A levegő meleg volt, párás és bűzlő. Az újonnan épített barakkok fája már megpuhult és korhadt, Az ember leveszi a cipőjét, és mielőtt még a padlóhoz érne, gombák nőnek belőle. Amint beértek a táborba, levették a láncaikat, mivel úgysem volt olyan hely, ahova a munkatábori foglyok elbújhattak volna. Bill Blackey-t keresve mászkált, aztán eszébe jutott, hogy Blackey az egyik őrrel beszélgetett, amikor a hajót elhagyták. Odacsúsztatott neki valamit, majd egy kis idő múltán lelakatolták a sorról, és elvezették. Mostanra már írnokként dolgozik, és holnap már a gyengélkedőn fog lakni. Bill ásított, és hagyta, hogy az egész dolog kicsusszanjon a fejéből, és eltűnjön, hiszen ez is csak egy olyan idegesítő tényező volt, amin úgysem tudna változtatni. Rázuhant a legközelebbi priccsre. Azon nyomban egy kúszónövény tűnt fel a padló repedésében, négyszer körbetekeredett a priccsen, őt erősen hozzákötötte, majd indákat mélyesztett a lábába, és szívni kezdte a vérét.
— Grrrk…! — hadakozott Bill a torka köré szorult zöld hurok ellen.
— Soha ne feküdj le anélkül, hogy ne lenne egy kés a kezed ügyében — mondta egy vékony, sárgás őrmester, ahogy odalépett, és elvágta az indát a saját késével.
— Kösz, őrmester — mondta Bill, letépte a tekercseket, és kidobta az ablakon.
Az őrmester hirtelen remegni kezdett, és Bill ágyának lábához esett.
— Zs-zseb… ing… p-p-pirulák… — dadogta vacogó fogakkal.
Bill előhúzott egy pirulákkal teli műanyag dobozt az őrmester zsebéből, és beerőltette a fickó szájába a pirulákat. A remegés megszűnt, a férfi összeroskadt a falnál. Patakokban folyt róla a veríték, és mintha még soványabbá és sárgábbá vált volna.
— Sárgaság, malária és heveny fonálféregkór. Soha nem lehet tudni, mikor támad meg, ezért nem küldhetnek vissza a hadtérre; egy pisztolyt sem bírok megtartani. Én, Ferkel őrmester, Thorokkvágó Kirjassoff legjobb lángszórósa voltam, és most ápolónői szerepet kell játszanom egy fegyházi munkatelepen. Azt hiszed, bosszant? Nem bosszant, boldoggá tesz. Az egyetlen dolog, ami még boldogabbá tudna tenni, az az lenne, ha elhajózhatnék erről a fertő bolygóról.
— Mit gondolsz, az alkohol rontana az állapotodon? — kérdezte Bill, miközben előhúzott egy üveg köhögés elleni szirupot. — Elég rohadt hely ez itt, mi?
— Nemcsak, hogy ártani nem fog, de… — Mély bugyborékolás hallatszott, és amikor az őrmester megint elkezdett beszélni, már rekedtebb és erősebb volt a hangja.
— A rohadt nem a megfelelő szó erre. A chingerek ellen harcolni sem valami kellemes, de ezen a bolygón az őslakos veniánok az ő oldalukon állnak. Ezek a veniánok úgy néznek ki, mint egy nyamvadt gőte, és talán éppen annyi IQ-juk van, hogy megtartsanak egy fegyvert, és meghúzzák a ravaszt. De ez az ő bolygójuk, és ők most kint gyilkolnak a mocsarakban. Az iszap alá rejtőznek, víz alatt úsznak, a fákon himbálóznak, és tele van velük az egész bolygó. Nincsenek tartalék készleteik, nincsenek hadosztályaik, szervezeteik, ők csak harcolnak. Ha egy meghal, a többiek megeszik. Ha az egyiknek megsebesül a lába, a többiek lerágják, ő pedig növeszt egy újat. Ha valamelyiknek elfogy a lőszerkészlete, vagy a mérges nyilai vagy bármi, akkor visszaúszik száz mérföldet a támaszpontra, feltölti magát, és visszatér harcolni. Három éve küsz ködünk már itt, és alig száz négyzetmérföldnyi terület áll a fennhatóságunk alatt.
— Száz… az elég soknak tűnik.
— Csak egy ilyen ostoba köcsögnek, mint te. Az tíz mérföldször tíz mérföld, és csak körülbelül két négyzetmérfölddel több, mint amennyit az első landolás alkalmával elfoglaltunk.
Fáradt lábak dobbanása hallatszott, és kimerült, mocsarazott emberek vánszorogtak be a barakkokba. Ferkéi őrmester felkelt, és nagyot fújt a sípjába.
— Rendben van, új emberek, figyeljenek! Mindannyiukat a B hadosztályhoz sorozták be, amely most kivonul a mocsárba, hogy befejezze a munkát, amit ma reggel ezek a szőrös A hadosztálybeli csúszómászók elkezdtek. Egész nap dolgozni fognak. Nem kérek maguktól sem becsületet, sem kötelességtudatot… — Ferkel hirtelen előrántotta atompisztolyát, és lyukat lőtt a plafonba, melyen keresztül elkezdett csöpögni az eső. — Csak a túlélési ösztönükre hallgassanak, mert aki nem dolgozik, elszarja a dolgot, vagy nem képes a saját lábán megállni, azt személyesen fogom agyonlőni. Most pedig kifelé!
Hiányos fogával és reszkető kezével elég betegnek és gonosznak látszott ahhoz, hogy ezt megtegye. Bill és az egész B hadosztály kisietett az esőre, és felsorakoztak.
— Fogják a baltákat meg a csákányokat, bányásszanak urániumot! — A fegyveres felvezető vicsorgott, amint végigcaplattak a mocsárban a kapu felé.
A munkaosztagosok szerszámaikkal együtt középen dolgoztak, a fegyveres őrök pedig kívül járkáltak. Az őrök nem azért voltak ott, hogy megakadályozzák a rabok szökését, hanem azért, hogy megvédjék őket az ellenségtől. Lassan vonszolták magukat a mocsáron átívelő fahídon. Hirtelen sivítás hallatszott elölről, és nehéz szállítóhajók húztak el mellettük.
— Szerencsénk van ma — mondta az egyik idősebb rab —, megint bevetik a nehézgyalogságot. Nem is tudtam, hogy még maradt belőlük.
— Úgy érted, újabb területet foglalnak el? — kérdezte Bill.
— Dehogy, ott döglenek meg mind. De amíg lemészárolják őket, nekünk némileg nyugtunk lesz, és ilyenkor valamivel kevesebben hagyjuk ott a fogunkat.
Parancs nélkül mindannyian megálltak, hogy nézzék, amint a nehézgyalogság esőként zúdul az előttük lévő mocsárba — és ugyanolyan könnyen el is tűnnek, mint az esőcseppek. Néha-néha morajlás és villanás jelezte, amint egy atombomba felrobbant, és valószínűleg sok veniánt porrá vitt szét, de még több milliárdnyi ellenség maradt arra várva, hogy betörhessenek. Kézifegyverek ropogtak a távolban, és gránátok robbantak. Aztán a fák mögül egy sántikáló, ugrándozó alak közeledett.
Egy páncélruhás, gázálarcos nehézgyalogos volt. Atombombák és gránátok lógtak a hagyományos gyalogos páncélzatról. Vagy inkább a bicegős páncélzatról, mivel ennyi súlyos kacattal az oldalán alig tudott járni, így inkább ugrálva, sántikálva mozgott két sugárhajtásos rakéta segítségével, mindkét csizmáján eggyel-eggyel. Ahogy közeledett, egyre alacsonyabbakat ugrott. Ötven méterre tőlük ért földet, és lassan derékig süllyedt a mocsárba. A rakéták sisteregtek, ahogy a vízhez értek. Aztán a katona megint ugrott, ezúttal sokkal rövidebbet, a rakéták sisteregtek és szétdurrantak, ő pedig letépte az álarcát.
— Hé, fiúk! — kiáltotta. — A piszkos chingerek elszedték az üzemanyagtartályomat. A rakétáim már majdnem kifújtak, nem tudok ugrani. Segítsetek egy cimborátoknak! — Nagy csobbanással csapódott a vízbe.
— Vedd le ezt a bohócruhát, és kihúzunk — mondta egy káplár.
— Megőrültetek! — kiabálta a katona. — Egy órába telik kibújni ebből a ruhából. — Beindította a rakétáját, de az csak sistergett, és alig egylábnyit emelkedett a vízben, máris visszaesett. — Kifogyott a szufla! Segítsetek már, rohadékok! — kiabálta, miközben süllyedt. Feje a víz alá merült, a víz bugyborékolt, aztán semmi több.