— Tűnés innen! — reccsent rájuk egy MP-s, és feléjük bökött elektromos botjával. Elcsoszogtak.
A következő létesítménybe bárki beléphetett, de a belépődíj 77 dolcsiba került, és nekik összesen nem volt annyijuk. Azután újra kezdődtek a BELÉPÉS CSAK TISZTEKNEK feliratok, és egyszer csak az utcának vége szakadt, a fények elmaradtak.
— Mi az ott? — kérdezte Ronda, mivel mormolást hallott egy sötét mellékutcáról, és amikor közelről megnézték, látták, hogy gárdisták sorakoznak hosszan elnyúló vonalban, melynek eleje eltűnik egy sarok mögött. — Mi van itt? — kérdezte Ronda a legutolsó embert.
— Bordély közlegényeknek. Meg ne próbáljatok előrepofátlankodni, köcsögök! Beállni a sorba, ide mögém!
Azonnal beálltak, és Bill lett az utolsó. De nem sokáig. Lassan csoszogtak előre, újabb gárdisták jelentek meg, és beálltak a sor végére. Az éjszaka hűvös volt, és Bill többször is nagy, életmentő kortyokat vett a palackjából. Alig-alig beszélgettek, és még azzal is felhagytak, ahogy a vörös lámpás ház bejáratához egyre közelebb jutottak. Szabályos időközönként nyílt és zárult, és Bill bajtársai egymás után beszivárogtak. Aztán rákerült a sor, az ajtó már nyílni kezdett, és ő már emelte a lábát, hogy belépjen, amikor szirénák kezdtek vijjogni, és egy rengő pocakú MP-s ugrott Bill és az ajtó közé.
— Általános riadó! Mindenki vissza a bázisra! — süvöltötte.
Bill felüvöltött csalódottságában, előreugrott, de egy könnyed csapás az elektromos bottal visszaröpítette a többiek közé. Félig kábán sodródott a gárdistákkal, miközben a szirénák üvöltöttek és mesterséges északi fény rajzolta fel az égre, hogy: FEGYVERBE! száz mérföldes nagyságú lángoló betűkkel. Valaki odanyúlt, és felrántotta Billt, mielőtt összerogyva a dübörgő bakancsok alá kerülhetett volna. Kedves bajtársa, Ronda volt az, arcán igazán ronda, kielégült vigyorral, és Bill szeretett volna a pofájába vágni. De mielőtt fel emelhette volna az öklét, berángatták a gyorsvasútba, átzúgtak az éjszakán, és visszatértek a Leon Trockij táborba. Bill megfeledkezett a dühéről, amikor Döghalál Drang agyarai csattantak össze az orra előtt a tömegből.
— Pakolni! — recsegte. — Kihajózás!
— Ezt nem tehetik… még be sem fejeződött a kiképzés!
— Bármit megtehetnek, és általában meg is teszik. Dicsőséges űrcsatára került sor, mely diadallal végződött, de több mint négymillió embert vesztettünk, egy-két ezer ide vagy oda. Utánpótlásra van szükség, és ezek maguk lesznek. Készüljenek az utazásra azonnal, ha nem hamarabb.
— Ez nem lehet… hisz nekünk nincs is űrruhánk! A raktár pedig…
— A szükséges felszerelést már bepakolták.
— Élelem…
— A szakácsok és a konyhamunkások már felszálltak. Ez szükségállapot. Minden nélkülözhető ember útra fog kelni. Valószínűleg megdögleni. — Összecsattintotta az agyarait, és gyűlöletes vigyor ült ki ocsmány képére. — Én viszont itt maradok békés biztonságban, hogy utánpótlást képezzek ki. — A csőpostában hirtelen üzenet érkezett, Döghalál kinyitotta a kapszulát, és miközben olvasta, vigyora lassan elenyészett. — Én is megyek — makogta.
Harmadik fejezet
Már 89 672 899 újoncot behajóztak a Leon Trockij táborból, így a folyamat olyan simán és zökkenőmentesen zajlott, hogy szinte már önmagától gördült, mint egy farkába harapó kígyó. Bill és cimborái az utolsók között voltak, és közvetlenül mögöttük a kígyó már emészteni kezdte önmagát. Őket alig fosztották meg a szőrzetüktől, a borbélyok máris egymásra rontottak, és ultraszonikus készülékeikkel megnyírták egymást, eltávolítottak minden testi szőrzetet, bajuszdarabkák, húsdarabok és vércseppek hullottak a padlóra, és máris beszálltak, maguk után húzva a hajóba az irányítókat is. Katonai orvosok önmagukat is beoltották űrláz és űrvész ellen, az írnokok a hónuk alá vették a könyveiket meg a fizetési listát, és a rakományfelügyelők felrugdosták egymást a fedélzetre. Hajtóművek indultak be, óriási tűzoszlopok emelkedtek, vérvörös lángnyelvek nyalogatták a kilövőállásokat, és látványos tűzijátékban mindent felégettek maguk alatt, mivel a repülésirányítók is a fedélzeten voltak. A hajók mennydörögve és visszhangot verve kúsztak fel az égbe, maguk mögött hagyva a csendes és kihalt Leon Trockij tábort, a sötét kísértetvárost, ahol napiparancsokat és fegyelmi intézkedéseket fújt le a szél az elhagyott íróasztalokról, elsodorta azokat, és feltapasztotta a Tiszti Klub világos ablakaira, amelyen túl épp egy nagy ivászat tartott, bár sok zokszó elhangzott a tisztek részéről, mert maguknak kellett kiszolgálni magukat.
A szállítóhajók egyre feljebb emelkedtek, ahol a nagy űrjáró hadihajók sötétítették el a csillagokat. Az új űrflotta várt rájuk, a legerősebb, amit a galaxis valaha is látott, és szó szerint olyan új volt, hogy a hajók gyártása még be sem fejeződött. Hegesztőpisztolyok apró lángjai ragyogtak tündöklő pontokként, és ibolyaszínű ívek villantak a homályban. Amikor a behemót csillagjárók építése véget ért, a fénypontok kihunytak, és elhaló sikolyok csendültek a sisakmikrofonokban, ahogy a munkásokat ahelyett, hogy visszavitték volna a bázisra, betessékelték a frissen készült hajó gyomrába. Totális háború vette kezdetét.
Bill keresztültámolygott a roskadozó műanyag csövön, mely összekötötte az űrrepülőt a hatalmas hadihajóval, és ledobta a málhazsákját egy altiszt elé, aki egy hangárméretű légzsilipben elhelyezett íróasztalnál ült. Vagyis inkább csak le akarta dobni, mivel a súlytalanságban a málhazsák a levegőben maradt, és amikor Bill meglökte, felemelkedett. (Mivel szabadesésben minden test szabadon esik, és minden súly súlytalan, és minden hatáshoz tartozik egy ellenhatás, vagy valami hasonló.) Az altiszt felpillantott, kivicsorította a fogait, és lerántotta Billt a padlóra.
— Elég volt a köcsög légtornász trükkökből, gárdista! Neve?
— Bill, két l-lel.
— Bil — motyogta az altiszt, majd megnyalta a ceruzáját, és szép formás betűkkel felírta a nevet a hajó névjegyzékébe. — Két „l” csak a tiszteknek jár, köcsög… Tanulja meg, hol a helye! Képesítése?
— Újonc, képesítetten, kiképzetlen, űrbeteg.
— Itt tilos hányni, bírja ki a körletéig! Mostantól hatodszintű képzetlen biztosítékellátó. A körlete a 34J-89T-001-es. Tovább! És vigye a röpködő zsákját is!
Bill alig találta meg a körletét és dobta be a málhazsákját, mely lebegni kezdett a kőkemény matrac fölött, máris Buzgó Muki lépett be, a nyomában Köcsög Brown meg egy csapat idegen, ezen utóbbiak némelyike hegesztőpisztollyal és dühös arckifejezéssel.
— Hol van Ronda meg a többiek? — kérdezte Bill. Köcsög vállat vont, és leszíjazta magát az ágyára, hogy hunyjon egyet. Buzgó kinyitott egy zsákot a hat közül, amit magával hozott, és kivett belőle egy pár bakancsot meg a cipőkrémet.
— Üdvözültél? — kérdezte egy mély, érzelemtől remegő hang a körlet túlsó végéből. Bill felpillantott, és egy hatalmas termetű gárdistát látott, aki felé mutatott az ujjával. — Neked szóltam, testvér, Üdvözültél?