— És ugyanezeket az elmúlt néhány órára vonatkozóan, a mérés időpontjával együtt, ha lehet — szólt közbe Benj, ugyanazon a nyelven.
— Ahogy a híd befejezi, készen állunk a vételre — folytatta a nő.
— A levegő, köd és hó összetételéről lévő adataikat is használni tudnánk — tette hozzá a fia.
— Ha van egyéb, amiről úgy vélik, hogy segíthet, az is jó lenne — fejezte be Easy. — Maguk vannak ott, kell hogy legyenek teóriáik a Dhrawn időjárásáról — A stopper csörögni kezdett. A híd jelentkezett.
A hangszóró már Easy utolsó szavai alatt megszólalt. A stoppert úgy állították be, hogy mérje a fénysebességgel haladó üzenet menetidejét.
— Kervenser beszél, Mrs. Hoffman. A kapitány lenn van a növényházban. Felhívhatom ide, ha kívánja, vagy átkapcsolhat az ottani rádióra, de ha van tanácsa, szívesen vennénk azonnal. Egy testhossznyira sem látunk a hídról, és csak körben merünk mozogni. A repülők a megállás előtt nagyjából leírták nekünk a környéket. Elég szilárdnak látszik, de vaktában nem indulhatunk el. Lépésben megyünk egy kb. 25 kötél átmérőjű körben. Hacsak nem vagyunk éppen szélirányban, úgy érezzük, mintha a hajó bármelyik másodpercben felborulhatna. A köd ráfagyott az ablakokra, nem látunk ki. A lánctalpak tisztának tűnnek, de a vezetőkötelek minden percben befagyhatnak, és nem lesz kis munka leverni róluk a jeget. Elméletileg lehetséges odakint dolgozni, de nem lennék túl boldog, ha nekem kéne kimenni, mielőtt a szél eláll. Egy befagyott védőruha nem kellemes perspektíva. Van valami ötletük?
Easy türelmesen megvárta, míg Kervenser befejezi. A hatvannégy másodperces szünet megtette a hatását azokra, akik sokszor beszéltek az űrállomással vagy a bolygóval. Hozzászoktak, hogy addig beszéljenek, ameddig csak lehet, megpróbálván kitalálni, amit a másik kérdezni akart.
Easy megérezte, hogy Kervenser befejezte, és a válaszra vár. Gyorsan összegezte mindazt, amit megtudott. Nem említette a számítógépes elemzés eredményét, amely szerint odalenn az idő tiszta. A meszkliniták tisztában voltak azzal, hogy az emberi technika nem csalhatatlan — valójában legtöbbjüknek sokkal reálisabb képe volt a földiek korlátairól, mint az embereknek —, de a földiek úgy vélték, nincs értelme butábbnak mutatni magukat, mint amilyenek. Easy ugyan nem volt meteorológus, viszont ő is az emberi fajhoz tartozott, Kervenser így nyilván őt egy kalap alá veszi azokkal.
A csoport csöndben várta az első tiszt válaszát. Benj néhány másodpercig alatt lefordította az üzenetet McDevitt számára. A hajóról jelezték, hogy a Kwembly tudósai késlekedés nélkül felküldik a kért adatokat.
Easy és a fia felkészültek az észlelések fogadására. Az asszony bekapcsolta a magnetofont, hogy ellenőrizhesse a technikai kifejezéseket, de Borndender üzenete a földiek nyelvén jött. McDevitt hamar feleszmélt meglepettségéből, és jegyzetelni kezdett. A fítí is feszülten figyelt.
Jobb is volt, hogy Easynek nem kellett fordítania. Tudott ugyan sztenniül, de sok szót nem ismert. Érezte, hogy ezen nem szabadna rágódnia. Úgy gondolt a meszklinitákra, mint réges-régi korok embereire, Robin Hoodra vagy Harun ar-Rasidra, bár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az utóbbi ötven évben sok száz meszklinita nagyon is alapos képzést kapott. Ezt nem verték nagydobra a Földön, mivel a közvélemény szerint nem helyes a fejlett technológiát fejletlen népeknek átadni. Jobb, ha kisebbségi érzésük támad, okosabb, ha gátolják a további fejlődésüket:
A meteorológusok mindezzel nem törődtek. Mikor elhangzott a „vége” szó, sietősen elköszöntek, és áttrappol-tak a laboratóriumba. Easy viszont a kijelentkezés előtt egy gondosabban megfogalmazott köszönetet küldött le.
Mivel a meteorológusok úgyse látták volna sok hasznát, áttelepedett arra az ülésre, amelyről a legjobban lehetett látni a Kwembly négy képernyőjét.
Várt, hátha történik valami.
Mersereau néhány perccel a többiek távozása után érkezett. Néha, egy röpke pillanatra látni lehetett egy hosz-szű, soklábú alakot valamelyik képernyőn, de a meszkliniták a saját ügyeikkel foglalkoztak, nem törődtek azzal, hogy figyelik őket.
Easy fejében megfordult, hogy új beszélgetést kezdhetne Kervenserrel.
Majdnem úgy ismerte és kedvelte az első tisztet, mint a kapitányt. A kérdés és válasz közötti hosszú szünet azonban kedvét szegte, mint oly gyakran, mikor semmi különöset nem kellett közölnie.
Easy és Mersereau nem sok újat tudott volna mondani egymásnak. Egy éve voltak távol a Földtől, ez a tény kimerítette a legfőbb beszédtémát. Bár a nő kedvelte a férfit, csupán a meszklinitákkal való kapcsolat fűzte őket egymáshoz.
Nem sok szó esett tehát a híradósszobában. Időnként jelentés érkezett valamelyik talajhajóról, amit kötelesség-szerűén továbbítottak a Telepnek; de a legtöbb emberi megfigyelőnek nem volt sokkal több mondanivalója egymás számára, mint Easynek és Boyd Mersereau-nak. Easy azon kapta magát, hogy megpróbálja kitalálni, mikor érnek vissza a meteorológusok az előrejelzéssel, s hogy az mennyire lesz megbízható. Mondjuk két perc fel, vagy egy, ha sietnek; még egy, míg betáplálják az adatokat; kettő, míg átfut a program; öt perc vita, ahogy a fiát ismerte, azon, hogy az új előrejelzés tényleg jobb-e, mint a régi; új program más változókkal; két perc vissza a híradósszobába, mivel biztosan nem fognak sietni. És még mindig vitázva. Hamarosan itt lesznek.
De mielőtt mindez eldőlt volna, Easy figyelmét felkeltette a híd képernyője, melyen ez idáig a szürke, ammóniával befagyott ablakok domináltak a kormányos megrövidült alakja fölött. Az utóbbi majdnem mozdulatlan volt, a kormányrúd jól az egyik oldalra húzva, ahogy a hajó a Kervenser által említett köröket rótta.
Az ablakok hirtelen kitisztultak, bár keveset lehetett kivenni rajtuk keresztül; a kommunikátor látószöge túl magas volt ahhoz, hogy a reflektorok fénykörében lévő talaj látható lett volna. Még két meszklinita jelent meg, odamásztak az ablakhoz, kinéztek, és látható izgalommal gesztikuláltak. Mersereau egy másik képernyőre mutatott; a laboratóriumban is izgalom uralkodott. Egyelőre a kis felfedezők nem tartották fontosnak, hogy az emberekkel is tudassák, mi történik. Easy úgy vélte, lekötik őket a problémáik. Különben is szokásuk a mikrofont teljésen kikapcsolni, hacsak nem akartak valamit közölni az emberekkel.
A meteorológusok ekkor értek vissza. Easy a fiához fordult:
— Hoztál valami használhatót? A fiú helyett McDevitt felelt:
— Igen. Fordítsa Benj a szöveget?
— Nem. Úgy tűnik, valami baj. van. Maga beszéljen. Dondragmer már biztosan a hídon van, vagy odaér, mire a szavai lejutnak. Üljön le és beszéljen. A meteorológus szó nélkül engedelmeskedett.
— Dondragmer, a korlátozott látás tizenkilenc óra hosz-szat fog tartani, a ködlefagyás alig egy órát; a hőmérséklet csökken, a köd ammóniakristályokká válik, de nem tapad rá az ablakra. Ha a már ott lévő jeget eltávolítja, keresztüllát rajtuk, látja a hóesést. A szél a következő öt órában fokozatosan mérséklődik. Erre az időre a hőmérséklet már elég alacsony lesz ahhoz, hogy ne kelljen aggódnia az eu-tektikus olvadás miatt.
A rákövetkező negyvenöt órában magasan szálló felhők… Tovább beszélt, de Easy már nem őt figyelte.
McDevitt második mondatának végén, még azelőtt, hogy az üzenet kezdete leért volna a Dhrawnra, egy meszklinita olyan közel jött a képernyőhöz, hogy különös arca majdnem teljesen betöltötte. Egyik ollóban végződő karja kinyúlt a képből. Easy tudta, hogy most kapcsolja be a hangátvitelt. Nem volt meglepve, hogy a kapitányt sokkal nyugodtabbnak hallja, mint amilyen ő volna — hasonló körülmények között.