára Bill figyelmét: KWIK-FREEZ KOSHER SONKÁK LTD. Lihegve állt, és hirtelen minden eszébe jutott. Ahrimanra, megfeledkezett róla, hogy ő a GNI kéme, és a lázadókkal együtt meg akarta támadni az áramfejlesztőt! Van még idő menekülni, mielőtt az ellencsapás a kezdetét veszi? Most már nem is kissé verejtékezve tört át a tömegen a tábla felé — aztán kiszabadult, és futva indult a biztonság felé. Még nem késett el. Megragadta a bejárati ajtó kilincsét, és lenyomta, de az ajtó nem nyílt. Pánikban cibálta, rángatta, és már az egész épület remegett, és előre-hátra billegett. Bénultan meredt rá, miközben hangos sziszegés vonta magára a figyelmét.
— Tűnj onnan, te ostoba köcsög! — recsegte egy hang, és ahogy felnézett, Pinkerton GNI-ügynököt pillantotta meg az épület sarkánál, és mérgesen integetve. Bill odaszaladt az ügynökhöz, és azt látta, hogy egész tömeg áll ott, és jól elfértek, mivel az épület már nem volt ott. Bill csak most látta, hogy az építmény nem volt egyéb, mint kartonpapír, ráerősített kilinccsel, és egy atomtanknak szolgált álcázásul. A tank páncélozott oldala mellett tetőtől talpig felfegyverzett katonák és GNI-s ügynökök sorakoztak, talán még többen, mint a forradalmárok, és ruhájukon, gombjaikon fáklyák fénye csillant. Közvetlenül Bill mellett Ghoulem állt, az android.
— Te? — képedt el Bill, és az android egy gondosan begyakorolt gúnyos vigyorra húzta a száját.
— Pontosan… és én figyeltelek téged a GNI megbízásából. Ebben a szervezetben semmit sem bíznak a véletlenre.
Pinkerton kilesett egy lyukon a kartonfalon keresztül.
— Azt hiszem, az ügynökeink már nincsenek köztük — mondta —, de várjunk még egy kicsit. Ha jól számolom, hatvanöt ügynökünk vett részt ebben a hadműveletben. A forradalmároknak semmi esélyük…
Sziréna kezdett vijjogni az áramfejlesztő felől, nyilván ez lehetett a megbeszélt jel, mert a katonák ledöntötték a kartonpapír falat, mely kidőlt a térre.
A Soviniszták tere kihalt volt!
Illetve nem teljesen kihalt. Bill megnézte jobban, és látta, hogy egy ember maradt a téren; először észre sem vette. Eredetileg feléjük rohant, de szánalomra méltó sikollyal torpant meg, amikor meglátta, mi rejtőzik a bolt mögött.
— Megadom magam! — kiáltotta, és Bill X-et, a rejtélyes vezért ismerte fel. Az áramfejlesztő kapuja kitárult, és lángszórós tankok nyomultak elő.
— Gyáva! — kiáltotta Pinkerton, és kibiztosította a fegyverét. — Most már ne hátrálj meg, X, halj meg férfiként!
— Nem vagyok X… ez csak a felvett nevem! — Letépte az álszakállát és bajuszát, és egy elég hétköznapi arc tárult fel. — A nevem Gill O’Teen, a Császári Kémelhárító Iskolából, a Kettős Ügynökségtől. Engem megbíztak ezzel a feladattal, dokumentumokkal tudom bizonyítani, Microcephil herceg fizetett, hogy buktassam meg az unokabátyját, és ő lehessen a Császár…
— Hülyének nézel! — csattant fel Pinkerton, és célzásra emelte a fegyverét. — Az öreg Császár, isten nyugosztalja, egy éve halott, és most Microcephil herceg uralkodik. A megbízód ellen lázadtál fel!
— Régen nem olvastam újságot — nyögte O’Teen, alias X.
— Tűz! — vezényelt Pinkerton, és minden oldalról záporozni kezdtek a golyók, a lángcsóvák, az atomtöltetek és gránátok. Bill hasra vágta magát, és amikor felemelte a fejét, a tér üres volt, csak egy zsírpacni hevert egy nagy lyuk alján. Míg figyelte, az utcatisztító robot gördült oda, és felnyalábolta a zsírpacnit. Kurtán zümmögött, elhátrált, majd feltöltötte a lyukat műanyaggal egy rejtett tartályából. Amikor tovagördült, küzdelemnek nyoma sem látszott a téren.
— Helló, Bill… — szólalt meg egy hang, mely olyan dermesztőén ismerősnek tűnt Bill számára, hogy minden szál haja felmeredt, és a feje olyan lett, mint egy súrolókefe. Megperdült, és egy csapat MP-st pillantott meg a háta mögött, és előttük egy lépéssel egy gyűlöletes egyén.