Végül a hajó végében találta meg, a laboratórium mögött, közvetlenül a nyomásellenőrző tömlők kabinja előtt. A kormányos mondandója után szünet következett. Beetchermarlf arra számított, hogy a kapitány másodperceken belül berobban a hídra, de Dondragmer nem engedett a kísértésnek. A híd ablakainak kivételével a többi hajóablak túl szűk volt a vízszint tanulmányozásához, ezért el kellett fogadnia kormányosa szavát.
— Kövesse figyelemmel a csökkenés mértékét, amilyen pontosan csak tudja, a szolgálata végéig. Közölje a csökkenés sebességét velem is, az emberekkel is, mihelyst megbízhatóan megállapította, utána pedig csak akkor jelentsen, ha korrigálnia kell a becslést.
Beetchermarlf felkapaszkodott addig a pontig, ahol meg tudta jelölni a víz színjét. Miután jelentett a kapitánynak és az emberi megfigyelőknek, visszatért a helyére, de tekintetét nem vette le az ablak mellé rajzolt jelről.
A folyadék erősen fodrozódott. Így eltelt némi idő, mielőtt megbizonyosodhatott volna a további szintváltozásról. Odafentről türelmetlenül faggatták, ő pedig igyekezett udvariasan válaszolni, már amennyire nyelvtudása engedte, míg végül Benj jelezte, hogy ismét egyedül van. Amíg Takoorch meg nem érkezett a hídra, hogy leváltsa a kormányost, megvitatták egymás világának kérdéseit, kijavítva a másik téves elképzeléseit, gyakorolták a nyelvet, és bár ennek egyikük sem volt tudatában, meleg barátság szövődött közöttük.
Beetchermarlf hat óra múlva tért vissza a hídra. Úgy találta, hogy a víz majdnem 30 centiméternyire van a jel alatt. Takoorch közölte vele: a Benj nevű ember éppen most lépett újra kapcsolatba, egy pihenési szakasz után.
A fiatalabb kormányos eltűnődött, vajon a fiú mikor tért nyugovóra. Persze ezt nem illett megkérdezni, de mikor a váltás megtörtént, felhívta az állomást.
— Ismét itt vagyok, Benj. Nem tudom, mikor jelentett Tak utoljára, de a vízszint több mint fél testhossznyit süllyedt, és mintha az áramlás is lelassult volna. A szél alig fúj.
— Takoorch barátod tájékoztatott minket a vízről és a szélről — jött Benj válasza. — Örülök, hogy megint te léptél szolgálatba, Beetch. Nem hallottam semmi újat a kutatóktól, de a hajó dőléséből és a vízszint csökkenéséből a nálunk felállított hajómodell alapján arra lehet következtetni, hogy 60–70 órán bélül esetleg szárazra kerültök. Persze, csak ha a víz egy szép sima csatornán folyik le. Nem bízom ebben. Lehet, hogy kishitűnek gondolsz, de úgy vélem, a folyamat lelassul, mielőtt az egész olvadék lefolyik.
— Igazad lehet — jegyezte meg Beetchermarlf. — De ha a folyás lelassul, talán elkezdhetünk dolgozni odakinn. — Az üzenet még utazott az állomás felé, mikor az egyik szócsőből figyelmeztető szirénázás hallatszott.
— Beetchermarlf! Mondja meg az embereknek, hogy Kervenser azonnal leváltja magát. Haladéktalanul jelentkezzen védőöltözetben a jobb hátsó vészzsilipnél. Vizsgálja meg a lánctalpakat és a kormányköteleket.
Biztonság kedvéért két segítőt adok maga mellé. Nem gyors munkát kérek, hanem alaposat. Ha bármi megrongálódott, amit ferde helyzetben könnyebb megjavítani, mint később, normál helyzetben, jelentse. Ha végzett, nézzen szét a hajó körül. Tudni akarom, milyen szilárdan ékelődtünk be.
— Indulok, uram — válaszolt a kormányos.
A hídon lévők levették a védőruhát, mikor Dondragmer meggyőződött a hajótest épségéről, de Beetchermarlf fél perc alatt újra belebújt, és elsietett.
A zsilipnél öt beöltözött társa: a kapitány és négy matróz várta.
— Nos, Beetch — üdvözölte a kapitány —, Stakendee megy ki először, és a kötelet a kapaszkodóhoz erősíti. Aztán maga következik, utána Praffen. A kötelet más-más kapaszkodóhoz erősítsék, mielőtt munkához látnak.
Várjanak, erősítsék ezeket a védőruha hámjához; éneikül nem tudnak a folyó fenekén maradni. — Négy karabinerrel ellátott nehezéket nyújtott át a kormányosnak.
A kis zsilipen keresztül csöndben hagyták el a hajót. A légzsilip egy U alakú folyadékcsapda volt, működésében hasonló a főzsiliphez, és elég mély ahhoz, hogy még a Kwembly dőlése sem tudta megszüntetni a folyadékzárat.
Néhány pillanat múlva a csoport harmadik tagja is csatlakozott hozzájuk. Együtt másztak le a folyómederig. A medret a hídról is látható kerek kövek alkották, melyek furcsa hullámokba rendeződtek, a sodrás irányára merőlegesen. Beetchermarlfnak első látásra úgy tűnt, a hajó egy mélyedésben feneklett meg, két hullám között. A megmaradt kinti reflektorok, ha nem is tökéletesen, de bevilágították a környéket.
A három kutató megkerülte a tatot, hogy a hajó alját is szemügyre vegye.
A Kwembly hatvan, háromszor másfél méter alapterületű forgóvázon futott. Ezek öt sorban helyezkedtek el. A görgőket szövevényes kötélhálózat kapcsolta egybe, ezekért felelt Beetchermarlf. Mindegyik forgóvázon helyet képeztek ki az energiaegység és a motor, egy tizenhét centiméter átmérőjű cső számára. Energia nélkül a forgóváz két lánctalpa szabadon futott.
A hajó végéről tizennyolc forgóváz hiányzott.
V
A JÉGVEREM
A forgóvázak ugyan hiányoztak, de nem vesztek el. A közelben hevertek, láthatólag az utolsó ütközéskor szakadtak le. Beetchermarlf nem tudta, vajon megvan-e mind. Ezt azonban később is ellenőrizheti. Először azt kell átvizsgálni, ami maradt. A kormányos nekilátott.
A hajó első része, úgy tűnt, egyáltalán nem szenvedett kárt; a lánctalpak a helyükön voltak, a kormánykötelek érintetlenek. A középső részen ugyan sok kötél elszakadt, a tengerészek mégis meglepődtek, milyen kevés kárt okozott a hajótestben a lánctalpak leszakadása. Beetchermarlf és a többiek nem vettek részt a Kwembly és a többi hajó tervezésében. Elképzelésük sem lehetett arról, hogy a mérnököknek milyen problémákat kellett megoldani, mikor olyan berendezéseket terveztek, melyekhez ugyan a legmodernebb energiaforrás szolgáltatta az erőt, de olyan lények kezelték, akik a legegyszerűbb mechanikai gépeket sem ismerték. A meszklinitáknak semmiféle javítóműhely vagy pótalkatrész nem állt a rendelkezésükre a Dhrawnon. Ezért kormányozták a járműveket kötéllel, nem pedig önszinkronizált energiarendszerekkel, ezért használták a lehető legegyszerűbb légzsilipeket.
Néhány száz meszklini ugyan alapos képzésben részesült, de tanáraik meg sem kísérelhették, hogy minden fontos ismeretet átadjanak. A „végzettek” túlnyomó többsége Beetchermarlfhoz hasonlóan a Dhrawnon tartózkodott, legtöbbjük fiatal, intelligens önkéntes Barlennan tengerésznépéből. Nekik kell majd megjavítani az összes hibát, rendszeresen karbantartani a hajókat. A tervezőmérnököknek ezt a tényt állandóan szem előtt kellett tartaniuk.
A meszklini intelligencia hasonlított az emberi, drommi és panesk intelligenciához: meglepő jelenség, mivel a négy bolygón egészen eltérő hosszúságú geológiai idő alatt fejlődtek ki a létformák, a különböző élőlények. Az is majdnem bizonyos volt, hogy a meszkliniek sokkal tovább élnek, mint az ember, bár furcsa módon mindkét intelligencia húzódozott ennek a megvitatásától. A Dhrawn-terv minden szempontból nézve kockázatot rejtett, s ennek túlnyomó részét a meszkliniták vállalták. Az emberi űrállomás körül keringő hatalmas üvegbárka, melyet veszély esetén a Telep kiürítésére szántak, alig volt több gesztusnál, főleg a kutatóhajók legénysége számára.
A Kwembly t vizsgáló három tengerész azonban nem gondolt erre. Ők pusztán meglepődtek és megörültek annak, hogy az elvesztett lánctalpak csupán kiugrottak a perselyből, amelyben forogtak. Egyszerű lesz őket visszahelyezni, feltéve, ha megtalálják az alkatrészeket. Beetchermarlf csoportja futólag megvizsgálta a környéket, és tizenkét forgóvázat megleltek. Ezek közül néhány megrongálódott: elszakadt a lánctalp, egyes szemek hiányoztak, néhány meghajtókerék elrepedt, jó pár tengely elgörbült. A hárpm tengerész összegyűjtötte a könnyebb részeket, és visszacipelte a Kwembly tatjához. A kormányos azt tervezte, hogy újabb köteleket told a köldökzsinórhoz, és kiterjeszti a keresési zónát. Végül úgy határozott, hogy jelent Dondragmernek, és a beleegyezését kéri.