— Főnök! (Valaha, még diákkorában sokat utazott Davidovval és azóta rendületlenül főnöknek szólította, mintegy így juttatva kifejezésre az iránta érzett barátságát.) Azt hiszem, nagy örömet szerzek önnek! — lelkendezett. — Sokáig várt… de kivárta! Kerüljön beljebb, harapjon valamit, aztán nyomban továbbindulunk! Ez a szélső déli katlan egy kilométerre innen…
— Nem, nem! Ne töltsük hiába az időt. Sem fáradt, sem éhes nem vagyok! Induljunk azonnal! — szakította félbe Davidov ellentmondást nem tűrő hangon.
Sztarozsilov kellemesen meglepődött.
— Pompás, főnök! — kiáltotta és már ült is be a kocsiba.
Az első, akit megpillantott, a feléje siető Sztarozsilov volt.
A soffőr tekintete rosszallóan siklott hol Sztarozsilov kétes tisztaságú munkaruhájára, hol az autóülés világos huzatára. Sztarozsilov azonban nem volt hajlandó tudomásul venni a soffőr rosszallását. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen és azonnal magyarázni kezdte a mellételepedő professzornak.
— Képzelje csak, akkor akadtunk az ősgyíkok első maradványaira, amikor a déli szél által odahordott, vastag, lerakódott réteget levakartuk. Eleinte csak néhány szétszórt csontot találtunk, később azonban sikerült feltárnunk egy monoklon[20] csodálatos épségű csontvázát. A koponya mindkét oldalán rés látható… keskeny, oválisalakú lyuk… Mondja, Ilja Andrejevics, magának mi a véleménye erről?
Davidovnak minden vér kifutott a fejéből. Elsápadt és idegesen rágta szája szélét.
— Majd később beszélünk róla! Most mondja csak tovább! — biztatta Sztarozsilovot az elfojtott izgalomtól kissé rekedten.
— Távolabb, a nagy lapályon nem találtunk semmit. Aztán tegnapelőtt a katlan legszélén újra csontokra bukkantunk. Mellcsontok voltak, egymáshoz tartozók. Érzésem szerint egy egész sereg csontváz hever ott, mégpedig ragadozóké és áldozatoké együttesen. Az egyik csontról megállapítottam, hogy egy karnozaurus[21] óriási hátsó mancsa és egy másikról, amelyre ugyancsak ott akadtam rá, hogy ceratopus[22] csontmaradványa. Egyik-másik csont valami borzalmas erejű ütés következtében kettétört. Ezt a részt nem akartam feltárni a maga távollétében… lefelé tartson jobbra — szólt oda Sztarozsilov a soffőrnek —, aztán forduljon balra…
Néhány perc múlva Davidov ott görnyedt a hatalmas csontváz felett. A fehér csontok körvonalai tisztán kivehetők voltak a sárga homokban. Sztarozsilov már korábban nagy óvatossággal letisztította a csontváz felső vonalát és fedőlakkal vonta be, hogy addig is megvédje az időjárás viszontagságaitól, amíg Davidov megérkezik.
Davidov tüzetes vizsgálat alá vette a csontvázat. Lassan elhaladt a kiegyenesedett farok és a görcsösen összehajlott lábak mellett. Aztán a csőralakú, tőrhöz hasonló szarvban kicsúcsosodó, különösen nagyméretű koponyánál térdre ereszkedett.
A szemet védő csontgyűrűk épségben maradtak a koponyán és groteszk kifejezést kölcsönöztek a hajdan oly félelmetes fejnek. A professzor a bal szem alatt rövidesen felfedezte azt az oválisalakú nyílást, amelyet már ismert a Tao Li által Szikán-ból küldött csontokról. Megvizsgálta a koponya mindkét oldalát. A másik oldalon a nyílás a jobb pofacsonton volt, amely még be volt ágyazva a kőzetbe.
Davidov ezúttal még kedvenc káromkodásáról is megfeledkezett. Igen, semmi kétség, „Ők” itt is jártak! Az elhatározás, hogy a Szovjetunió egyes területein keressék nyomaikat, helyes volt. De vájjon maradtak-e más nyomok is a jövevények után?
Davidov mégegyszer végigtekintett a katlan falába belekövesedett hatalmas csontvázon, azután azokat a csontokat vizsgálta át, amelyeket már kiástak. Ezeken azonban nem volt felfedezhető a sérülés jele. A törésekről, amelyekről Sztarozsilov beszélt, kétségtelenül megállapította, hogy csak jóval később — amikor már a csontok a homokba kerültek —, a kőzetek és földrétegek lerakodása következtében keletkeztek, mint ahogyan az gyakran előfordul.
Davidov kiadta az utasítást, hogy a völgykatlan egész területén fellelhető összes csontvázakról távolítsák el a felső réteget, azután fokozatosan tisztítsák meg őket.
Miután kiadta az utasításokat, elgondolkozva jegyezte meg.
— Szélesebb körben kellene végezni az ásatásokat, hogy körös-körül mindent átvizsgálhassunk. Sajnos, nincs annyi pénzünk, hogy felásathassunk ilyen hatalmas térséget. Legalább ötezer köbméter földet kellene kiforgatnunk!
— Ha minden óhaja ilyen könnyen beteljesülne, nem lenne hiba! — mondta Sztarozsilov titokzatos mosollyal. Davidov kérdőn nézett rá.
— A dolog roppant egyszerű! — sietett a magyarázattal Sztarozsilov. — A szarvas „krokodilok” maradványai, ahogyan itt elnevezték őket, annyira felkeltették a munkások érdeklődését, hogy felajánlották nekem az egész terület önkéntes „feldolgozását”. Legalább is ezt mondta az egyik brigádvezető az előadásom után, amelyet a munkásoknak tartottam a csontmaradványokkal kapcsolatban. Holnapután vasárnap lesz és kilencszáz ember lát neki a terület feltárásának.
— Kilencszáz ember? Ezer ördög! — szaladt ki Davidov száján a váratlan örömtől.
— Hát nem nagyszerű dolog? Vagy talán még annál is több! — húzta ki magát Sztarozsilov büszkén. — Az építés vezetősége hat kotrógépet bocsát rendelkezésünkre, azonkívül tehergépkocsikat és szállítóeszközöket, szóval mindent, amire szükségünk van. Olyan ásatást rendezünk, amilyet még nem pipált a világ!
A professzor ízes, szívbőljövő káromkodása ezúttal is kifejezésre juttatta őszinte elragadtatását. Hiába, nincs annál magasztosabb dolog egy tudós számára, mint amikor maga a munka siet teljes nagyságában a tudomány segítségére, őszintén és hatékonyan. És Davidovban e pillanatban bizonyossággá érlelődött a meggyőződés, hogy kutatásai sikerrel járnak. Az a sokezer tonna föld, amely titkokat rejt el a tudomány elől, már korántsem tűnt oly borzalmasnak. Olyan erősnek érezte magát, hogy nemcsak a földet, de az eget is megmozgatta volna, ha kell. Elfelejtett minden kétkedést, nehézséget és akadályt. Ilyen támogatással holtbiztosan feleletre kényszeríti ezt a hatalmas homoktömeget, amely néma mozdulatlanságban pihent hetvenmillió éven át. Eszébe sem jutott, hogy a megoldás öröme esetleg csak kacérkodik vele a csillagi jövevények dolgát illetően. Nem, ezt egyszerűen, elképzelhetetlennek tartotta, amikor vasárnap kilencszáz ember siet önkéntesen a tudomány segítségére és háta mögött, alig 150 méterre, ott van az ősgyík csontváza, amelyet emberi fegyver ölt meg…
Sztarozsilov hangja zökkentette ki gondolataiból.
— Jelölje ki a kiásandó részt, főnök! Felhívom a figyelmét, hogy a futóhomok vonala északnyugatról délkeleti irányba húzódik. Balra a folyók által sodort homok van.
A professzor felsietett a katlan legmagasabb pontjára és hosszasan tanulmányozta a terepet. Tervezett, számításokat végzett és a gondolat erejével szinte röntgenszemmel világította át az eddig még fel nem tárt füves talaj mélyét, amely egykoron engedett a hegyek előnyomulásának.
— Mi lenne, ha ettől az oszloptól jobbra eső területet jelölnénk ki. Ezt itt… — nyújtotta Davidov a vázlatát munkatársa felé.
Sztarozsilov egy pillantást vetett a vázlatra.