— Hihetetlen! — csóválta fejét Davidov. — Nem tudok magyarázatot találni rá. A koponya a legvastagabb csontrésznél szakadt át és a nyílás annyira szűk, hogy nem származhat valamilyen élőlény szarvától vagy fogától. Ha pedig valamilyen betegség következménye lenne — csontszúnak vagy más nyavalyának — akkor a nyílás környékén láthatók lennének a betegség jelei. Lyuk az élő csonton! A koponya mindkét talán! Érthetetlen! Mintha lövedék ütötte volna át. Igen… Ha nem lenne képtelenség, azt állítanám, hogy golyó… De ez már csak azért is lehetetlen, mert a nyílás nem köralakú, hanem ovális, mégpedig szabályos, amely a későbbi elkövesedése folyamata következtében porhanyós kőzettel töltődött ki.
Davidov újra a kezébe vette a csontdarabot, mint aki nem akar hinni a szemének.
– Én eddig mindig józan tárgyilagossággal mérlegeltem a dolgokat és csak ritkán estem tévedés áldozatául. Most azonban mégis azt kell mondanom, hogy ez egy egészen ritka eset. Sőt többet mondok… megmagyarázhatatlan eset…
Kételkedve nézett Satrovra. Erre Satrov egy másik csomagot húzott ki a dobozból és kihámozta a hártyapapírból.
— Nem szándékozom vitatkozni magával — mondta Satrov nyugodtan. — Ezek tények, amikre ha jól meggondoljuk, többféle magyarázatot is találhatunk. De maga még kételkedik! Nos, fogja csak ezt a csontdarabot! Pontosan ugyanazok a tünetek. Talán ez a második bizonyíték arra kényszeríti, hogy lemondjon a kételyekről.
És az asztalon, Davidov előtt ott feküdt egy másik, csontdarabka, egyenetlen töredezett széllel.
Davidov valósággal belevörösödött a látványba. Olyan mélyet szippantott cigarettájából, hogy köhögésre kényszerült.
— A ragadozó dynosaurus bal lapockája — mutatott Satrov, barátja válla felett áthajolva, a csontdarabra. — De nem azé az állaté, amelyiké a koponyacsont volt. Ez jóval öregebb, hatalmasabb példánytól származik.
Davidov helyeslően ingatta fejét. Szeme szinte megbűvölten meredt arra a kis ovális nyílásra, amely a hatalmas ősgyík lapockájából eredő csontdarabkán kirajzolódott.
— Igen… Nem vitás… Ez is pontosan olyan… — suttogta izgatottan és ujjával körültapogatta a rejtélyes nyílás környékét.
— Most hallgassa meg Tao Li jegyzetét! — folytatta nyugodt, majdnem közömbös hangon Satrov, gondosan titkolva diadala felett érzett örömét. Ő, aki egyszer már átélte a felfedezés jelentősége által okozott izgalmat, könnyen megőrizhette nyugalmát.
Most a sima, gördülékeny orosz szavak helyett különös hangsúlyú, élescsengésű angol szavak hangzottak a dolgozószobában. Satrov lassan, tagolva olvasta fel a meggyilkolt kínai tudós rövid jelentését: „40 mérföldnyi távolságra Eny-Da déli részétől, a Mekong baloldali mellékfolyóinak rendszerében, tág katlanra bukkantam, amelyet jelenleg a Czsu-Czse-Csu-folyó völgye foglal el. Ez egy hegyek-közti mélyedés, behorpadt földkéreg, amelyet harmadkori lávatakaró borít.
Ott, ahol a folyók átvágják a lávatakarót, látható, hogy mindössze csak 30 láb vastagságú. Alatta porhanyós homokréteg húzódik, amelyben nagyon sok ősgyík-csont található. A csontok között olyanokat is felfedeztem, amelyeken sérülések jelei láthatók. Két ilyen sérült csontot elküldtem magának, mert biztos vagyok felfedezésemben és rendületlenül hiszem, hogy nem tévedek. Nem minden sérülés egyfajta. Vannak olyan sérülések, amelyek úgy hatnak, mintha a csontot hatalmas késsel vágták volna el, de az kétségtelen, hogy a sérülés élő csontot ért, az állat pusztulása előtt, helyesebben annak pillanatában. Csuncinba 30 ilyen leletet szállítok, amelyeket annak a völgynek különböző pontjain gyűjtöttem össze, ahol nagyszámú ősgyíkra bukkantam, többek között teljes csontvázakra. A hely pontos adatait megjelölő feliratok a leleteken vannak.
Igyekszem minél gyorsabban eljuttatni magához ezt a csomagot és így nincs időm, hogy részletes levelet írjak. A levelet majd akkor írom meg és küldöm el, ha nyugalmasabb körülmények között leszek Szicsuaniban…”
Satrov összehajtogatta a feljegyzést.
— Ez minden? — kérdezte türelmetlenül Davidov.
— Igen. Sajnos, nagyon rövid. Pedig a felfedezés óriási jelentőségű!
— Engedje meg, Alekszej Petrovics, hogy kissé magamhoz térjek. Szinte úgy érzem, mintha álmodnék. Mindez valahogy megzavarta agyamat, valósággal megbolondított. Üljünk csak le nyugodtan és vitassuk meg.
— Megértem magát, Ilja Andrejevics. Tagadhatatlan, hogy e probléma megoldásához a tudósnak nagy merészségre van szüksége. Ugyancsak szabadjára kell engednie fantáziáját. Hiszen meg kell döntenie mindazt, amit eddig állítanak. Látja, én munkámban megközelítően sem vagyok olyan bátor, mint maga, korántsincs bennem annyi kezdeményező erő, mint magában, de ebben az esetben még maga is bizonytalankodik…
– Úgy van. De vágjunk csak neki bátran! Hála Istennek magunk között vagyunk és senki sem gondol arra, hogy két paleontológus így együtt üldögélve és könnyedén elmélkedve min töri a fejét. Tehát kezdjük csak el! A jelek arra mutatnak, hogy ezeket a ragadozó dynosaurusokat valamilyen óriási fegyverrel ölték meg. Ez a nagy átütőerejű alkalmatosság túltett a mai ismert fegyvereken. Ilyen fegyvert csak olyan nagy gondolkodók alkothattak meg, akik a kultúra magas fokán álltak. Igaz?
— Feltétlenül. Tehát — ember! — állapította meg Satrov.
— Helyes. Csakhogy ezek az ősgyíkok a kréta-korszakban (amely körülbelül 60 millió évig tartott) éltek. Mondjuk 70 millió évvel ezelőtt. Tudományunknak minden egyes megállapítása vitathatatlanul, kétségbevonhatatlanul azt bizonyítja, hogy az ember a földön az élő világ fejlődésének egyik legutolsó szakaszában jelent meg, tehát 69 millió év eltelte után és még akkor is sok százezer évig állati állapotban tengődött, mindaddig, amíg végleges formája ki nem alakult és meg nem tanult gondolkozni és dolgozni. Ezt megelőzően ember nem létezhetett a földön, még kevésbbé a technika birtokában lévő ember. Ez teljesen lehetetlen dolog. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor a magyarázat csak egyféle lehet: akik az ősgyíkokat megölték, nem a földön születtek, hanem más világrészből jöttek.
— Igen. Egy másik világrészből… — ismételte meg határozottan Satrov — és én…
— Egy pillanatra — szakította félbe Davidov. — Eddig még minden magától értetődő. De a továbbiakban már valószínűtlenné válik. A csillagászat tudományának és a csillagfizikának legutóbbi eredményei megdöntötték a régi elképzeléseket. Sok regényt is írtak a más világokból érkezőkről. Igaz, hogy a tudósok túlnyomó részének manapság kialakult, legutóbbi állítása is az, hogy a mi naprendszerünk kizárólagos jelenség. Nekünk viszont most komoly alapunk van annak feltételezésére, hogy számos csillagnak van hasonló csillagrendszer világegyeteme. És mivel a csillagok száma végtelenül nagy, úgy a bolygórendszerek száma is mérhetetlen. Ebből a továbbiakban az következik, hogy a mi földgolyónkon lévő élet nem egy kizárólagos előjog. Bátran állíthatjuk, hogy a világegyetemben sok élet van. Azt is bátran erősíthetjük, hogy az élet mindenütt az evolúciós fejlődés útján halad és így teljes lehetősége van a gondolkodó lény megjelenésének. Ez így logikusnak látszik. De ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a távolság a legközelebbi csillagokig a világegyetemben túlságosan nagy. Olyan nagy, hogy száz és ezer év kell ahhoz, hogy a fény másodpercenkénti háromszázezerkilométeres sebességgel eljusson ide. Ilyen sebességet élőlény nagyon is törékeny szervezete nem bír ki. És a mi csillagrendszerünkben, a mi földünkön kívül csak a Mars és Vénusz csillagokat illetően lehet reményünk, hogy élet van rajtuk. De ezek a remények is nagyon gyenge lábakon állanak. A Vénusz túlságosan forró, lassan forog, atmoszférája sűrű, szabad oxigén nélkül. Élet aligha fejlődhetett ki rajta és teljesen elképzelhetetlen, hogy ott valami gondolkoznitudó lény legyen, magas kultúrával. A Marson hasonló a helyzet. Atmoszférája túl keskeny és szakadozott, a meleg kevés és ha van is élet rajta, az csak valamilyen szegényes, sanyarú formában lehetséges. Nem vonom kétségbe, hogy ott az élet fejlődésének van valami kevés energiája, amelyik a mi földünkön is kialakította az embert. A távoli nagy bolygórendszerekről nem is beszélek. A Saturnus, a Jupiter, az Uranus, a Neptunus mind-mind borzalmas világok, hidegek és sötétek, mind Dante poklának földalatti világai. Vegyük például a Satumust. A bolygórendszer középpontjában forrongó mag, amelyen rettenetes vastagságú jégkéreg fekszik. A bolygórendszer átmérője körülbelül hatvanezer kilométer. És ezt sűrű atmoszféra veszi körül huszonötezer kilométer vastagságban. Ilyen vastagságú atmoszférán a napsugarak nem hatolhatnak át és áthatolhatatlan a tömérdek mérgesgáz, — az ammóniák és metán számára is. Egyszóval ilyen légkörben örök sötétség, százötven fokot meghaladó fagy és rettenetes atmoszféra nyomása uralkodik… Nehéz tehát életet elképzelni rajta…