Hosszúkás figurák nyüzsögtek a törzsön, hogy leszereljék a fémrudat.
Dondragmer nem szívesen adott efféle parancsot; de felmérte az esélyeket, és miután döntött, természetéből fakadóan a továbbiakban már nem emésztette magát. Ahogy a legtöbb földi paranoidnak tartotta a drommikat, a meszkliniták határozatlannak tekintették a földieket. Miután a döntést meghozta, s a parancsot is kiadta, Dondragmer már csak arra ügyelt, hogy minimális kár keletkezzen a hajótestben. Nem látta azt a pontot, ahol a rúd két vége előbújt a törzsből. Valamivel később ki kell mennie oda, hogy ellenőrizze a munkát. Esetleg kivihetné az egyik adót és ráhagyná a földi mérnökökre, ügyeljenek azok a műveletre. Az egyperces várakozási idő miatt persze az állomásról nemigen tudnák megelőzni a komoly hibákat.
Jobb lesz a bontást Praffenre hagyni. A probléma, amit a kapitány Stakendee-nek említett, fontosabb volt. A növényházat nem nehéz leszerelni, és a kiolvasztás menetrendjének megzavarása nélkül is tudna dolgozókat küldeni a szállításra; de ha akkor támad egy árvíz, amikor már a hegyoldalig eljutottak a készletek, a dolgok a Kwembly re nézve kellemetlenül sülhetnek el. A növényház zárt rendszer volt, az energiát a konverterekből kapta. Annyi növény tenyészett benne, hogy a legénység levegőszükségletét éppen fedezte. Ha többet nevelnek, nem akad elég meszklinita a növények gondozására. Talán el lehetne különíteni a rendszer egy részét, a többit itt hagyni, aztán mind a kettőt addig szaporítani, míg az egész legénységet el tudják látni, ha a körülmények különválasztják őket.
Tartályokat kialakítani nem nehéz, de a kultúrák gyökereztetése elhúzódhat.
Bizonyos szempontból szerencsétlen dolog volt az űrállomás bekapcsolása a Telep és a Kwembly hírközlésébe. Az Esket fő feladatként éppen azt kapta, hogy módosítsa a növényház régi szisztémáját, vagy fejlesszen ki egy újat, amely nagyobb közösséget is el tud látni. Amennyire Dondragmer tudta, már hónapokkal ezelőtt elkészülhettek volna a feladattal.
Gondolatait a kommunikátor szakította félbe:
— Kapitány! Itt Benj Hoffman. Megkérhetnénk, hogy állítsa fel az egyik adót odakint úgy, hogy láthassuk a kiol-vasztást?
— Szívesen — válaszolt a kapitány. — Az előbb éppen azon gondolkodtam, talán jó lenne, ha mérnökeik is figyelnék az akciót. — Mivel a Dhrawn felszínén az adó csak kétszázötven kilót nyomott, könnyedén csúsztatta végig a fedélzeten, és néhány másodpercen belül sikerült jó pozícióba állítania. A fiú válasza hatvannégy másodperc múlva jött meg:
— Köszönjük, kapitány, nagyon jó a szög. Látom a talajt a hajó jobb oldalán, a főzsilipet is és azokat, akik a hajó mellett dolgoznak, Kicsit nehéz a távolságot felbecsülni, de tudom, mekkora a Kwembly és mekkora egy meszklinita. Így szerintem a lámpák ötven,méterre világíthatják meg a jeget a zsilipen.túl.
Dondragmer meglepődött.
— Én legalább háromszor olyan messze látok, még akkor is, ha maga más számrendszerben számol. Remélem, hogy az állomáson nemcsak ezt az egy képernyőt figyelik. Szeretnék szoros kapcsolatban maradni a keresőcsöporttal is, amely éppen most indult útnak. Azok után, ami Reffellel történt, értük és á készülékért is aggódom.
Miközben ezt elmondta, Dondragmer a tulajdon lelkiismeretével is vitázott. Úgy vélte, Reffel szándékosan ro-lózta le a készülékét, bár az okát annyira sem ismerte, mint Barlennan. Másrészt nem értett egyet az Esket-akció titokbán tartásával, és bár szándékosan nem akart ártani Barlennannak, korántsem lett volna ellenére, ha lelepleződik a dolog.
Annak is megvolt az esélye, hogy Reffel tényleg bajba került, hiszen már gyalogszerrel is visszaérkezhetett volna. Kervenser eltűnésére sem talált elfogadhatjó indokot.
— Mind a négy képernyő előttem van — érkezett meg Benj hangja. — Jelenleg egyedül ellenőrzöm őket, de a helyiségben rajtam kívül is tartózkodnak emberek. Anyám az Esket képernyőit figyeli. Említették már önnek, hogy mozgást észleltünk az Esketen? Mr. Mersereau éppen most veszekszik dr. Aucoinnal. (Barlennan sokat adott volna azért, ha hallhatja ezt a mondatot.) Körülbelül tíz kutatónk van még a szobában, de egyiküket se ismerem túíl jól. Az eltűnt Reffel képernyője még mindig üres. Öt matróz dolgozik abban a helyiségben, ahol a Kwembly negyedik adója van, sajnos nem tudom megállapítani, éppen mit csinálnak. A keresők haladnak tovább. Az ő lámpáik korántsem olyan erősek, mint a Kwembly n lévők. Ha baj történik, aligha figyelmeztethetném őket idejében.
— Szólna nekik erről? — kérdezte Dondragmer. — A vezetőt Stakendee-nek hívják. Nem beszéli a földi nyelvet. Attól tartok, mikor a kutatást terveztük, adottnak vettem, hogy az adó előre figyelmeztetheti őket a veszélyekre.
A fiú válasza jóval többet késett, mint a szokásos várakozási idő.
Valószínűleg az üzenet nyugtázása nélkül teljesíti a kérést. A kapitány elhatározta, nem hozza szóba a dolgot — Hoffman nagyon fiatal még.
— Beszéltem Stakkal, és megmondtam neki, amire kért. Megígérte, hogy vigyázni fog, de még nincs messze a Kwembly től, nem jutott ki a kövek közül. Azt hiszem, még a feltérképezett körzetben mozog, bár nem tudnám megkülönböztetni ennek a sziklakertnek egyik négyzetméterét a másiktól.
Hol sima a jég, hol kövek állnak ki belőle, máskor hómező, jég nélkül.
Fogalmam sincs, hogy fogják a környéket tüzetesen átvizsgálni. Még ha felmásznak is a környék legmagasabb kövére, akkor is marad holttér.
— Figyelembe vettük a dolgot, mikor a mentőcsoportot kiküldtük — válaszolt Dondragmer. — Igazán hatékony kutatás a kövek között jóformán lehetetlen, ha az eltűntek halottak vagy magatehetetlenek. De kissé fentebb sziklafennsík következik, és Kerv meg Reffel remélhetőleg tudnak válaszolni a szólongatásra. Éjszaka sokkal távolabbról lehet hallani valakit, mint látni. Aztán meg az, ami a balesetüket előidézte, talán nagyobb, könnyebb lesz észrevenni.
— Ha újabb csoport eltűnésének árán találjuk meg azt a dolgot, nem hiszem, hogy előrébb jutottunk volna.
— De igen. Megtudjuk, mi történt.
A kapitány megvárta, míg Benj kilép a vonalból, majd lement a légzsiliphez, és védőruhát öltött. A rámpákon át visszament a hídra, és kioldotta a hajó tetejére nyíló légzsilipet. Belemászott a tizenhárom és fél liternyi folyadékba. A fedő saját súlya alatt lecsukódott fölötte. Követve az U alakú, ammóniával feltöltött cső hajlatát, kijutott a szabadba.
A sima műanyag hajótest mindenhol lefelé hajlott, kivéve a tat irányában. Így kissé szédült, de már régen megtanulta, hogyan küzdje le tériszonyát. Ollói egyik kapaszkodótól a másikra röppentek, amint hátrafelé tartott. A rögzítőcsapokat valóban könnyen ki lehetett húzni; kivéve ott, ahol a rúd áthatolt a hajótesten. A hegesztés és forrasztás művészetéhez Dondragmer csak elvben értett; azt azonban tudta, hogy meg kell hagyni egy kiálló csonkot.
Óvatosan kiválasztotta a vágások helyét. Két matróz fűrészelni kezdett.
A többieket figyelmeztette, hogy ne legyenek útban, mikor a rúdvégek felszabadulnak. Az elképzelés szerint a munka végeztével a rudat a főzsilip oldalán kellett leengedni a felszínre, de Dondragmer óvakodott a súlyoktól, és tudatában volt, hogy a rúd esetleg nem várja meg, míg leengedik. Még egy meszklinita is megbánná, ha alákeveredne, akármennyire gyengének tűnik is számára a Dhrawn gravitációja.
A munka majdnem egy óráig tartott. A kapitány szerette volna tudni, mi van a keresőcsoporttal, de még ellenőriznie kellett a kiolvasztás egy másik összetevőjét is. Visszament a hajóba, és felkereste a laboratóriumot, ahol Borndender egy konvertert készített elő a művelethez. Tulajdonképpen kevés dolga akadt; a doboz két végén lévő polarizált foglalatok egyenáramot adnak, ha a rúd két végét sikerül bemanőverezni a lyukakba.