Dondragmer, két kísérője és még hat matróz, akit időközben hívtak, éppen a Kwembly főzsilipje mellől cipelte el a sziklákat.
Ruháikban nem volt rádió, a hidrogén-argon légkör, a környező folyadék is rosszul vezette a hangot, de a meszkliniták „úszószifonnal” (a hidrogént lélegző apróságoknak nem volt tüdejük) képezték a hangokat. Ez is egyike volt a meszkliniták rejtélyeinek. A kormányos mély dudálássál hívta fel magára a kapitány figyelmét, és intett neki, hogy kövesse a tat túlsó oldalára. Egy pillantás és Beetchermarlf néhány mondata elég volt a helyzet felméréséhez.
Néhány másodpercnyi gondolkodás után úgy döntött, nincs értelme azonnal nekiállni a hiányzó talpak keresésének. A víz még mindig apadt; szárazon biztonságosabb és könnyebb lesz kutatni. Beetchermarlf ezt megértette, és kezdte kiválogatni a megrongálódott részeket, hogy a munkát megtervezhesse.
Óvatosan kellett eljárni; néhány alkatrészt könnyen elsodorhatott a víz.
Egy-két darab máris hiányzott. A kormányos hordozható reflektort hozatott, és leküldte egyik segítőjét, hogy a sodrásból halássza ki az esetleg elszabaduló alaktrészeket. Egy háló sokat segített volna, de a Kwembly nem hozott magával.
Nyolcórai munka eredményeként három lánctalpas alváz újra használható állapotba került. Egyes részeik elütöttek a régiektől, mivel Beetchermarlf és a többiek szabadon improvizáltak. Meszklini kötelet és anyagot, valamint az idegenektől származó polimereket egyaránt felhasználtak. A saját eszközeikkel dolgoztak; kultúrájukban magas szinten állott a kézművesség. Így az élezett alapszerszámok nem voltak ismeretlenek előttük.
Az elkészült forgóvázak visszahelyezése a perselybe, nagy erőkifejtést igénylő munka volt, még a meszkliniták is kifáradtak. Többet kellett dolgozniuk a szerszámokkal is, mert a felfüggesztők meghajlottak az ütközéstől. Az első három futóművet a negyedik sorba helyezték vissza.
Az ötödik sor a folyófenékre lapult, a másik három pedig túl magasan volt a kényelmes szereléshez. Beetchermarlf elfogadta a kész helyzetet, oda szereltette az alvázakat, ahová tudta, aztán tovább dolgozott a többin.
A víz egyre apadt, az áramlás lassult. Dondragmer kiparancsolta a kormányost és segítőit a hajótest alól. Tudta, mi történik, ha a Kwembly re, ható felhajtóerő csökken. Elővigyázatosságát igazolta, hogy a hajó rövidesen harminc fokkal megdőlt. Újabb két sor vált elérhetővé, de két tengerészt kis híján összelapítottak a sziklák. Tisztázódott, hogy saját súlya nem billenti vissza a hajót.
A hajótest az egyes és kettes sor között szilárdan ült a köveken.
Beetchermarlf tovább folytatta a rábízott munkát, de közben azon tépelődött, hogy mi módon szabadítja meg a kapitány a hajót. És mi történik, ha sikerül? A tervezők a folyómedret alkotó sziklaágyra nern sok gondot fordítottak. A kormányos komolyan kételkedett abban, hogy a jármű képes-e egyáltalán haladni ilyen talajon. A Meszklin viszonyai alapján a magas gravitációjű bolygók felszíne általában egyenletes volt. Az olyan részeket, ahol a lánctalpak nem találtak volna kapaszkodót, a tervezők minden bizonnyal kikerültették volna a legénységgel. Íme, miért gyümölcsözőbb egy hagyományos expedíció az automata felderítésnél.
Beetchermarlf hirtelen támadt filozofikus hangulatában arra a következtetésre jutott, hogy az előrelátás az ismeretek mennyiségével egyenesen arányos.
Körülbelül ötven órával a megfeneklés után Dondragmer ugyancsak a hajót feltámasztó sziklák problémáján törte a fejét, és nagyjából ugyanolyan sikerrel, mint a kormányos. Az első tiszt és a tudósok hasonlóképp zavarban voltak, de — földi fogalmak szerint — talán csak a kapitány érzett aggodalmat.
Dondragmer kapcsolatba lépett az űrállomással. Beismerte, hogy eddig még nem ötlött ki semmit, de hozzáfűzte, hogy szerinte bőven van még idő.
A vonal túlsó végén Easy nem értett vele egyet.
— Megeshet, hogy kevesebb ideje lesz, mint szeretné —mondta. — Néhány emberünk szemügyre vette a köveket. A formájuk kerek, vagy majdnem az. Tapasztalataink alapján ezt a formát a víz alakítja ki. Ilyen nagy köveket csak igen erős áramlat tud megmozgatni. Attól félünk, hogy az áradás, amely magukat elsodorhatta, csak gyenge előképe az igazi olvadásnak, és ha hamarosan nem szabadulnak ki, nyakukba zúdulhat az igazi.
— Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Vagy kiszabadulunk idejében, vagy nem; többet nem nyújthatunk. Ha a tudósaik szolgálnak nekünk valami közelebbi előrejelzéssel a nagy áradásról, szívesen vesszük; addig is dolgozunk, ahogy tudunk. Mindenesetre köszönöm az információt.
A kapitány visszatért a munkához. Nem volt hajlamos a pánikra, veszélyhelyzetben nyugodtabbnak látszott, mint egy személyes vita során.
A fő problémát a nagy szikla jelentette. A Kwembly önerőből nem mozdíthatja meg magát. A Meszklin peremén vagy a Földön esetleg fel lehetett volna emelni, de a Dhrawnon soha. Ilyen gravitáció mellett még egy egyméteres sziklát is nehéz megemelni. Össze lehetett volna állítani egy csigás emelőt, de a rendszer képtelen lett volna megbirkózni a hajó súlyával.
Négy lánctalp a sziklán feküdt. Az ötödik sorban több futómű állt a talajon; de ezek közül egyik sem volt meghajtott. A konvertereket viszont bármikor át lehetett helyezni… Ha a sziklán lévő négy lánctalp meghajtást kaphatna, a hajó talán lehátrálhatna.
Igen. Semmi nem szól ellene. Egyenes, kemény talajon akár az a négy jól elhelyezett konverter is mozgathatja a hajót. Amennyiben a súly csak néhány lánctalpra koncentrálódik, a vonóerő is nagyobb. A hátramenetet különben is segíti a lejtő.
A kapitány bejelentette szándékait az állomás ügyeletesének, aki továbbította a dolgot a Tervezésre, hogy az információ mindenhová eljusson. Ennek eredményeképp egy mérnök is tudomást szerzett róla, jóval azelőtt, hogy Dondragmer hozzákezdhetett volna terve végrehajtásához.
A mérnök összeráncolta a szemöldökét, megvizsgálta a Kwembly méretarányos modelljét, aztán két percig számolt.
A férfi rossz nyelvész volt, de nemcsak ezért kereste meg Easy Hoffmant. Nem ismerte Dondragmert, nem tudta, hogyan fogadják a meszkliniták a kritikát. Ő a Dhrawn-tervben részt vevő néhány drommival dolgozott együtt, és úgy vélte, legjobb, ha véleményét a hivatalos „békebíró” közvetíti. Easy megnyugtatta, hogy Dondragmer soha nem orról meg értelmes tanács miatt, de abban egyetértett, hogy a sztenni nyelvtudás segíthet, bár a meszklinita kapitány is folyékonyán beszélte a földiek nyelvét.
Együtt mentek a híradós szobába.
Benj szolgálaton kívül általában ott tanyázott. Mostanra már sok meszklinitával barátságot kötött, bár Beetchermarlfot kedvelte legjobban.
Utóbbi a hosszú munkaidő ellenére is talált időt beszélgetésre. Benj sztenni nyelvtudása sokat fejlődött, már majdnem olyan jó volt, mint amilyennek anyja hitte.
Easy és a mérnök érkezésekor éppen Takoorchot hallgatta, és nem látszott túl szomorúnak, hogy félbe kell szakítania a „beszélgetést” a kapitánynak szóló fontos üzenet kedvéért.