— Hja, kérem, a modern technika csodákra képes! — mondta az orvos bizonytalanul, miközben egy darab kiszáradt löncshússal vesződött. — Vagy meghal, vagy néhány héten belül visszakerül a tűzvonalba.
— És ha valakinek ellövik a karját?
— Van egy hűtőnk, tele régi karokkal. Felvarrnak egy újat, és zsupsz, vissza a tűzvonalba.
— És a lábbal mi a helyzet? — kérdezte Bill aggódva.
— Tényleg, elfelejtettem! Lábhiányunk van. Sokan fekszenek bent láb nélkül, és mivel kevés fekvőhely van, néhányat hamarosan el fognak szállítani a bolygóról.
— Van valami fájdalomcsillapítója? — kérdezte Bill témát változtatva.
Az orvos előkotort egy fehér üvegcsét.
— Ebből bevesz hármat, és nevetve tűri, hogy lefűrészeljék a fejét.
— Adjon hármat!
— Ha lát valakit, akinek ellőtték a lábát, szorítsa el valamivel a térd alatt jó erősen, hogy elállítsa a vérzést.
— Kösz, pajtás.
— Nem nagy ügy.
— Mozogjunk! — mondta a gyalogsági őrmester. — Minél gyorsabban megyünk, annál több az esélyünk.
Alkalmanként atomfegyverek fénye villant keresztül a fák koronáján előttük, és nehézfegyverek pufogása rázta alattuk a mocsarat. A lövésekkel párhuzamosan haladtak, amíg azok el nem haltak, aztán megálltak. Bill, az egyetlen ember, aki nem volt a sorba láncolva, előrekúszott, hogy felderítse a terepet. Úgy tűnt, az ellenség tűzvonalát alig tartották, és megtalálta az áttöréshez legalkalmasabb helyet. Aztán mielőtt visszatért, elővette a nehéz kötelet a zsebéből, amit az egyik élelmiszeres dobozból vett el. A jobb térde fölé érszorítót kötött, és egy bottal jobbra csavarta, majd lenyelte a három pirulát. Néhány nagy bokor mögül kiáltotta oda a többieknek:
— Egyenesen előre, majd élesen jobbra a facsoport előtt. Gyerünk, GYORSAN!
Bill vezette a csoportot, míg az első ember meglátta előttük a tűzvonalát. Akkor az kiabálta:
— Mi az? — és berohant a lombok közé. — Chingerek! — kiabálta, és leült, hátát egy fának támasztotta. Gondosan megcélozta a pisztolyával, és belelőtt a jobb lábába.
— Mozogjatok, gyorsan! — kiáltotta, és hallotta, ahogy az ijedt emberek keresztülcsörtetnek az aljnövényzeten. Eldobta a pisztolyt, találomra a fák közé lőtt párszor az atomkarabéllyal, majd feltápászkodott. A karabély elég jó mankónak bizonyult, hogy elbiceghessen vele, és nem kellett messzire mennie. Két katona, akik vagy újak voltak a seregben, vagy elment az eszük, kirontottak a fedezékből, hogy besegítsék.
— Köszi, pajtások — zihálta Bill, és a földre rogyott.
— A háború maga a pokol.
Ajánlás
Katonazene visszhangzott a hegyoldalakról, visszaverődött a sziklás peremekről, és elenyészett a csendes, zöld lombok közt az erdőben.
A kanyar körül, büszkén keresztültörve a poron, egy kis díszmenet bukkant fel, melynek élén egy nagyszerű egyszemélyes robotzenekar lépkedett. Arany végtagjain megcsillant a napsugár, és tündökölt a réz hangszereken, amiken a robot nagy lelkesedéssel játszott.
Nyomában válogatott robotok kis csoportja gurult zörögve, és a sort egy őszes hajú, brutális külsejű őrmester magányos alakja zárta, akinek minden határozott lépténél megcsörrentek a kitüntetései. Bár az út sima volt, az őrmester hirtelen megingott, botladozva, és hosszú évek alatt felgyűlt, gazdag szókincsével káromkodott.
— Állj! — parancsolta, és amíg kis csapata várakozott, az utat szegélyező kőfalnak dőlt, és felhajtotta jobb nadrágja szárát. A sípjába fújt, mire az egyik robot gyorsan odagördült, egy szerszámosládát nyújtott oda, amiből az őrmester egy nagy csavarhúzót vett elő, és megerősítette műlába bokájában az egyik csavart. Aztán egy olajoskannából néhány cseppet fecskendezett a csatlakozásra, és visszaengedte a nadrágszárat. Amikor felegyenesedett, észrevette, hogy egy robotöszvér húz egy ekét a barázdában, a kerítésen túli mezőn, és egy nagy mamlasz fiú irányította.
— Sört! — mordult fel az őrmester, majd: — Az Űrhajósok Panaszát!
Az egyrobotos együttes felidézte a régi dal lágy melódiáit, és mire az eke elérte a mező határát, két harmatcseppes korsó sör pihent a kerítésen.
— Ez tényleg jó zene — mondta a szántó fiú.
— Igyál meg velem egy sört! — javasolta az őrmester, és egy kis fehér port szórt bele a kezében rejtett zacskóból.
— De még mennyire, hogy iszok ebben a f-f… nagy hőségben, amikor olyan…
— Mond csak ki, hogy fene, fiam, hallottam már ezt a szót.
— Mama nem szereti, ha csúnyát mondok. Milyen szép hosszú agyarai vannak, uram.
Az őrmester megpendítette az egyik agyarát.
— Egy ilyen nagyfiú, mint te, nem zavartatja magát egy kis szitkozódás miatt. Ha katona lennél, bármikor mondhatnád, hogy fene… sőt még azt is, hogy köcsög, ha a kedved úgy tartja.
— Nem hinném, hogy szeretnék ilyesmit mondani — pirult el a fiú sötét, barna bőre alatt. — Köszönöm a sört, de folytatnom kell a szántást. Mama azt mondta, hogy ne álljak szóba katonákkal.
— A mamádnak igaza van, legtöbbjük piszkos, szitkozódó, részeges gazember. Mondd csak, szeretnéd látni egy új robotöszvér modelljének a képét, amely ezer órát is tud menni olajozás nélkül?
Az őrmester hátranyújtotta a kezét, és az egyik robot dianézőt rakott bele.
— Jól hangzik!
A fiú szeméhez emelte a dianézőt, és még mélyebben elpirult.
— Itt nincs öszvér, uram, ez egy lány, és a ruhája nincs…
Az őrmester gyorsan odanyúlt, és megnyomott egy gombot a dianéző tetején. Valami kattant benne, és a farmerfiú dermedten, megmerevedve állt. Nem mozdult, nem is moccant, amikor az őrmester odanyúlt, és elvette a kis gépet a béna ujjak közül.
— Fogd ezt a tollat! — mondta az őrmester, és a fiú ujjai rázáródtak. — Most írd alá ezt az űrlapot itt, ahol azt mondja, újonc aláírása… — A toll sercegett, és ekkor hirtelen éles sikoly hasított a levegőbe.
— Az én Charlie-m! Mit művelnek az én Charlie-mmal? — Egy idős, ősz hajú nő jajveszékelt, lefelé szaladt a dombról.
— A fia most már gárdista, hogy növelje a Császár dicsőségét — mondta az őrmester, és odaintette a robotszabót.
— Ne… kérem! — rimánkodott az asszony. — Egy fiamat már elvesztettem, nem volt elég… — Felpillantott a könnyein keresztül. — Hiszen te… te az én fiam vagy! Az én Billem hazajött! Még ennek az agyarnak, a sebhelyeknek, a fekete és fehér kéz meg a műláb ellenére is felismerlek, egy anya mindig felismeri a gyermekét!
Az őrmester homlokát ráncolva nézett le az asszonyra.
— Azt hiszem, igaza lehet — mondta. — Tudtam, hogy a Phigerinadon II név ismerősen hangzik.
A robotszabó befejezte munkáját, és a paprikapiros kabát fényesen csillogott a napon, az egy molekulányi vastag bakancsok ragyogtak.
— Sorakozó! — ordította Bill, és az újonc átmászott a falon.
— Billy, Billy… — jajgatott az asszony. — Ő a te kisöcséd, Charlie! Ugye, nem akarod elvinni az öcsédet katonának?
Bill az anyjára gondolt, majd a kisöccsére, Charlie-ra, majd arra az egy hónapra, amit a szolgálati idejéből elengednének minden egyes besorozott újonc után, és habozás nélkül válaszolt:
— Dehogynem!
A zene felharsant, a katonák menetellek, az anya sírt — az anyák általában sírnak —, és az ügyes kis zenekar végigdübörgött az úton, le a hegyről, és végül eltűnt szem elől a naplementében.