— Nem szégyelled magad? — kiáltott tettetett haraggal férjére. — Hajnalodik! Azt ígérted, hogy éjtszaka nem fogsz dolgozni és íme, így tartod meg ígéretedet! Folyton panaszkodol, hogy fáradt vagy és csökken a munkabírásod, mégsem pihened ki magad… most aztán vége legyen!
— Amint láthatod éppen befejeztem. Csak leragasztom a borítékokat és kész! — mentegetőzött bűntudatosan Davidov. — És ünnepélyes ígéretet teszek, hogy többé valóban nem dolgozom éjtszaka! Erre az éjtszakára még szükségem volt, hogy beérjem magamat munkámban. Menj, szívem, és aludj tovább! Én is mindjárt lefekszem…
Davidov leragasztotta az utolsó borítékot is. Fáradt mozdulattal leoltotta a lámpát. A nyári reggel beözönlő fényei most már teljesen birtokba vették a szobát. A professzor az ablakhoz lépett és nagyokat szippantott a hűs levegőből. Az égen aranyos szélű bárányfelhők úsztak méltóságteljes lassúsággal, percenként változtatva színeiket. Davidov nézte, de nem látta őket. Gondolatvilágát teljesen lefoglalták a másik csillagról jött jövevények, akiknek nyomait Közép-Ázsia hegyeiben kellett felkutatni. A végrehajtandó feladat csak most kezdett kibontakozni előtte teljes nagyságában.
Végigsimított homlokán, mintha akadályt akart volna elseperni gondolatai útjából.
Hogy is van csak? Igaz, valóban gyakran akadnak ősrégi élőlények maradványaira. De csak azért, mert ezek az őslények milliószámra éltek a földön és maradványaik gyakran kerültek olyan körülmények közé, amelyekben megrögződtek, megkövesedtek. Igen ám, de az idegen világból jöttek száma nem lehetett nagy. De még ha sokan lettek volna is és tényleg maradtak nyomaik, hogyan lehet megtalálni ezeket az évmilliók folyamán egymásra rakódott rétegek között? Ahhoz fel kell túrni az egész mindenséget! Emberek ezreinek kell átvizsgálni a kőzetek köbméreteinek ezreit, óriási kotrógépek százainak kell leszedni a felső réteget. Lehetetlenség! Képtelenség! Bármilyen gazdag legyen is egy ország, mégsem költhet milliárdokat egy ilyen gigantikus méretű ásatásra. Márpedig a szokványos paleontológiái ásatások — még a legnagyobbszabásúak is — legfeljebb három-négyszáz négyzetméternyi területet tárnak fel és ez csak egy csepp a tengerben, jelentéktelen semmiség a megoldásra váró feladathoz mérten.
Amikor Davidov így rádöbbent a rideg, könyörtelen igazságra, józan esze azt diktálta, hogy hagyjon abba mindent. Egyszerre céltalannak, szinte nevetségesnek látta terveit, reménytelennek próbálkozásait.
Most már elismerte magában, hogy Satrovnak volt igaza, amikor világosan és tisztán, reálisan és logikusan gondolkodó koponyájával helyesen értékelte ki a rendelkezésre álló lehetőségek elégtelen voltát, ami már eleve magában hordja a sikertelenség csíráját, mert a valószínűség egyenlő a nullával.
– Ördög és pokol! — káromkodott gondolataiban Davidov. — Elalvás helyett elérhetetlen ábrándképeket kergetek! De vajjon mit lehetne mégis cselekedni az ügy érdekében? Eh, semmit! Hagyni kell az egészet! Inkább nézzük csak azt a levelet, amelyet Kolcov adott át. Még fel sem bontottam!
Elővette aktatáskájából a kazah tudományegyetemen működő ismertnevű geológus levelét. Óvatosan felbontotta és olvasni kezdte a tartalmát.
A levélben tudóstársa arról értesítette az intézetet, hogy még ebben az esztendőben nagyarányú munkálatok indulnak meg. Tjan-Sanja környékén a hegyvidék völgykatlanjaiban egész sor csatorna és villanyerőmű épül a nép segítségével.
Az építkezések közül különösen kettőre hívja fel a figyelmet. A kettes számúra, amely a Csu alsó folyásánál és az ötös számúra, amely a karkarini völgyben indul meg. A két építkezés egyrészt a legnagyobb az összes építkezések közül, másrészt ezeken a helyeken gyakran tárnak fel krétakorbeli maradványokat, köztük tömegesen dynosaurus csontmaradványokat. Ezért rendkívül fontosnak tartaná, hogy a földmunkák tartamára paleontológus szakértőket küldjenek ki. Haladéktalanul vegyék tehát fel a kapcsolatot az Állami Tervhivatallal, azután egyeztessék össze munkatervüket az építkezések vezetőségével…
Amire Davidov a levél végére ért, kisimultak a ráncok homlokán. Mintha valami üdítő szellő fújta volna le lelkéről a reménytelenség porát. Nyomban megértette, micsoda óriási segítség számára ez a váratlan esemény. Íme, a tudomány és az ország érdekei azonos síkon haladnak és a hatalmas munkálatok olyanmérvű ásatásokat tesznek lehetővé, amilyenekkel tudós még soha nem dicsekedhetett. A véletlen pompás alkalmat teremtett Tao Li hihetetlen felfedezéseinek ellenőrzésére és ha azok helytállóknak bizonyulnak, beigazolódik, hogy nem az ember az egyedüli gondolkodó élőlény a világegyetemben.
A nap már a horizont fölé emelkedett és sugarai meg-megvillantották a házak ablakszemeit. A bárányfelhők már nem játszottak színeket és mint hófehér pelyhek lebegtek az égboltozat végtelen kékségében. A könnyű szél tompa morajként hozta magával az ébredő város sokrétű neszeit.
Davidov mélyet sóhajtott. És mintha e sóhajjal a kishitűség utolsó maradványait fújta volna ki boltozatos mellkasából. Az íróasztalára helyezte a levelet és vetkőzni kezdett…
Satrov szórakozottan összegyűrte és a papírkosárba hajította egy koponya rajzát, amelyet éppen befejezett. Aztán könyvei közül kiemelt egy brossurát, de annyira elmerült gondolataiban, hogy ki sem nyitotta.
Az új felfedezések útja mindig nehéz és göröngyös. De a magasan szárnyaló gondolatok meseszerű könnyedséggel siklanak át az otromba tévedések felett. Az egész idő alatt az ember ott bolyong a feltevések kusza labirintusában, de a tények ránehezedő súlya visszatartja, visszahúzza… Mindez azonban nem számít. Csak az fontos, hogy elérjük a kitűzött célt. Tudnunk kell, ki járt itt hetvenmillió évvel ezelőtt? A rendíthetetlen akarat és az emberi ész nem riadt vissza még a csillagokközti végtelen térségektől sem. Azok az ismeretlenek át tudtak jutni az egyik csillagszigetről a másikra, akkor, amikor azok óriási sebességgel távolodtak el egymástól. Nem ijedtek meg, amikor minden másodperc száz kilométerekre távolította el őket attól a bolygótól, amelyről érkeztek. És amikor feladatukat végrehajtották, visszatértek rá. Igen, bizonyosan visszatértek, mert különben azok az óriási változások, amelyeken ember a természetben véghezvisz, nem tűntek volna el nyomtalanul előlünk, akik most, hetvenmillió év elteltével, fürkésszük világegyetemünk titkait.
Ha mi mindezideig nem bukkantunk rá ezekre a változásokra, az azt jelenti, hogy a jövevények, az ismeretlen világ ismeretlen emberei, nagyon rövid ideig tartózkodtak a földön.
Rendben van! Mindenesetre rendületlenül továbbgondolkozik a rábízott feladaton és igyekszik megállapítani a másik világról érkezettek valószínű külső formáját. És remélhetően rövidesen értesítheti róla Davidovot… No és Davidov?… Hát ő bizony rendszeresen ír az aktuális eseményekről, köztük a legérdekesebbőclass="underline" az ásatásokról. Másfél év múlt el már az emlékezetes moszkvai beszélgetés óta, amelyet az ősgyíkok kiásott csontmaradványaival kapcsolatban folytattak. A jelek szerint azonban a nagytudású Davidov sem ért el eddig semmi eredményt…
Ugyanakkor, amikor Satrov gondolataival viaskodott, Davidov gépkocsija nagy sebességgel robogott a poros, kerékvágta úton, amelynek kanyargós csíkja úgy hatott az autó országúti lámpáinak éles fényében, mint egy végtelen, gyorsanfutó fehér szalag. Az autó mögött felkavargott a fehér por, egyre feljebb és feljebb szállt, hogy azután szétterülve ködszerűen fedje el az ég fekete kárpitján ragyogó csillagokat.