— Mozogjon a sor! — parancsolta a káplár, és előrecsoszogott. — Ezerötszáz kiló súlya van a ruhájuknak. Úgy süllyednek el, mint a sziklák.
Ha ez a mostani egy csendes, nyugodt nap volt, Bill nem szeretett volna látni egy mozgalmasabbat. Mivel az egész Veniola bolygót mocsár lépte, nem haladhatnak gyorsabban, míg utat nem építenek. Magányos katonák boldogulhatnak út nélkül is, de a felszerelésnek, az utánpótlásnak vagy akár egy nehéz fegyverzetű katonának útra van szüksége. Tehát a munkaosztag feladata az volt, hogy kivágott fákból utat építsen a fronton. Körülöttük atomlövedékek sisteregtek a vízben, és a mérgezett nyilak olyan sűrűn röpködtek, mint a hulló levelek. Mindkét oldalon lőttek, irtották egymást, és közben a rabok vágták a fákat, legyalulták és egymáshoz erősítették azokat, hogy az utat még néhány centivel előrébb tolják. Bill gyalult, hasogatott, és próbált nem foglalkozni a sikolyokkal és a hulló testekkel. Aztán besötétedett. Az osztag, most jóval kevesebb létszámmal, visszamenetelt a sötétben.
— Legalább harminc métert haladtunk ma délután — mondta Bill a mellette lépkedő öreg rabnak.
— Nem jelent semmit, a veniánok éjszaka felúsznak ide, és elviszik a gerendákat.
Bill azonnal eldöntötte, hogy meg kell lépnie innen.
— Van még abból az örömitalból? — kérdezte Ferkel őrmester, amikor Bill lerogyott az ágyára, és elkezdte levakarni a sarat a csizmájáról a kése pengéjével. Bill gyorsan suhintott egyet a padlódeszkák közül felkúszó növényre, mielőtt válaszolt:
— Tudna rám áldozni pár percet, őrmester, hogy tanácsot kérjek?
— Tanácsok forrásözönévé válók, mihelyst megolajoztam a torkom.
Bill egy kis üveget húzott elő a zsebéből.
— Hogy lehet innen kikerülni?
— Úgy hogy kinyírnak — mondta az őrmester, miközben az üveget a szájához emelte. Bill kikapta a kezéből.
— Erre a segítsége nélkül is rájöttem — morogta dühösen.
— Az én segítségem nélkül később is csak ennyit fogsz tudni — vicsorgott vissza az őrmester.
Az orruk összeért, és mély torokhangon morogtak egymásra. Miután megbizonyosodtak róla, hogy mindketten erősek és elszántak, lazítottak, és Ferkéi őrmester hátradőlt, Bill pedig sóhajtott egyet, és odaadta neki az üveget.
— Mi a helyzet az irodai munkával? — kérdezte Bill.
— Nincs irodánk. Nincsenek írnokaink. Előbb vagy utóbb úgyis mindenki meghal, tehát kit érdekel, hogy pontosan mikor.
— És ha valaki megsebesül?
— Kórházba küldik, meggyógyul, aztán visszahozzák ide.
— Akkor csak a lázadás maradt! — kiáltotta Bill.
— Az utóbbi négy alkalommal nem sikerült, amikor megpróbáltuk. Elvitték az utánpótlást szállító hajókat, és nem adtak ennivalót, amíg bele nem egyeztünk, hogy tovább harcolunk. Rossz itt a kémia; a bolygón lévő összes gyümölcs méreg a mi számunkra. Néhány fickó megpróbálta. Ahhoz, hogy egy lázadás sikeres legyen, először elegendő hajót kell szerezni, hogy elhagyhassuk a bolygót. Ha van valamilyen ötleted, összehozlak az Állandó Lázadási Bizottsággal.
— Nincs semmilyen mód arra, hogy innen kijussak?
— Erre már válaszoltam — mondta Ferkéi, és merev részegen eldőlt.
— Akkor majd én teszek róla — mondta Bill, kihúzta az őrmester pisztolyát a pisztolytáskából, és kiosont a hátsó ajtón.
Páncélozott reflektorok világították meg az ellenséggel szembeni elülső területet, és Bill az ellenkező irányba ment, a leszálló űrhajók távoli fehér jelzőfényének az irányába. Barakkok és raktárak sorakoztak a mocsaras területen, és Bill távol maradt ezektől, mivel mindet őrzik, és az őröknek viszket a tenyerük. Mindenre lőnek, amit csak látnak vagy hallanak. Ha nem látnak vagy hallanak semmit, néha-néha akkor is lőnek, hogy fenntartsák a harci szellemet. Elöl a fények erősen világítottak, és Bill hason csúszott előre, és amikor felpillantott, magas, reflektorozott szögesdrót kerítést látott, ami a láthatárig terjeszkedett mindkét irányba.
Egy atomfegyver lövedéke lyukat égetett az iszapba egyméternyire mögötte, és egy fényszórót irányítottak oda, melynek fénye ragyogva világította körül.
— A parancsnok az üdvözletét küldi — mennydörögte egy erős hang a kerítésen lévő hangszórókból. — Ez egy felvett felhívás. Maga most megkísérli elhagyni a harci zónát, és behatolni a titkos főhadiszállási területre. Ez tilos. A jelenlétét automata berendezések követik nyomon, és ugyanezen eszközök számos önre irányított fegyverrel rendelkeznek. Hatvan másodpercen belül tüzelnek, amennyiben nem hagyja el a területet. Legyen hazafias! Tegye a kötelességét! Halál a chingerekre! Ötvenöt másodperc. Azt akarja, hogy az anyja megtudja, hogy a fiacskája gyáva volt? Ötven másodperc. A Császára rengeteg pénzt fektetett bele a kiképzésbe; így akarja visszafizetni? Negyvenöt másodperc…
Bill szitkozódott, és kilőtte a legközelebbi hangszórót, de a hang tovább beszélt a hosszú kerítésen lévő többi hangszóróból. Bill megfordult, és visszasietett azon az úton, amelyiken jött.
Ahogy a barakkjához közeledett, szélén haladt, hogy elkerülje az idegesebb katonák lövéseit, és hirtelen az összes fény kialudt. Ugyanakkor veszett tűzharc kezdődött, és mindenfelé bombák robbantak.
Negyedik fejezet
Valami odasurrant hozzá az iszapban, Bill mutatóujja önkéntelenül megrándult, és lelőtte. A kurta atomláng fényében egy döglött venián füstölgő alakját pillantotta meg, és valamivel arrébb szokatlanul nagyszámú élő venián csoport caplatott a sárban. Bill rögtön lebukott, így a sortüzük nem találta el, és elmenekült az ellenkező irányba. Egyetlen gondolata az volt, hogy mentse a bőrét, és ez azzal járt, hogy olyan messze kerüljön a támadó és tüzelő ellenségtől, amilyen messze csak tud. Egyáltalán nem vette figyelembe, hogy ez az irány éppen az úttalan mocsár felé vezet. Hogy mentse a reszkető kis énjét, futott tovább. A futás nehezebb lett, amint a szilárd talaj mocsárrá vált, és még nehezebb, ahogy a mocsár helyet adott a víznek. Végtelen hosszú ideig tartó kétségbeesett iszapban való tocsogás után Bill még nagyobb iszapba került. Az első hisztériája már elmúlt, a lövések tompa moraja már csak a távolból hallatszott, és ő kimerültén zihált. Ráhanyatlott egy iszapzátonyra, és azonnal éles fogak fúródtak a fenekébe. Rekedten ordítva addig futott, amíg egy fának nem ütközött. Nem futott elég gyorsan ahhoz, hogy megüsse magát, és az ujjai alatt a fakéreg érdes tapintása kihozta belőle a túlélés ösztönét: mászott. Magasan fent két faág ágazott el villásan a fatörzsből, ő pedig beékelte magát az elágazásba, fegyverét készen maga elé tartva. Most már semmi sem zavarta, és az esti zajok tompává és távolivá váltak, teljes sötétség vette körül, néhány percen belül elbóbiskolt, és a feje előrecsuklott. Néhányszor visszarántotta, pislogott a semmibe, majd végül elaludt.
A hajnal első szürke fényére kinyitotta puffadt szemét, és körbepislogott. Egy közeli ágon apró gyík csücsült, és őt figyelte ékkőszerű szemével.
— Izé… veled aztán jól kicsesztek — mondta a chinger.
Bill lövése füstölgő lyukat tépett a lombok közé, a chinger fentebb lendült, és aprólékosan letörölte a hamudarabkákat a mancsáról.
— Remeg az ujjad a ravaszon, Bill? — mondta. — Izé… Az éjszaka folyamán bármikor kinyírhattalak volna, ha akarlak.