— Nekünk? Vállalja a golyók felét?
— Ne vicceljen, ha egy tiszttel beszél, köcsög! Bízzon bennem, higgyen és reménykedjen, hogy elkövetnek valami hibát!
Ezután már csak várakozni kellett a tárgyalásra. Bill tudta, hogy már nincs messze a kezdés, mert egy egyenruhát adtak neki, biztosítékfelügyelői jelzéssel a karján. Aztán jött az őr, kicsapódott az ajtó, és Döghalál intett neki, hogy jöjjön. Együtt mentek el és Bill élvezte, hogy nem kell egyszerre lépnie a kísérőivel. Ám amint átlépte a tárgyalóterem küszöbét, katonásan kihúzta magát, és a mellén függő érdemrendekkel megpróbált úgy kinézni, mint egy öreg harcos. Volt egy üres szék a makulátlan egyenruhájú, nagyon katonás O’Brien kapitány mellett.
— Erről van szó! — mondta O’Brien. — Folytassa még egy kicsit ezt a katonásdit, játssza ki őket a saját módszerükkel!
Felálltak, amikor a törvényszéki tisztviselők besorakoztak. Bill és O’Brien a hosszú, fekete, műanyag asztal végén ültek, a másik végén pedig a büntetőbírósági ügyvéd, egy ősz hajú, zord külsejű, olcsó láncot viselő őrnagy. A tíz törvényszéki tisztviselő az asztal hosszú oldalán foglalt helyet, ahonnan szigorú pofát vághattak a hallgatóság és a tanúk felé egyaránt.
— Kezdjük! — mondta odaülő ünnepélyességgel a Törvényszéki Elnök, egy kopasz és köpcös admirális. — Kezdődjön a tárgyalás, szolgáltassanak igazságot a lehető leggyorsabban, találjuk bűnösnek a rabot, és ítéljük golyó általi halálra.
— Tiltakozom! — mondta O’Brien talpra ugorva. — Ezek a megjegyzések sérelmesek a vádlottra nézve, aki mindaddig ártatlan, amíg nem bizonyul bűnösnek.
— A tiltakozást elutasítom! Csattant az Elnök kalapácsa. — A védelem ügyvédje harminc dollár bírságot fizet indokolatlan közbeszólásért. A vádlott bűnös, a tények ezt bizonyítani fogják, és a kivégzés foganatosításra fog kerülni. Igazságot szolgáltatunk.
— Tehát ilyen módon fogják játszani — mormolta O’Brien Billnek félig zárt ajkakkal. — Én bárhogy tudok velük játszani, ha ismerem az alapszabályokat.
A főügyész monoton hangon megkezdte a nyitóbeszédét.
— …ezért be fogjuk bizonyítani, hogy Bill biztosítékfelügyelő szándékosan kilenc nappal tovább maradt a hivatalosan megengedett szabadságnál, ezután megtagadta az őrizetbevételt, elmenekült a letartóztató tisztektől, sikeresen egérutat nyert, aztán távol maradt egy teljes évig, ezért szökés miatt bűnös…
— De még mennyire, hogy bűnös! — kiabálta az egyik törvényszéki tisztviselő, egy vörös képű őrnagy fekete monoklival, talpra ugorva és feldöntve székét. — Én azt mondom, bűnös… lőjék le a gazembert!
— Egyetértek, Sam — mondta vontatottan az Elnök, gyengén kopogott kalapácsával, — de törvényesen kell kivégeztetnünk, várj még egy kicsit.
— Mindez nem igaz! — sziszegte Bill az ügyvédjének. — Valójában az történt…
— Ne foglalkozz vele, mi történt valójában, Bill, itt senkit sem érdekel. A tények semmit sem változtathatnak az ügyön!
— …és ezért a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérjük, a golyó általi halált — fejezte be a főügyész a vádbeszédét.
— Kívánja nyitóbeszéddel az időnket rabolni, kapitány? — kérdezte az Elnök, ellenségesen tekintve O’Brienre.
— Csak néhány szót, ha a Bíróság nem bánja…
Hirtelen mozgás támadt a hallgatóságban, egy rongyos nő jelent meg kendővel a fején, takaróba bugyolált batyut szorított az ölében, és az asztal felé sietett.
— Elnök úr — lihegte —, ne vegyék el tőlem Billt, az életem fényét. Jó ember ő, és bármit tett, csak értem és a kicsinyünkért tette. — Előretartotta a batyut, gyenge sírás hallatszott. — Minden nap menni akart, hogy visszatérjen a szolgálatba, de én beteg voltam és a csöppség is belázasodott, és én könnyes szemmel rimánkodtam, hogy maradjon…
— Vigyék ki! — A kalapács hangosan kopogott.
— …így hát maradt, és mindahányszor megfogadta, hogy már csak egy utolsó napot, és mindahányszor tudta, hogy éhen halnánk, ha elmenne. — A hangját elnyelte az egyenruhás katonai rendőrök tömege, akik erőlködve a kijárat felé vonszolták. — …legyenek áldottak, ha felmentik, de ha elítélik, maguk sötét lelkű, aljas fráterek, a pokolban fognak haldokolni és elrohadni… — Az ajtó döngve zárult mögötte.
— Töröljék a jegyzőkönyvből! — mondta az Elnök, és fenyegetően nézett a védelem ügyvédjére. — És ha kiderül, hogy ezt maga intézte így, lelövetem az ügyfelével együtt!
O’Brien a lehető legjámborabban nézett, ujjai a mellkasán, feje hátrahajtva, és épp belekezdett ártatlansága kifejtésébe, amikor ismét megzavarták. Egy idős férfi mászott fel a tanúk padjára, és figyelmet kért.
— Mindenki figyeljen rám, igazságot kell szolgáltatni, és ennek én vagyok az eszköze. Hallgatni akartam, és hagyni, hogy elítéljenek egy ártatlan embert, de nem tudom megtenni. Bill a fiam, az egyetlen fiam, és én könyörögtem neki, hogy jöjjön át a hegy túloldalára, hogy segítsen rajtam, rákos voltam, és még utoljára látni akartam, de ő ottmaradt, hogy ápoljon… — A katonai rendőrök nagy nehezen megragadták a férfit, de rájöttek, hogy hozzá láncolta magát a padhoz. — Igen, zabkását főzött nekem, etetett, és olyan jól csinálta, hogy apránként erőre kaptam, így ma itt láthatnak engem, egy meggyógyult férfit, akit a fia hűséges kezével adott zabkása gyógyított meg. Most a fiam meghal, mert megmentett engem; nem. Vegyék el az én szegény, öreg, mihaszna életemet az övé helyett…
Egy atom drótvágó zümmögött fel, és az öreget kidobták a hátsó ajtón.
— Elég! Ez már több a soknál! — sivította vörös képpel a Törvényszéki Elnök, és akkorát ütött, hogy a kalapács eltört, és a darabokat keresztülhajította a termen. — Ürítsék ki a termet! A bíróság úgy dönt, hogy a tárgyalást tanúk és bizonyítékok nélkül az elsőbbségi jog szabályai szerint fejezzük be.
Gyors pillantást vetett a körülötte ülő cinkosaira, akik mind biccentéssel jelezték egyetértésüket.
— Tehát a vádlottat bűnösnek találtuk, ki fogjuk végezni, vihetik a vesztőhelyre.
A törvényszéki tisztviselők már tolták be a széküket, de O’Brien hangja megállította őket.
— Természetesen a bíróság hatáskörébe tartozik, hogy az előbb megjelölt módszer szerint járjon el, de ugyanakkor szükséges idézni az odaülő cikkelyt vagy precedenst az ítélet végrehajtása előtt.
Az Elnök sóhajtott, és visszaült.
— Most mit szívóskodik, kapitány, maga is ismeri az előírásokat ugyanúgy, mint én. Maga mégis szívóskodik. Pablo, olvasd fel!
Az ügyész átlapozott egy vastag kötetet, megtalálta a bejelölt részt, és hangosan olvasta.
— Háborús Cikkely, Katonai Rendszabályok, paragrafus, oldal, stb. stb… igen, itt van, a 298-B paragrafus… Ha bármely közkatona szolgálati helyéről több mint egy teljes éven át hiányzik, szökés miatt elítélendő, még ha a tárgyalásról hiányzik is, szökésért pedig a büntetés fájdalmas halál.
— Ez elég egyértelműnek tűnik. Egyéb kérdés? — kérdezte az Elnök.
— Nincs kérdés, csak idézni szeretnék egy precedenst.
O’Brien egy nagy halom vaskos könyvet helyezett maga elé, és a legfelsőből olvasott.
— Itt van, Lövening Pénzeszsák közlegény kontra az Egyesült Államok Légiereje, Texas, 1944. Itt azt állítják, hogy Lövening katonaszökevény volt tizennégy hónapig, miután felfedezték egy bújóhelyen az étkező fölött, ahonnan csak néhány rövid órára jött le éjszaka, hogy egyen és igyon a bent levő készletből, és hogy kiürítse a bilijét. Mivel nem hagyta el a bázist, nem ítélhették el szökés miatt, csak egy kisebb fajta büntetést kapott.