Meg se próbáltak vészjelzést küldeni. Jack Bravermann ugyan próbálja magára vonni a figyelmet, de szerintem aggodalomra nincs ok. Ahogy mondta, a gyengébb szél és a ritkább levegő azt jelentheti, hogy amennyiben a Kwembly nem sérült meg, a telepet sem fenyegeti veszély.
— Nem aggódom, legalábbis nem nagyon. Ha vár egy pillanatig, átnézem az üzenetét, és megpróbálok válaszolni rá — felelt Barlennan. A szolgálatban lévő tiszthez fordült, akinek a helyét a képernyő előtt ő foglalta el. — Lejegyezték?
— Igen, uram. Nem sürgős, csak érdekes. Befutott egy újabb jelentés Dondragmertől. A Kwembly még mindig sodródik, de csak egyszer-kétszer súrolták a meder fenekét. A szél még mindig erős. Saját mozgásuk miatt a kutatók nem tudják megállapítani, mennyire változott meg a. szélsebesség.
A parancsnok bólintott, és visszafordult a kommunikátorhoz.
— Köszönöm Mrs. Hoffman. Nagyra értékelem, hogy még a megnyugtató jelentéseket is gyorsan küldi. Itt maradok egy ideig, nehogy lemaradjak valami fontosról. Az atmoszférakutatóik tudnak már biztos előrejelzést adni? Vagy magyarázatot a történtekre?
A meszkliniták számára nyilvánvaló volt, hogy Barlennan minden erejével közömbösnek tetteti magát. Karjai és lábai ellazulva, ollói félig nyitva, feje középmagasán, szemeit a képernyőre szegezi. A figyelők nem tudták, valójában mi a szándéka, de érzékelték, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonít a kérdésnek, mint mutatja. Néhányan eltűnődtek, miért vigyáz ennyire a viselkedésére, hiszen valószínű, hogy az emberi lények nem tudják értelmezni a mozdulatait. Akik jól ismerték, rájöttek, hogy a kapitány soha nem kockáztatna ilyen dolgokban. Végül is akadtak emberek, elsősorban Easy Hoffman, akik a meszkliniták szempontjából is könnyedén állathatták a helyzetet, emellett — amennyire emberi hangszalagjuk engedte — jól beszéltek sztenniül.
Mindnyájan érdeklődéssel várták, vajon az emberi lény felfigyel-e a kapitány különös viselkedésére. Már ismerték az emberi arckifejezéseket.
Legalább egy tucat embert arcról vagy hangról különböztettek meg, mivel a parancsnok kifejtette, milyen hasznos lehet ez az ismeret. Barlennan körüljártatta pillantását, magában jót mulatva társain, pedig aggódott saját teljesítménye miatt. Kíváncsi volt, hogyan fogadják majd Easy válaszát, de soha nem tudta meg.
A nő megkapta a kérdést, és elkezdte fogalmazni a választ, mikor valami elterelte a figyelmét. Hosszú másodpercekig figyelt, szemei elkalandoztak a Telep kamerájáról. Aztán újra Barlennanra fordult a figyelme.
— Parancsnok! Dondragmer újra jelentkezett. A Kwembly alighanem partot ért, a lánctalpak sem érnek le a talajra. Ha a folyó sodrása nem szabadítja ki őket, ott rekednek, mert Dondragmer úgy hiszi, a vízszint csökken.
IV
SODRÁSBAN
Beetchermarlf igen furcsán érezte magát. A Kwembly kormánya egyszerű csigás kötéllel csatlakozott a lánctalpakhoz; még meszklinita izmok sem tudták volna a kormányt elfordítani, ha a jármű állt. Bár a mozgás tette lehetővé a kormányzást, ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Most viszont, hogy lebegtek, és a meghajtott egységek nem értek talajt, a kormány a legapróbb noszogatásra, sőt a hajótest oldalirányú mozgására is kilendült. Elméletben a hajó manőverezhető maradt, de ehhez a lánctalpakra evezőket kellett volna szerelni, s ezt a munkát legköny-nyebben szárazföldön lehetett elvégezni. Mikor lebegni kezdtek, Dondragmer agyán átfutott, mi lenne, ha védőruhás csapatot bízna meg ezzel, de úgy döntött, még akkor sem éri meg a kockázatot, ha mindenkit köldökzsinór kapcsolna a törzshöz. Valószínűnek látszott, hogy még mielőtt a feladatot befejezhetnék, elérik a folyó vagy a tó végét.
Ugyanezek a gondolatok jártak a kormányos fejében is. Beetchermarlf még fiatal volt, de már nem annyira, hogy azt higgye, rajta kívül senki nem ismeri fel a nyilvánvalót. Elismerte kapitánya szakmai hozzáértését.
Ahogy azonban a percek teltek, tűnődni kezdett, Dondragmer miért nem ad semmilyen parancsot. Valamit tenni kellene; nem sodródhatnak tétlenül kelet felé. Az iránytűre pillantott; igen, kelet felé, vég nélkül. A légi felderítés szerint hegyek voltak arra. Színükből ítélve kőkép-ződmények, nem pedig jéghegyek. Ha cseppfolyós a felszín, melyen a Kwembly úszik, vagyis megolvadt hómezőn haladnak, hamarosan beleütköznek valamibe.
Bee-tchermarlf sem tudta, milyen gyorsan sodródnak, de megbízott a hajótest erejében. A test — a híd kivételével — ívelt, a lánctalpaknak is nagy a közegellenállása. Ameddig a repülők elláttak, a hómező sík, tehát maga a folyadék nem mozog. Ezt viszont a légnyomás mérésével lehetne ellenőrizni! A kormányos megrázkódott a gondolatra, felpillantott a kapitányra, aztán megszólalt:
— Uram, nem lenne jó ellenőrizni a hajóra nehezedő nyomást? Ha a folyadék áramlik, akkor lefelé megyünk, és az megmutatkozna…
Dondragmer a szavába vágott:
— De a felszín egyenes… nem, igaza van. Jobb, ha ellenőrizzük a dolgot.
— Felemelkedett a szócsövekhez. — Born, mekkora a nyomás? Biztosan számon tartja.
— Természetesen, kapitány. Az orrban és tatban lévő biztonsági tömlők azóta dudorodnak, mióta úszni kezdtünk. Körülbelül hat testhossznyit ereszkedtünk. Nemsokára kieresztek egy kis argont.
Dondragmer vette az üzenetet, és visszanézett a kormányra.
— Igaza volt. Gondolhattam volna erre. Nemcsak a szél, hanem az áramlat is sodort minket. Az összes elképzelésünk a sebességről, távolságról és arról, hogy hol állunk meg, érvényét vesztette. Csak akkor létezhet áramlat, ha a felszín lejt.
— Fel vagyunk készülve rázós utazásra is, uram.
Dondragmer mogorván felágaskodott a szócsövekhez, és szirénaszerű hangot hallatott. Az általános riadó jelét.
Tudta, hogy most mindenki őt figyeli. Fejét hátrahúzta, hogy mindegyik csőtől egyforma távolságban legyen, majd mindenhová elhallatszó hangerővel beszélni kezdett:
— Mindenki vegyen védőruhát, amilyen gyorsan csak tud. Ha kell, hagyják el a posztjukat, de utána azonnal térjenek vissza. — Visszaereszkedett a parancsnoki hídra, és Beetchermarlfhoz intézte további szavait. — Hozza a kettőnk ruháját!
Siessen!
A kormányos kilencven másodpercen belül vissza is tért. Segíteni kezdett a kapitánynak, de az határozott mozdulattal elhessegette. Így a sajátjával kezdett el vesződni. Két percen belül mindketten újra a helyükön voltak, bár sisak nélkül.
A percek teltek, ezalatt Beetchermarlf a sisakkal játszott, Dondragmer pedig azon tűnődött, vajon az embertudósok tudnak-e neki információt adni; s ha igen, mit kezdhetnek vele.
Remélte, hogy a műholdakról meghatározható a Kwembly sebessége; jó lenne, gondolta, ha tudnánk, mekkora sebességgel ütközünk bele abba a valamibe, ami végül megállít bennünket. Tudta, nem könnyű a sebességet felmérni; több mint harminc műhold keringett a bolygó körül, de csak négyezerötszáz kilométerrel a felszín fölött. Meg sem kísérelték, hogy a pályájukat úgy határozzák meg, hogy korlátozott látómezejük és mikrohullámú adásuk egységes vagy teljes legyen; nem a hírközlés volt a fő feladatuk. A Telep meridiánja fölött kilenc és fél millió kilométerrel álló főállomásnak egyedül kellett a hírközlés feladatát ellátnia. Az alacsonyabban keringő műholdak száznegyven kilométeres másodpercenkénti sebességét Dondragmer túl gyorsnak vélte, de az emberi megfigyelők állították, hogy a sebesség segíti őket a mozgó alapvonalak meghatározásában. A kapitány mindenesetre nem sok reményt fűzött a műholdakhoz. Még soha nem kapta meg a hajó sebességét tőlük.