— Nekünk — vágott közbe Ib. Aucoin meglepődött, aztán zavart kifejezés ült ki az arcára.
— Igen, Alán, ezt mondtam. Soha nem panaszkodott nekünk. De hogy magában mit gondol, azt senki nem tudja. De miért ne panaszkodna, sőt miért ne kérne rádiókat, ha egyszer csak szükségét erezné? Nem tudjuk — folytatta Hoffman. — De az első expedíció alatt is különösen viselkedett. A Rakéta-terv nagy részében híven követte a tanácsainkat, mindenben együttműködött, jóformán istenítette a Föld, Panesk és Dromm titokzatos lakóit, akiknek megbízottjaként működhetett; aztán hirtelen olyan zsarolással állt elő, amelyről a földi, panesk és drommi mérnökök többsége még mindig azt gondolja, hogy nem lett volna szabad teljesítenünk. Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy az ökológusok szemében vörös posztó minden kísérlet, ami arra irányul, hogy ipari forradalmukon még át nem esett kultúráknak fejlett technológiát vagy akár a tudományok alapjait megtanítsák, mert szerintük minden kultúrának át kell esni a fejlődés fájdalmain. Az idegengyűlölők azért visongnak, mert felfegyverezzük magunk ellen a gonosz idegeneket. A történészek a felbecsülhetetlen értékű emlékek megsemmisítése miatt esnek nekünk, a hivatalnokok pedig attól rettegnek, hogy olyan problémákat idézünk elő, amelyekkel nem boldogulnának.
— Az idegengyűlölők — vágott közbe Mersereau. — A hibbantak, akik szerint minden földön kívüli automatikusan vérszomjas ellenség lesz, ha megvan hozzá a technikai potenciálja. Ezért adunk a meszklinitáknak kizárólag olyan berendezéseket, amiket nem tudnak lemásolni, például a konvertereket, amelyeket nem lehet szétszedni és tanulmányozni a közbeeső lépcsőfokok — például a gammadiffrakciós kamerák — nélkül.
Alan okfejtése szépen hangzik, de csak kifogás. Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy bármelyik meszklinitát két hónap alatt meg lehetne tanítani az automatizált űrkompok vezetésére, feltéve, ha a műszerfalat átalakítják az ollóinak. Nincs ezen az állomáson kutató, aki ne adná fél karját azért, hogy a mintákat és a műszereket ingáztathassuk a bolygó és az állomás között.
— Ez nem teljesen igaz — vetette ellen Hoffman. — Egyetértek az idegengyűlölőkről vallott nézeteivel, de az is tény, hogy manapság, mikor az engergia olcsó, a csillagközi teherhajók építési költségei négy-öt év alatt megtérülnek. Vagyis a csillagközi háború egyáltalán nem lehetetlen. Azt maguk is tudják, miért olyan kényelmetlenül és célszerűtlenül nagyok az állomás helyiségei. Ha lenne egy olyan szoba, ahová az átlagos növésű drommi nem tudna bemenni, még feltételezhetné, hogy valamit rejtegetünk előle. Nincs magánéletük, és a mi mércénk szerint legtöbbjük súlyosan skizofrén. Ha az első kapcsolatfelvételkor nem adtuk volna át nekik a technológiánkat, most egy bolygónyi nagyon rátermett idegengyűlölővel kellene szembenéznünk, akik sokkal veszélyesebbek, mint amilyeneket a Föld valaha is látott. Nem tudom, a meszkliniták ugyanúgy viselkedtek volna-e, de szerintem a meszklini Főiskola beindítása ügyes húzás volt.
— Viszont a meszklinitáknak zsarolni kellett minket ezért. — Zavarba ejtően igaz — bólintott Hoffman. — De mellékes dolog. Fontosabb, hogy nem tudjuk, mit tervez valójában a parancsnok. Egy biztos, nem ok nélkül vállalkozott arra, hogy kétezer társát elhozza egy teljesen ismeretlen és még számukra is igen veszélyes világra.
— Mi voltunk az ok — jegyezte meg Aucoin.
— Igen. Megpróbáltuk utánozni a zsarolását. Beleegyeztünk, hogy saját népünk ellenkezése ellenére is fenntartjuk a Főiskolát, ha elvégzi nekünk ezt a munkát. Anyagiakról szó sem esett, bár a meszkliniek tisztában vannak a tudás és a gazdagság kapcsolatával. Hajlandó vagyok elismerni, hogy Barlennan idealista, de nem tudom, mi játssza a főszerepet a döntéseiben. Viszont jelenleg egy rendkívül drága felderítő jármű áll odalenn, befagyva egy tóba, rajta száz élőlény. Fogalmam sincs, mit küldhetnénk le, ami a legkisebb segítségére is lenne Dondragmernek.
— Egyre csak Kervenser jár az eszemben.
— Magával vihette volna az egyik kommunikátort, emlékezzen rá.
Dondragmernek összesen négy volt, mindegyik hordozható. A döntés kizárólag kettőjükön múlott.
Mersereau lassan lecsillapodott. Aucoin vette át a vita vezetését. Az asztal végén a tudósok elhallgattak.
— Nos, dr. McDevitt? Egyetértésre jutottak abban, hogy mi történhetett?
— Nem teljesen, de ügy tűnik, legalább van min elindulnunk. Amint tudják, a Kwembly ről majdnem azonos hőmérsékletet jelentettek, mióta az idő kitisztult; sőt kimutatható egy nagyon lassú melegedési folyamat. A légnyomás a hajó megfeneklése óta lassan nőtt; az előző értékeknek nincs jelentősége, mivel a Kwembly helyzete változott, és nem tudjuk, mikor milyen magasságban sodródott. A hőmérséklet végig jóval a tiszta víz vagy ammónia olvadáspontja alatt maradt, de magasabb volt, mint az ammónia-monohidrát-víz vegyületéé. Felvetődik a kérdés, vajon az első olvadást nem az ammóniaköd és a vízhó reakciója váltqtta-e ki.
Dondragmer félt ennek bekövetkeztétől, s ha igaza van, az olvadás az ammóniának a vegyületből való elpárolgásával magyarázható.
— Ez inkább hipotézis. Lehet-e erre cselekvést alapozni?
— Nem mernék próba-szerencse jellegű kitörést egyedül erre alapozni, de bármit megtehetnénk, ami nem meríti ki a Kwembly létfontosságú készleteit, és nem sodorja végveszélybe a hajót.
— Akkor menjenek vissza a kommunikációs központba, és jó munkát.
Ha valami figyelemreméltó merül fel bármelyik részről, kérem, értesítsenek minket.
A négy tudós bólintott, és együtt vonult ki. A többiek hallgatásba burkolóztak, mígnem Aucoin megfogalmazta, amire gondoltak.
— Nézzünk szembe a tényekkel — mondta lassan. — Az igazi vita akkor kezdődik, ha Barlennan megtudja a híreket.
Ib Hoffman felpattant:
— Még nem is tudja?
— Csak a zátonyra futást és néhány jelentést a javítás előrehaladásáról. A befagyásról még nem szóltunk neki.
— Miért? — Easy veszélyes tónusokat érzett a férje hangjában, és nem tudta, lecsendesítse-e vagy sem. Aucoint is méglepte a kérdés.
— Ugyanolyan jól tudja, Hoffman, mint én. Akármikor tudja is meg, most, tíz óra múlva vagy egy év múlva, amikor Dondragmer visszaér a Telepre, közvetlen segítséget úgysem adhat, amit pedig megtehetne, azt mi nem szeretnénk.
— Mit nem szeretnénk? — kérdezte csendesen Easy.
— Kiküldeni a Telepen álló két felderítőhajó egyikét menteni, ahogy annak idején az Esket baleseténél is szóba került.
— És maga most is ellene van ennek?
— Igen, és az érvelésemet Barlennan is elfogadta. Nem csak azért vagyok ellene, mert másra szánjuk a két hajót.
És ne gondolja, Easy, hogy nekem semmit nem ér a meszkliniták élete, csak mert nem emberek. De nem akarom az időt elvesztegetni. A végrehajtás közepén nem lehet megváltoztatni a tervet.