Bill lustán behajlította neki Tembo izmait.
— Kellemes látvány — mondta Blackey csodálkozva. — A te izmaiddal és az én eszemmel jól ki fogunk jönni egymással…
— Nekem is van eszem!
— Lazíts! Nyugi, amíg gondolkodom. Több hadseregben teljesítettem szolgálatot, mint ahány napot te katonáskodtál. Az első Lila Szívet akkor kaptam, amikor Hannibállal szolgáltam; itt a forradás — mutatott a keze hátán egy fehér hegre. — Viszont láttam rajta, hogy vesztes típus, ezért időben átálltam Romulus és Rémus fiaihoz. Azóta is egyre csak tanulok, és mindig talpra esek. Tudom, honnan fúj a szél, mosószappant ettem, és a hasmenésnek köszönhetően, túléltem Waterloo reggelét, és én mondom neked, semmit sem vesztettem. Hasonló dolgokat láttam kialakulni a Somménál… vagy inkább Ypresnél?… Már nem emlékszem a régi nevekre, de a lényeg az, hogy bagót rágtam, a hónaljam alá tettem, és belázasodtam; ezt a műsort is elmulasztottam. Mindig azt mondom, az ember tudja, merről fúj a szél!
— Soha nem hallottam azokról a csatákról. A chingerek ellen vívtuk?
— Nem. Korábban, sokkal korábban. Sok-sok háborúval azelőtt.
— Ezek szerint te meglehetősen öreg vagy, Blackey. Pedig nem tűnsz túl öregnek.
— Pedig elég öreg vagyok, de ne mondd el senkinek, mert kinevetnek. De emlékszem a piramisok építésére, és emlékszem, milyen tetves hajói voltak az asszír hadseregnek, és arra is emlékszem, amikor legyőztük Wug népét; megpróbáltak bejutni a barlangunkba, mi meg sziklákat gurítottunk rájuk.
— Elég köcsögségnek hangzik — mondta Bill, és lustán meghúzta az üveget.
— Igen, ezt mondja mindenki, ezért nem szoktam mesélgetni a régi sztorikat. Nem hisznek nekem, amikor megmutatom a kabalámat. — Egy kicsi, fehér, durva végű háromszöget húzott elő. — Pterodaktiluszfog. Én magam szedtem le parittyával, amit éppen akkor találtam fel.
— Olyan, mint egy darab műanyag.
— Ugye, megmondtam. Inkább nem mesélek többet régi sztorikat. Csak újra és újra beálltam katonának, és sodródtam az árral.
Bill felült, és eltátotta a száját.
— Újra beállni katonának! De hát ez öngyilkosság!
— Biztonságosabb, mint az iroda. A háború alatt a legbiztonságosabb hely a hadsereg. A kis mitugrászok szétlövetik a seggüket a frontvonalon, a civileket pedig otthon robbantják fel. Harminc, ötven vagy hetven fickóra van szükség, hogy a front mögül intézzék az ellátmányt. Amint az ember megcsíp egy írnoki beosztást, biztonságban van. Ki hallott már olyat, hogy egy írnokot lelőjenek? Én nagyszerű írnok vagyok. De csak háborúidőben. Békeidőben, mármint, ha véletlenül béke van egy darabig, jobb, ha az ember a harci egységeknél van. Jobb a kaja, hosszabbak a kimenők, semmi meló, sok utazgatás.
— És mi történik, ha kitör a háború?
— Hétszázharmincöt különféle módot tudok arra, hogyan lehet bekerülni a kórházba.
— Megtanítanál néhányra?
— Egy havernak bármit, Bill. Még ma este megmutatom, miután meghozták a kaját. És az őr, aki a kaját hordja, nem akart megtenni nekem egy apró szívességet. Öregem, de szívesen látnám eltörni a karját!
— Melyik karját? — Bill hangos recsegéssel ropogtatta meg az ujjait.
— Lehet választani.
A Műanyag Börtön egy átmeneti központ volt, ahol az olyan rabokat tartották, akik valahonnan valahova mentek. Könnyű, nyugalmas életet élveztek mind az őrök, mind a bentlakók is, és a napok egyhangú menetét semmi sem zavarta meg. Azonban akadt egy új őr, egy igazi túlbuzgó típus, aki most jött a Területi Nemzetőrségtől, de egy baleset érte ételkihordás közben: véletlenül eltörte a kezét. Még a többi őr is örült a távozásának. Heti egy alkalommal Blackey-t fegyveres őrök kísérték el a Támaszpont Irattárába, ahol jegyzőkönyveket hamisított egy alezredesnek, aki nagyon aktív volt a feketepiacon, és milliomos akart lenni, mielőtt visszavonul. Amíg az adatokon dolgozott, Blackey elintézte, hogy a börtönőrök plusz támogatást kapjanak; több szabadidőt és készpénzjutalmakat nem létező kitüntetésekért. Ennek eredményeként Bill és Blackey nagyon jól éltek, és szépen híztak. Minden olyan békés volt, amilyen csak lehetett, egészen az irattári találkozó utáni reggelig, amikor Blackey visszajött, és felébresztette Billt.
— Jó hírek — mondta. — Elhajózunk!
— Mi abban a jó? — kérdezte Bill zsémbesen, amiért megzavarták, és még mindig félig részegen az előző esti ivászattól. — Én jól érzem itt magam.
— Hamarosan túl melegünk lenne itt. Az ezredes méreget, nagyon furcsán néz rám, és azt hiszem, a galaxis másik végébe fog küldeni bennünket, ahol kemény harcok folynak. De nem fog semmit csinálni a jövő hétig, amíg be nem fejezem neki a könyvelést, így sikerült egy ránk vonatkozó titkos parancsot hamisítanom, amely minket még ezen a héten a Tabes Dorsalisra küld, ahol a cementbányák vannak.
— A Porvilágba! — kiáltotta Bill rekedten, a torkánál fogva felemelve Blackeyt, és elkezdte rázni. — A hírhedt cementbánya, ahol az emberek néhány óra alatt meghalnak szilikózisban. A világegyetem poklának a bugyra…!
Blackey kiszabadította magát, és a cella másik végébe menekült.
— Várj! — zihálta, — Ne cselekedj meggondolatlanul! Zárd le a lőporserpenyődet, és tartsd szárazon a puskaporodat! Gondolod, hogy ilyen helyre vitetném magamat? Lehet, hogy a filmekben így ábrázolják, de nekem vannak bizalmas értesüléseim. Ha a cementbányába kerülsz, érted, az nem túl jó. Viszont van ott egy hatalmas támaszpont is rengeteg irodai munkával, és a gépkocsiparkban is rabokat alkalmaznak, mert ott nincs elég katona. Amíg az aktákon dolgoztam, megváltoztattam az adatlapodat biztosítékellátóról… ami mellesleg öngyilkosnak való munka… sofőrre, és itt a jogosítványod, ami egykerekű velocipédtől kezdve 89-es atomtankig mindenre érvényes. Tehát kerítünk magunknak valami finom munkát, arról nem is szólva, hogy az egész bázis légkondicionált.
— Elég jó volt itt is — mondta Bill, és mogorván meredt a műanyag kártyára, amely bizonyította számos furcsa járgány vezetéséhez való alkalmasságát, amelyek legtöbbjét még csak nem is látta soha.
— Az ember jön, megy, és mindenhol ugyanazt találja — mondta Blackey a toalett-felszerelését csomagolva.
Amikor a rabokat sorba bilincselték, és egymáshoz láncolták őket nyakbilinccsel és lábvassal, már gyanították, hogy valami nem stimmel, és ez a meggyőződésük csak még inkább erősödött, amikor betuszkolták őket egy teherűrhajóra, egy szakasz MP-s társaságában.
— Mozgás! — kiabálták. — Rengeteg időtök lesz pihenni, amíg Tabes Dorsalgiába érünk.
— Hogy hová? — zihálta Bill.
— Hallottad, nem? Élénkebben, köcsögök!
— Azt mondtad, Tabes Dorsalisba megyünk — mordult rá Bill a láncon előtte lévő Blackey-re. — Tabes Dorsalgia a Veniolán lévő bázis, ahol a legveszettebb harc folyik… háborúba megyünk!
— Véletlenül elírtam — sóhajtotta Blackey. — Nem sikerülhet mindig minden.
Kitért Bill rúgása elől, és türelmesen kivárta, míg az érzéketlen MP-sek leütik Billt a gumibotjukkal, és a hajó fedélzetére vonszolják.
Harmadik fejezet
Veniola… az elmondhatatlan rémségek köd borította világa; a hátborzongatóan zöld Hernia csillag körül kering, mint valami undorító égi birtokháborító, amely most emelkedett ki a legmélyebb sírból. Vajh, milyen titkokat rejt az örök köd? Milyen névtelen szörnyek kígyóznak és tekergőznek a posványos lápokban és a feneketlen fekete lagúnákban? E bolygó kimondhatatlan szörnyűségére gondolva az emberek inkább megőrülnek, semhogy szembenézzenek az ismeretlennel. Veniola… mocsaras vidék, az undorító és elképzelhetetlen külsejű veniánok fészke.