— Persze hogy vannak érzéseik — felelte a tervező, —Meglepett, hogy egyáltalán elengedte Dondragmert, mert az volt a benyomásom, nem akarja, hogy a barátja nagyobb kockázatot vállaljon. De nem rágódtam rajta túl sokat — valójában nem ismerjük a meszkliniták pszichológiáját.
Nem tulajdoníthatunk túl nagy jelentőséget a barátságnak, pusztán felvehetjük a kérdéses dolgok listájára. Utolsó kérdésem: mi legyen a Kwembly alá szorult matrózokkal?
— Egy ellenállás nem bonyolult berendezés. A hidrogénkonverter minden további nélkül működtethetne egy jókora fűtőtekercset — mutatott rá Mersereau. — Fűtőberendezés pedig a Dhrawnon sem fölösleges dolog.
Ha lenne…
— De nincs — vágott közbe Aucoin.
— Hogyne volna. Ha megengedi, befejezem. Annyi konverter van a Kwemblyn, hogy a hajót akár orbitális pályára lehetne állítani, feltéve, hogy az energiát a megfelelő módon alkalmazzuk. Kell, hogy legyen megmunkálható fém a fedélzeten. Kérdés persze, hogy barátaink tudnának-e fűtőegységet konstruálni.
— Csakhogy nagyon kevés fémberendezésük vagy alkatrészük van.
Igazán meg lennék döbbenve, ha a meszklini kötél vezetné az elektromosságot. Nem vagyok vegyész, de ilyen erősen kötött anyagban nemigen lehet szabad elektron. Persze azért feltétlenül meg kell kérdezni Dondragmert. Easy még valószínűleg a kommunikációs szobában ül.
Mersereau bólintott, felállt és kiment az egyik ajtón, Aucoinnal a nyomában. A többiek is távoztak. Csak Hoffman maradt a helyén.
Maga elé meredt. A homlokán megjelenő ráncok idősebbnek mutatták negyven événél. Kedvelte Barlennant. Dondragmert még inkább, akárcsak a felesége. A Tervvel kapcsolatban, amelynek a létrehozásában ő is részt vett, se neki, se a többi tervezőnek nem lehetett panasza. Azt az egy — fél évszázaddal ezelőtti — trükköt kivéve a világon semmi nem szólt a parancsnok ellen. Hoffman nem hitt abban, hogy a Dhrawn feltételezett bennszülötteit akarná távol tartani a földiéktől. Képtelenség volt. Ha léteznének is ilyen lények a Dhrawnon, a terv megtorpedózása Barlennannak sem érdeke.
Vitás kérdés ritkán merült fel; a drommiakkal legalább tízszer ennyi probléma lett volna. Semmi ok néni volt feltételezni, hogy a meszkliniták máris önálló elképzelések megvalósításán dolgoznak.
Viszont Barlennan hőlégballont épített magának, és repült is vele.
Visszautasította a rövid-hatótávolságú rádiókat, pedig akkoriban kapva kapott az idegen tudáson. Ha kellett, zsarolta az embereket.
Ib Hoffman nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Barlennan megint töri valamiben a fejét.
VII
A FAL
Beetchermarlfot és Takoorchot, a Kwembly többi matrózához hasonlóan, váratlanul érte a fagy. Több órán át egyiküknek sem volt alkalma nézelődni, mivel az a finom kötelekből álló hálózat, amely lekötötte minden figyelmüket, szövevényesebb volt, mint egy meszklini óceánjáró klipper kötélzete. Szavak nélkül is mindketten pontosan ismerték a feladatot, de ha pillantásuk elszakadt volna is a kötelektől, akkor se láttak volna túl sokat. A jármű hatalmas teste alatt dolgoztak, fejük fölött a pneumatikus súlyelosztó matrac, oldalt a lánctalpak és a Dhrawn sűrű éjszakája.
A Kwembly belsejében serénykedő tengerészekhez hasonlóan ők sem vették észre a hajó reflektorainak fényében csillogó, lassan a tavacska fenekére süllyedő kristályokat.
A bal oldalon befejezték az első sor tíjrakötelezését, az orrtól a tatig. A második soron haladtak, mikor a csapdát felfedezték.
Takoorch hordozható lámpájának eleme kimerült. Vitte volna a legközelebbi konverterhez újratölteni. Meglepődve tapasztalta, hogy nem tud eljutni odáig, sőt nem is látja a töltőhelyet. Néhány másodpercnyi habozás után hívta Beetchermarlfot. Tíz percbe is beletellett, míg megállapították, hogy áttetsző fal állja útjukat. A fal egybeforrasztotta a forgóvázat, de — ha szűk térben is — egyelőre szabadon mozoghattak.
Szerszámaikkal nekiestek a jégnek, de hiába. Egyórai munka után még egyikük sem aggódott túlságosan. Az egész Kwembly befagyott, a legénységnek tehát fel kell törnie a jeget, mert a hajót mindenképpen ki kell szabadítaniuk. Hidrogéntartalékuk persze korlátozott, de ez korántsem volt olyan sürgető probléma, mint az emberek számára a levegő. Legalább tíz-tizenkét óráig még aktívan tudnak dolgozni, aztán, mikor a hidrogén részleges nyomása egy bizonyos szint alá esik, elvesztik az eszméletüket.
Testműködésük egyre jobban lelassul, de legalább ötven vagy száz órának el kell telnie, mielőtt bármi visszafordíthatatlan folyamat elkezdődik. Bár az emberi biológusoknak még nem volt lehetősége ezt felfedezni, a meszkliniták ellenálló képességének egyik oka biokémiájuk meglepő egyszerűségében rejlett.
A két tengerész tehát nyugodtan folytatta a munkát, és már majdnem a második sorral is végeztek, mikor aggasztó felfedezést tettek.
A jég befelé nőtt, nem gyorsan, de folyamatosan. Akárcsak Ib Hoffman, ők sem tudták, milyen lehet befagyni egy ilyen folyadékba, de semmi kedvük sem volt megtapasztalni.
Legalább a lámpájuk égett: nem az összes tápegység volt a külső lánctalpakon, és Takoorch feltölthette az elemet. Ennek segítségével még egyszer nagyon alaposan végigvizsgálták börtönüket. Beetchermarlf abban reménykedett, hogy sikerül utat találniuk a fenék közelében vagy a fal tetején. Nem tudta, fentről vagy lentről indult-e meg a fagy's. Nem ismerte ugyan a tételt, hogy a jég úszik a víz felszínén, de jobb is volt így, mert a kristályok gyorsan lesüllyedtek, mígnem az ammóniában gazdagabb rétegekben fel nem oldódtak. A keveredés révén kialakuló oldat szinte szempillantás alatt a fenékig befagyott.
Egy ideig a lánctalpak között feküdtek, gondolkodtak, néha egyikük ellenőrizte, milyen gyorsan mozog a jég.
Órájuk nem volt. Így a jegesedés sebességét sem mérhették. Takoorch szerint lassult, Beetchermarlf nem volt meggyőződve erről.
Néha ötletük támadt, de a másiknak sikerült hibát találnia benne.
— Elgörgethetnénk a kisebb köveket — jegyezte meg Ta-koorch egy alkalommal. — Ássunk le a jég alá.
— Minek? — válaszolt a társa. — A tó közelebbi partja is negyven vagy ötven kötélnyire lehet. A levegő kifogy, mire igazán belejövünk a munkába, még ha feltételezzük is, hogy a sziklák között a víz nem fagyott meg. A part előtt meg úgyis hiába jönnénk fel.
Hallgattak, a jég pedig észrevehetetlenül közeledett, feléjük.
A következő ötlet Beetchermarlftól származott.
— A lámpák csak melegítenek valamennyire, még ha nem érezzük is a ruhánkon keresztül — szólalt meg hirtelen. — Miért ne tudnánk visszatartani a jeget, sőt esetleg kiolvaszthatnánk magunkat!
— Próbáljuk meg — mondta lakonikusan Takoorch.
Megint odamentek a jégfalhoz. Beetchermarlf kis kőrakást épített a fal mellé, és a lámpát a legerősebbre téve felállította a tetejére. Utána figyelni kezdték a lámpa és a jég közötti rést.
— Most jut eszembe — szólalt meg várakozás közben Takoorch —, a mi testünk is sugároz ki hőt, nem? A testmeleg nem olvaszthatná fel a jeget?
— Nem hiszem. Inkább ügyeljünk, nehogy a hátunk mögött befagyjon a víz, míg mi itt rostokolunk.
— Mit számít? Ha befagy, testünk és a lámpa elegendő a jég ellen.
— Ez igaz, de azért csak figyeljünk.