— Mi ez, mi ez! — fortyogott a szakács, és rákvörös lett. — Hát az ebéded, te ostoba köcsög! Vegyileg abszolút tiszta víz, tizennyolc aminosav, tizenhat vitamin, tizenegy ásványi só, zsír és szőlőcukor. Miért, mit vártál?
— Ennivalót… — mondta Bill reménykedve, aztán vörössé vált szeme előtt a világ, amikor a merőkanál lesújtott a fejére. — Nem kaphatnám inkább zsír nélkül? — kérdezte esdekelve, de kituszkolták a folyosóra, és Buzgó hamarosan utolérte.
— Jé — mondta Buzgó —, ebben minden benne van, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges. Hát nem csodálatos?
Bill beleszürcsölt a folyadékba, aztán retteneteset sóhajtott.
— Ezt nézd meg! — mondta Tembo, és amikor Bill odafordult, a folyosófalra vetített képet mutatott neki. Homályos égbolt látszott, melyen mintha parányi alakok lovagoltak volna a felhőkön. — Pokol vár rád, fiacskám, hacsak nem üdvözülsz. Fordíts hátat a babonaságnak, mert az Első Reformált Voodoo Egyház tárt karokkal vár téged, hogy a keblére öleljen, és helyet adjon neked a mennyekben Samedi jobbján. Ott ülhetsz majd Mondongue-val, Bakalou-val és Zandorral, akik szívesen fognak látni.
A vetített táj megváltozott, a felhők közelebb jöttek, míg a piciny hangszóróból mennyei kórus harsogott dobkísérettel. Az alakok most már tisztán látszottak, mindannyian sötét bőrűek voltak, fehér köntösük hátán nagy fekete szárnyak meredeztek. Mosolyogtak, és kecsesen integettek egymásnak, ahogy a felhőik elúsztak egymás mellett, és miközben lelkesen énekeltek, a náluk lévő tamtamdobokat püfölték. Gyönyörű jelenet volt, és Bill szeme elfelhősödött egy kissé.
— Vigyázz!
Az elreccsent parancsszó visszhangot vert a falakon, és a gárdisták kihúzták magukat, összecsapták a bokájukat, és tekintetüket előre szegezték. A mennybéli kórus elhallgatott, ahogy Tembo egy gyors mozdulattal a zsebébe süllyesztette a vetítőt.
— Pihenj! — parancsolta Spleen biztosítékfelügyelő, és amikor megfordultak, két MP-st láttak kivont pisztollyal, akik egy tisztet kísértek. Bill tudta, hogy tiszt, mivel végigvettek egy tisztfelismerő kurzust, ráadásul minden retyóban lógott egy ISMERD MEG TISZTJEIDET plakát, és mindegyiküknek bőven volt alkalma hosszan szemrevételezni azokat a képeket a bélféregjárvány idején. Azonban Bill álla leesett, mert a tiszt olyan közel ment el mellette, hogy szinte érintette, és megállt Tembo előtt.
— Tembo hatodszintű biztosítékellátó, jó hírem van a maga számára. Két hét múlva lejár a hétéves szerződése, és példás magaviselete jóvoltából Zekial kapitány engedélyezte, hogy a szokásos kimustrálási fizetést megduplázzuk, és dicső leszerelést rendezzünk rezesbandával, és ingyenesen hazaszállítsuk a Földre.
Tembo pihenj állásban lepillantott őszülő bajusza fölül a csenevész tisztre.
— Ez nem fog menni, uram.
— Nem fog menni! — rikoltotta a tiszt, és előre-hátra hintáztatta magát magasszárú csizmájában. — Kicsoda maga, hogy maga mondja meg nekem, mi fog menni és mi nem…?!
— Nem én mondom, uram — felelte Tembo rendíthetetlen nyugalommal —, hanem a Háborús Szabályzat 13-9A pontjának 45-ös bekezdése a 43. kötet 8923. oldalán. Egyetlen ember vagy tiszt sem adhat ki leszerelési engedélyt, legfeljebb halálbüntetéssel semmilyen űrhajó, jármű, helyőrség, bázis, tábor, munkatábor területén szükséghelyzet idején…
— Mi maga, Tembo, űrjogász?
— Nem, uram, csak egy hűséges gárdista, uram. Csak a kötelességemet teljesítem, uram.
— Van magában valami nagyon furcsa, Tembo. Láttam a személyi adataiban, hogy maga önszántából jelentkezett, kábítószerek vagy hipnózis használata nélkül. Most megtagadja a leszerelést. Ez nagy baj, Tembo, nagyon nagy baj. Rossz hírbe hozza. Gyanússá teszi. Még azt hiszik, hogy kém vagy valami hasonló.
— A Császár hű katonája vagyok, uram, nem kém.
— Maga nem kém, Tembo, ennek nagyon gondosan utánanéztünk. De miért akar szolgálni, Tembo?
— Hogy a Császár hűséges gárdistája legyek, uram, és hogy mindent megtegyek az igaz hit terjesztéséért. Ön üdvözült már, uram?
— Vigyázzon a nyelvére, gárdista, különben kénytelen leszek vádat emelni! Igen, hallottunk magáról… tiszteletes… de nem tudtuk elhinni. Maga nagyon agyafúrt, de majd mi… — Magában motyorékolva elsétált, és ők vigyázzban álltak, míg el nem tűnt. A többi gárdista kissé furcsán nézett Tembóra, és kényelmetlenül feszengtek, míg ő is el nem ment. Bill és Buzgó lassan visszabandukoltak a körletükbe.
— Megtagadta a leszerelést… — motyogta Bill némi tisztelettel.
— Izé — kezdte Buzgó —, lehet, hogy dilis. Más magyarázat nincs rá.
— Ennyire hülye azért senki sem lehet — vélte Bill, aztán más vonta magára a figyelmét. — Vajon mi lehet ott? — mutatott egy ajtóra, melyen ez állt: IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS!
— Izé… nem tudom… lehet, hogy kaja? Nyomban besurrantak, és becsukták az ajtót maguk mögött, de nem találtak ennivalót. Ehelyett egy hosszúkás teremben találták magukat, melynek egyik fala görbe volt, és ennél a falnál ormótlan szerkezetek álltak, tele műszerekkel, tárcsákkal, kapcsolókkal, gombokkal, fogantyúkkal, egy képernyővel és egy ágyúcsővel. Bill odahajolt, és elolvasta a legközelebbi berendezésen a feliratot.
— Mark IV-es Atomágyú… és mekkorák! Ez lehet a hajó fő tűzállása. — Megfordult, és látta, hogy Buzgó furcsán felemelt karral áll, hogy a karórája az ágyúkra mutasson, és másik kezének mutatóujjával sűrűn nyomkodja az óra gombját.
— Mit művelsz? — kérdezte Bill.
— Izé… csak megnéztem, hány óra van.
— Honnan tudod, hány óra van, amikor az órád kifelé néz, és te csak a csuklódat látod?
Léptek csattantak a terem egyik távoli folyosójáról, és nekik eszükbe jutott az ajtón lévő felirat. Egy pillanat alatt kisurrantak, és Bill nesztelenül becsukta az ajtót. Mire visszafordult, Buzgó Muki már eltűnt, így egyedül kellett visszatalálnia a körletükhöz. Buzgó talált vissza hamarább, és már javában a bajtársai surranok pucolta, amikor Bill belépett. Fel sem pillantott. De mit művelhetett az órájával?
Negyedik fejezet
Ez a kérdés furdalta Bill oldalát egész nap, miközben küszködve elsajátították a biztosítékellátói munkát. Precizitást, jó technikát követelő munka volt, mely teljes figyelmet követelt, de a szabad percekben Bill rágódott magában. Akkor is rágódott, miközben sorban álltak kajáért, és szinte végigrágódta azt a néhány pillanatot is, ami a villany eloltása és a főbe kólintó álom között eltelt. Egyre jobban aggasztotta a dolog, és kissé le is fogyott.
No persze nem az aggodalom miatt fogyott le, hanem ugyanazért, amiéit mindenki más. A szűkre szabott adagok miatt. Az étel arra szolgált, hogy kielégítse a létszükségletet, és erre jó is volt, de az már más kérdés, miféle lét volt ez ilyen silány moslékkal. Egy kimerítő, egyhangú, éhséggel telt lét. Azonban Bill ezt fel sem vette. Sokkal nagyobb problémával küszködött, és segítségre lett volna szüksége. A második hét vasárnapján a gyakorlatozás után ahelyett, hogy elrohant volna az étkezde felé a többiekkel, visszamaradt, hogy beszéljen Spleen biztosítékfelügyelővel.
— Van egy kis problémám, uram…
— Nem maga az egyetlen, fiam, de egy pár kupicától elmúlik. Nem is férfi az, aki nem érzi a hiányt.