— Döghalál Drang… — hebegte Bill.
— Bizony ám!
— Ments meg! — rohant oda Bill Pinkertonhoz, és átölelte a térdét.
— Én mentselek meg? — röhögött Pinkerton, és ügyállón térdelte a fiút, hogy az kifeküdt a fémjárdán. — Hiszen épp én hívtam őket. Ellenőriztük az adataidat, fiú, és rájöttünk, hogy nagy kulimászban vagy. Több mint egy éve katonaszökevény vagy, és mi nem tartjuk kívánatosnak, hogy dezertőrök dolgozzanak a csapatunkban.
— De én dolgoztam értetek… segítettelek benneteket…
— Vigyék innen! — mondta Pinkerton, és hátat fordított.
— Nincs igazság — nyögte Bill, ahogy a gyűlöletes ujjak belemartak a karjába.
Persze, hogy nincs — mondta Döghalál —, vagy te máshogy tudtad?
Elhurcolták.
Harmadik könyv
E=mc2 avagy Válság
Első fejezet
— Ügyvédet akarok, ügyvéd kell! Követelem a jogaimat! — Bill hangosan kalapált a cella rácsain, azzal a csorba edénnyel, amiben az esti kenyerét és vizét adták. Senki nem válaszolt a hívására. Végül rekedten, fáradtan és leverten lefeküdt a durva műanyag priccsre, és a mennyezetet bámulta. Hosszú percekig önsajnálatba merülten bámulta a kampót, mielőtt felismerte.
— Egy kampó? Mit keres itt egy kampó?
Még apátiájában is idegesítette, mint ahogy azt sem értette, miért adtak neki egy vaskos, erős, csatos övet a hitvány rabruhához.
— Ki visel övet egy kezeslábashoz?!
Mindenét elvették, csak egy papírcipőt, egy gyűrött overallt és egy remek övet adtak neki. Miért? És miért szakítja meg egy nagy erős kampó a plafon töretlen simaságát?
— Megvan! — kiáltotta Bill, felszökkent, s a priccs végén egyensúlyozva letépte az övét. Az öv szíj felőli végén volt egy lyuk, amely jól ráillett a kampóra. A csat pedig egy huroknak való takaros csomót alkotott, ami kedvesen illeszkedne a nyaka köré. Átcsúsztathatná a fején a csatot, a füle alá helyezhetné, elrúgná magát a priccsről, és kínok közt fulladozna, rángatózó lábujjaival fél méternyire a föld felett. Tökéletes lenne.
— Tökéletes! — kiabálta boldogan, és leugrott a priccsről. Körbe-körbe futkározott a hurok alatt, és kezével a szája előtt hadonászva indiánüvöltést hallatott.
— Szóval még nincs minden veszve! Szeretnék, ha kinyírnám magam, hogy megkönnyítsem a dolgukat.
Visszafeküdt a priccsre, boldogan mosolygott, és megpróbált koncentrálni. Kell, hogy legyen esély a túlélésre, különben nem bajlódnának azzal, hogy felkínálják neki, hogy felakassza magát. Vagy lehet, hogy valamiféle titokzatos kettős játékot játszanak. Hagyják, hogy reménykedjen ott, ahol még senki sem maradt életben. Lehetetlen. Sok minden jellemző rájuk, kicsinyesség, önzőség, harag, bosszúvágy, lenézés, hatalomvágy. A lista szinte végtelen, de egyvalami biztos: az agyafúrtság nem szerepel rajta.
Ők? Bill életében most először gondolkodott el azon, kik is azok az ők. Mindenki mindenért őket hibáztatja, mindenki tudta, hogy ők okozzák a bajt. Tapasztalatból már tudta, hogy milyenek ők. De hogy kik ők valójában? Csoszogás hallatszott kívülről, s Bill kinézett, hogy lássa, amint Döghalál Drang fenyegetően rámered.
— Kik azok az ők? — kérdezte Bill.
— Mindenki, aki közéjük akar tartozni — mondta Döghalál filozofikusan. — Ők egy elmeállapot és egy intézmény is egyben.
— Nem kell ez a rejtelmes köcsögség! Egyenes kérdésre egyenes választ!
— Egyenesen feleltem — vágta rá Döghalál a tőle telhető legőszintébben. — Ők kihalnak és újak lépnek a helyükbe, de az intézmény tovább él.
— Már bánom, hogy megkérdeztem — mondta Bill, közel húzódott a rácshoz, és suttogott. — Szükségem van egy ügyvédre, Döghalál, öreg cimbora. Tudnál nekem egy jó ügyvédet keríteni?
— Kijelölnek melléd egy ügyvédet.
Bill akkorát horkant, amekkorát csak tudott.
— Igen és mindketten tudjuk, milyen ügyvéd lesz az. Nekem olyan ügyvéd kell, aki segít. És van pénzem, hogy megfizessem…
— Miért nem mondtad hamarabb. — Döghalál felcsúsztatta aranykeretes szemüvegét, és lassan átlapozta a jegyzetfüzetét. — Hat százalék jutalékot számítok az ügyintézésért.
— Rendben.
— Tehát… egy olcsó és becsületes ügyvédet akarsz vagy egy drága és tisztességtelent?
— Tizenhétezer dollárt rejtettem el olyan helyen, ahol senki sem találja meg.
— Ezzel kellett volna kezdened. — Döghalál becsukta a füzetet, és elrakta. — Valószínűleg számítottak ilyesmire, ezért adták az övet meg a kampós cellát. Ennyi pénzért az abszolút legjobbat is felfogadhatod.
— Ki az?
— Abdul O’Brien-Cohen.
— Küldess érte!
És nem több, mit két tál ázott kenyér és víz után, új lépéseket hallott az előtérből, és egy tiszta, éles hang verődött vissza a hideg falakra.
— Szalem, fijam, hidd el, gesundt shtik nehéz volt idejutni.
— Ez szokványos haditörvényszéki eset — mondta Bill a rácson kívül álló mindennapos arcú szelíd, jámbor embernek. — Nem hiszem, hogy polgári ügyvédet engedélyeznek.
— Begorrah, földim… Allah akaratából minderre fel vagyok készülve. — Hirtelen kackiás bajuszt húzott elő a zsebéből ragasztós végekkel, és a felsőajkához nyomta. Ugyanekkor behúzta a mellkasát, a vállai szélesebbnek tűntek, és szemében acélos csillogás tükröződött, arcvonásai katonás keménységet öltöttek. — Örülök, hogy megismerhetem. Együtt vagyunk ebben és azt akarom, hogy tudja, nem fogom cserbenhagyni akkor sem, ha közkatona.
— Mi történt Abdul O’Brien-Cohennel?
— Tartalékos tiszt vagyok a Császári Hajórongáló Hadtestnél, A. C. O’Brien kapitány vagyok, szolgálatára. Azt hiszem, tizenhétezer volt említve?
— Tíz százalék az enyém — mondta Döghalál, odasurranva.
Heves alkudozás vette kezdetét, mely több órán át tartott. Mindhárom férfi kedvelte, tisztelte egymást és nem bíztak egymásban, így különböző biztonsági intézkedéseket tettek. Amikor Döghalál és az ügyvéd végül is távoztak, pontosan tudták, hol találják a pénzt, Bill viszont vérrel aláírt és ujjlenyomattal megpecsételt nyilatkozatokat őrzött mindkettőjük ujjlenyomatával, amelyben bevallották, hogy a Párt tagjai voltak, amely elhatározta, hogy megdönti a Császár hatalmát. Amikor visszatértek a pénzzel, Bill visszaadta nekik a nyilatkozataikat, mihelyt O’Brien kapitány aláírt egy nyugtát tizenötezer-háromszáz dollár átvételéről Bill védelme fejében: Minden üzletszerűen és kielégítő módon zajlott.
— Szeretné hallani a véleményemet az ügyről? — kérdezte Bill.
— Természetesen nem, egyáltalán nincs jelentősége a vád szempontjából. Amikor besorozták katonának, minden emberi jogáról lemondott. Azt tehetnek magával, amit akarnak. Az az egyetlen előnye, hogy ők is a saját törvényeik rabjai, és tartaniuk kell magukat az egymásnak teljesen ellentmondó jogszabályaikhoz, melyeket évszázadok alatt kiagyaltak. Főbe akarják lőni szökésért, és a vád bizonyítéka megdönthetetlen.
— Akkor kivégeznek.
— Meglehet, viszont van egy lehetőség, amit ki kell használnunk.