— Akkor hát vissza a kőbányába — mondta Takoorch, miközben ollóit egy kavics alá erőltette. — Talán már kilazultak, különben elég nehézkes lesz a dolog.
— Kapirgálásra nincs idő. A jég hízik. Mással kell megpróbálkoznunk.
— Csak tudnám, mivel.
— Gyere. — Beetchermarlf lámpával a kezében visszamászott az alváz tetejére. Takoorch ámulva követte. A kormányos felágaskodott a tengelyhez, és késével nekiesett a matracnak.
— Nem árthatunk a hajónak! — ellenkezett Takoorch.
— Később megjavítjuk. Én se csinálom szívesebben, mint te, és örömmel engedném ki a levegőt a szelepen keresztül, de nem férünk hozzá. Ha nem tehermentesítjük a lánctalpat…
Nem volt sokkal könnyebb, mint követ hordani. A matrac anyaga nagyon vastag és kemény volt; ahhoz, hogy hordozni tudja a Kwembly súlyát, óriási nyomást kellett kibírnia. A hosszú utak egyik kellemetlensége abban rejlett, hogy nagyobb, néhány méteres talajszintváltozásnál mindig kézzel kellett felfújni.vagy leereszteni a matracot. Ezúttal kissé lapos volt, mivel a folyón való sodródás óta még nem fújták fel, de a belső nyomás még bírta.
Beetchermarlf újra és újra végighúzta kését a szilárd anyagon. A vágás minden alkalommal kissé mélyült. Takoorch, aki végül meggyőzte magát a dolog szükségességéről, szintén kést fogott. A második penge keresztben kezdett el vágni; a kések emberi szemnek majdnem láthatatlanul gyors ütemben villogtak. Egy földi attól félhetett volna, hogy levágják egymás ollóját.
Még így is sok időbe került átvágni az anyagot. A siker első jeleként apró buborékok kezdtek el fölfelé szökni a kidudorodó gázcella oldalán.
Hirtelen a kereszt alakú vágásból olyan erővel tört ki a levegő, hogy nem is lehetett látni a sérült helyet.
A kifeszített anyag lassan esett össze. A buborékok ritkábban szálltak fölfelé, a jégfal aljáig. Néhány pillanatig Beetchermarlf azt hitte, hogy a matrac teljesen leenged, de az alváz nem engedte.
— Újra megindítom a motorokat. Kíváncsi vagyok, mi történik — mondta Beetchermarlf. — Menj előre. — Takoorch engedelmeskedett. A kormányos néhány kavicsot szorított a lánctalpak alá, még egyszer felmászott az alvázra, és letelepedett. A lámpát magával hozta, nem azért, hogy jobban lássa a rudakat, hanem hogy megállapíthassa, hogyan mozog az alváz. Az illesztési pontot figyelve beindította a motorokat.
A lánctalpak a kavicsokba kapaszkodtak, az anyag összegyűrődött, a csukló kissé elmozdult, amint a motorok erőlködtek. Az alváz nem tudott elfordulni. A lánctalpak nem futottak szabadon. Érzékelhető vibrálás jelezte, hogy a görgők csúsztak a kavicsokon, s néhány másodperc múlva Beetchermarlf még a védőruhán át is érezte, hogy a víz áramlani kezd.
Elkezdett lemászni az alvázról. Amint fogást váltott, majdnem elkapta az egyik lánctalp. Még éppen idejében kapott a rúd után: a motor leállt.
Perceken át feküdt, míg visszanyerte az önuralmát; az ő rugalmas teste sem élhette volna túl a kövek és a lánctalp húsdarálóját.
Miután magához tért, ellenőrizte a csigákon keresztül futó irányítóköteleket. Néhány másodperc múlva már a másik forgóváz tetején volt, ezúttal biztos távolból indítva el a motort, közben dorgálta magát, amiért nem volt elég körültekintő.
Takoorch újra felbukkant mellette.
— Hamarosan meglátjuk, olvasztja-e a jeget a keverés.
— Mindjárt kiderül — felelte Beetchermarlf. — A lánctalpak végre súrlódnak is a kavicsokon, ezáltal pedig, akár hiszed, akár nem, hőt termelnek. Figyeld a jeget. Szólj, ha a környezet túlmelegszik. A legalacsonyabb fokozaton járatom a motort.
Takoorch figyelni kezdett. A felkavart víz áramlása nem volt erős, bár bele-belekapott a testébe. Lehorgonyozta magát néhány közepes sziklához.
Nem értette ugyan a felkavart víz és a hő összefüggését, de Beetchermarlf megjegyzése a súrlódásról megnyugtatóan hangzott. Aztán meg, bár ezt nem szívesen ismerte be, inkább bízott a fiatal tengerészben, mint önmagában. Reménykedve várta, mikor olvad meg a jég.
Lelkes szirénázással adta Beetchermarlf tudtára a tényt, aki úgy megörült, hogy a köteleket magukra hagyva szemlélte a szabaddá váló köveket.
— Tak, amint a környező forgóvázak is kiolvadnak, tüstént azokat is beindítjuk. Amellett hogy kimászhatunk az egérfogóból, a Kwemblyt is kiszabadítjuk.
— Az összes meghajtott forgóváz fölött kihasítanád a cellákat? A matrac egyharmada leenged. Beetchermarlf meghökkent.
— Erre nem is gondoltam. Végeredményben megfoltozhatjuk őket. Nem, ez nem jó. Lássuk csak. Ha hozzáférünk egy további konverterhez, azt áthozhatjuk ennek a cellának a másik forgóvázára. Így kétszer annyi hőt nyerhetünk. Addig is nekikezdhetnénk ásni… nem, ez nem vált be.
Akárhogy is, még egy forgóvázat beindíthatunk. Talán elég is lesz.
— Reménykedjünk — mondta Takoorch kétkedőén. A fiatalabb kormányos határozatlansága kiábrándította.
— Azt hiszem, jobb lenne, ha visszamennék a kötelekhez a biztonság kedvéért — mondta Beetchermarlf. — Te meg figyelhetnéd a jég visszavonulását, és kivehetned a másik konvertert, amint kiolvad.
Betehetjük abba — mutatta az ugyanahhoz a cellához tartozó másik forgóvázat —, és beindíthatnánk, amilyen hamar csak lehet.
Takoorch beleegyezően intett. Beetchermarlf visszatért a kötelekhez, Takoorch pedig többször is végigjárta a falakat. Örömmel figyelte, mint vonul vissza a jég. A terület növekedésével azonban az olvadás lelassult.
Ez kissé zai várta, de nem lepte meg. Végül eldöntötte, melyik energiadobozt emeli ki, és letelepedett a közelében.
Viselkedése emberi fogalmakkal nem jellemezhető.
Nem volt se türelmes, se türelmetlen. Tudta, hogy a várakozás elkerülhetetlen, a kellemetlenség azonban érzelmileg nem érintette.
Emberi, sőt meszklini mércével nézve is intelligensnek és fantáziadúsnak számított, de semmi szükségét nem látta annak, hogy álmodozással töltse az időt. Félig tudatos belső órájának köszönhetően sűrű időközönként megvizsgálta a jeget.
Se nem aludt, se nem ábrándozott, mikor á kőzápor lezúdult. Majdnem egyenesen a lánctalp előtt feküdt. Így azonnal megértette, mi történhetett.
Beetchermarlf azonnal leállította a motort. A két meszklinita egy-két másodperc múlva már a lánctalpakat vizsgálta.
Hát ez várható volt, ismerte el magában Beetchermarlf. A meszkliniták szerves anyagai szívósak. Normális körülmények között a lánctalp még évekig szolgálhatott volna, de a hegyes és kemény sziklákon való súrlódást nem bírták.
Öt perc sem tejt el, és a konverter már a másik forgóvázra került.
Beetchermarlf nem töprengett azon, hogy az újabb görgősort is elkoptathatja a talaj. Azonnal beindította a motort. Takoorch viszont erősen kételkedett abban, hogy a lánctalp elegendő hőt fejleszthet a kiszabaduláshoz. Miután már néhány perce tűnődött a kérdésen, eszébe jutott, mi lenne, ha meleg vizet locsolnának egy területre. Beetchermarlf, meghallván az ötletet, átkozta magát, amiért nem neki jutott eszébe adolog.
Félórán keresztül megfeszített erővel dolgoztak, és sikerült is egy kisebb hosszú falat felhúzniuk, amely megakadályozta a meleg víz távozását. Így a hőt a lánctalpak hosszirányába tudták koncentrálni. Takoorch örömmel állapította meg, hogy a jég sebesen olvad.