Takoorch beleegyezően intett. Újra csend következett.
Az idősebb kormányos azonban újabb ötlettel állt elő:
— Késsel idáig nem értünk el eredményt. Mi lenne, ha a fény közelében próbálnánk meg? — Leakasztotta az egyik pengét, és a jég felé csapott.
— Egy pillanat! — kiáltott fel Beetchermarlf. — Ha itt kezdünk el dolgozni, hogyan tudjuk meg, hogy eredményes volt-e a lámpafény?
— Ha a késsel előrejutok, nem mindegy, hogy a fény vagy a munka volt eredményes? — szólt vissza az idősebb. Beetchermarlf erre nem tudott mit válaszolni. Így dörmö-gött valamit az „ellenőrzött kísérletekről”, és ráhagyta a dolgot a másikra.
Úgy esett, hogy a beavatkozás ugyan nem tette tönkre a kísérletet, de az eredményt késleltette. A testek és a lámpa melege, valamint a kés együttesen sem tudták megállítani a jég térhódítását. Végül is le kellett venniük a lámpát a kőhalomról, és tehetetlenül figyelték, hogy nyeli el a rakást a kristályfal.
— Nem tart már sokáig — mondta Takoorch körbevilágítva. — Csak két konverter szabad még. Érdemes bajmo-lódni még egyszer a lámpák feltöltésével?
— Miért ne? Nagy kár, hogy ezt az óriási erőt nem tudjuk másra használni. Négy ilyen doboz elég a Kwembly mozgatásához. Az egyik ember azt mondta, hogy megfelelő alátámasztás meg húzás esetén egy is elegendő lenne. Semmiből nem állna neki felolvasztani a jeget, ha, tudnánk, hogyan fogjunk hozzá.
— Az energiadobozt könnyen kivehetjük, de hogyan tovább? Az egyik működésben villamos energiát ad, de az nem jó jég ellen; a mechanikus nyomaték csak a motortengely meghajtására használható.
— Előbb csapna belénk az áram, mint a jégbe — mondta Beetchermarlf. — Nem tudok túl sokat az elektromosságról; az alatt a kis idő alatt, amit a Főiskolán töltöttem, főleg mechanikával foglalkoztunk, de annyi biztos, hogy ölni is képes. Találj ki valami mást.
Takoorch megpróbált valami mást kitalálni. Fiatalabb társához hasonlóan ő is csak rövid időt töltött tanulással; további szellemi munka helyett inkább jelentkeztek a Dhrawn-terv felhívására. Fizikai ismereteik körülbelül megfeleltek annak a szintnek, amit Benj Hoffman és társai tíz-tizenkét éves korukban értek el. Egyikük sem foglalkozott szívesen a tananyagban nem szereplő dolgokkal.
Az absztrakt gondolkodás képességével azonban rendelkeztek.
Mindketten hallottak már a hőről, mint az energia legkisebb közös nevezőjéről, még ha nem is elemi részecskék véletlenszerű mozgásának képzelték el.
Beetchermarlfnak jutott eszébe az elektromosság egy másik hatása.
— Tak! Emlékszel, mit mondtak nekünk, miért nem szabad túl sok energiát adni a lánctalpakra, míg a hajó áll? Az emberek azt mondták, ha túl hirtelen gyorsítunk, elszakadhatnak vagy szétkapcsolódhatnak a motorok.
— Így van. Száz kötél per óra alatt nem szabad negyed erőnél többet adni.
— Nos, ha hozzáférhetünk az irányítórendszerhez, a többi motor pedig áll, miért nem adunk energiát ebbe a lánctalpba, aztán hagynánk, hogy felhevüljön?
— Miből gondolod, hogy felmelegszik? Egyikünk se tudja, hogyan működnek a motorok. Nem mondták, hogy felhevülnek, csak azt, hogy nem tesz jót nekik.
— Jó, de mi egyéb történhetne? Az az energia, ami más formában nem hasznosul, hővé alakul.
— Nem hinném — mondta az öregebb tengerész —, de szerintem ki kell próbálni. Semmit nem tanultunk arról, hogy egy motor lerobbanása a hajót is tönkretenné; ha pedig minket agyoncsap az energia, a helyzetünk akkor se lehetne sokkal rosszabb.
Beetchermarlf habozott. Idáig meg sem fordult a fejében, hogy a Kwembly t is veszélybe sodorhatja. Mennél többet gondolkodott, annál kevésbé volt biztos magában. Nézte az alváz lánctalpai között rejtőzködő energiadobozt, és azon tűnődött, vajon tényleg veszélyeztetheti-e egy ilyen parány a fölöttük tornyosuló gigászt. Aztán eszébe jutott, hogy a talajhajó eltörpülne a másik mellett, amely őket a Dhrawnra hozta, és rájött, hogy nem szabad könnyelműen bánni egy olyan erővel, amely hatalmas tömegeket emel át az űrön. Mióta megismertették a motorok helyes használatával, soha nem félt tőlük, de akarattal rosszul használni őket, az más dolog.
— Igazad lesz, Takoorch. Másképp kell ezt csinálni. Ha a lánctalpak szabadon futnak, nem ronthatjuk el a motort, ha pedig vizet keverünk vele, fel fog melegedni.
— Úgy véled? Én is hallottam már valami hasonlóról, de ha a saját erőmmel nem tudom feltörni a jeget, miért olvadna fel a kavarástól? Aztán meg a lánctalpak sem szabadok, a Kwembly egész súlya rajtuk nyugszik.
— Így van. Te mégis ásni akartál. Ideje elkezdeni.
Beetchermarlf jó példával járt elöl, és elkezdte feszegetni a kerekded kavicsokat a lánctalp szélénél. Még a meszklinita izmok is nehezen boldogultak. A sima kövek egymáshoz szorultak; ha az egyiket elmozdították is, nemigen tudtak mit kezdeni vele, mert kevés volt a helyük. A fő feladathoz, a lánctalpak alatt lévő kövek eltávolításához pedig hozzá sem kezdhettek, míg a többi útban volt. Elszántan nekikézdtek egy árok megtisztításának. Az idő ijesztően rohant.
Mikor az árok elkészült, megpróbálták kifeszegetni a köveket a lánctalpak alól, de ez még nehezebbnek bizonyult.
A Kwembly kétszáz tonnányi súlya a Dhrawnon megsokszorozódott. A teher a megmaradt ötvenhat lánctalp között oszlott meg; a matrac szerencsére kitűnően működött. Ha a Dhrawn gravitációja nem gondoskodott volna a felszíni anyagok összetömörítéséről, a Kwembly és testvérhajói valószínűleg egyméternyi út megtétele alatt belesüllyedtek volna a talajba.
A lánctalp alatti köveket olyan erősen tartotta össze a gravitáció, hogy a tengerészek szinte megmozdítani sem tudták őket. Emelőjük nem volt; a rendelkezésre álól köteleknek csiga nélkül semmi hasznát sem vehették; puszta izomerejük pedig szánalmasan kevés volt a feladathoz.
A közeledő jégfal azonban elég késztetést adott a további gondolkodásra. Pánikba is eshettek volna, ha hajlamosak az ilyesmire.
Megint Beetchermarlf hozakodott elő valamiveclass="underline"
— Tak, mássz ki a lyukból! El fogjuk söpörni a kavicsokat. Előre menj, mert a kövek hátra repülnek. — Miközben beszélt, a fiatal kormányos felmászott a forgóvázra. Takoorch azonnal megértette, mit akar. Szó nélkül eltűnt á lánctalp mögött. Beetchermarlf elnyúlt az alvázon. A konverter felszínéből gyűrűben végződő kis rudak álltak ki. A távirányítás kötelei ezeken keresztül futottak az irányítórudakig, de a kormányos most nem törődött ezekkel. Rosszul látott, de nem is volt szüksége a fényre. Még védőruhába öltözve is tudta kezelni a rudakat, pusztán tapintással.
A reaktor főkapcsolóját óvatosan üzemre állította, majd'még óvatosabban elindította a motorokat. A lánctalpak forogni kezdtek, egy pillanatra kopogó zaj hallatszott, aztán a görgők megfutottak.
Beetchermarlf azonnal leállította a motorokat, és előmászott, hogy szemrevételezze a történteket.
Elképzelése úgy sikerült, mint egy logikailag hibás komputerprogram:
nem az az eredmény született, amit vártak. A lánctalpak kikotorták maguk alól a köveket, de a hajótest súlya és a lefelé ható gáznyomás hatására az alváz „leült” a talajra, a lánctalpak pedig beásták magukat.
Takoorch is előbújt fedezékéből, és megszemlélte a helyzetet. Nem volt mit mondania.
Bár ismerték a Kwembly felépítését, egyikük sem tudhatta, mennyit enged még a matrac, mielőtt a lánctalpak szabadon futhatnak. A matrac, nem egyetlen nagy zsák volt, hanem harminc rekesz, és mindegyikhez két forgóváz kapcsolódott. A kormányosok behatóan ismerték a felfüggesztést, hiszen elég időt töltöttek az alvázak kijavításával és visszahelyezésével, de fogalmuk sem volt, menynyit nyúlik a matrac a forgóváz súlya alatt.