Amerre csak a szem ellátott, a mezőn mindenütt a természet új életet fakasztó, alkotó ereje uralkodott. De a sűrű, le nem kaszált fűben ott leselkedett a kérlelhetetlen halál, amelyet az ellenség keze helyezett el és eddig még nem semmisült meg, nem győzte le az idő és a természet. Csak a gránátok, aknák, bombák tölcséreit, a repeszdarabok és tankok hernyótalpai által okozott sebeket és a sok vérrel öntözött földet lepte be a gyorsannövő fű.
Satrov tekintete megpihent, a kilőtt tankokon. Sötéten görnyedő testüket már majdnem belepte a gaz, csak itt-ott virítottak elő a páncélzatukon terpeszkedő vörös rozsdafoltok. Az elnémult ágyúk részben az égnek meredtek, részben a földre szegeződtek. Jobbra, egy mélyedésben három kiégett gépkocsi csupasz váza hevert. Német ágyúk nyújtogatták feléjük hajdan félelmetes torkukat, mintha a beléjük fojtott düh még mindig arra sarkalta volna őket, hogy gyűlöletüket a szemben pompázó friss nyírfa-erdőre szórják.
Még távolabb, egy kis halmon egy oldalra billent tank kapaszkodott fel egy kiégett gépkocsira égnekmeredő hernyótalpakkal, mintha szét akarná taposni. A szomorúfűz lehajló ágaitól csak horpadt tornyát lehetett látni a sárfoltos fekete-fehér kereszttel. Balra tőle egy zöldesszürke és barnapiros színekkel terepszínűre álcázott „Ferdinánd” fúrta hosszú ágyúormányát a magas fűbe, mint valami ittfelejtett gigantikus ősállat. A hajdan oly félelmetes harckocsik most tehetetlenül engedték át acéltestüket az enyészetnek, magányosak, elhagyatottak voltak. Egyetlen hang sem hallatszott felőlük és köröskörül a végtelennek tűnő tarkavirágos mezőn, egyetlen emberi vagy állati nyom sem vezetett feléjük. Csend, néma csend ölelte körül a térséget, mint puha bársonyos lepel. Csak egy magasban keringő vércse vijjogott néha és valahonnan, nagyon messziről, hallatszott időnként egy traktor tompa bugása.
Az őrnagy felállt az egyik fatörzsre és sokáig mozdulatlanul vizsgálta a terepet. Két kísérője és a soffőrje is hallgatagon, mozdulatlanná dermedve álltak, hogy így juttassák kifejezésre tiszteletüket az itt elesett szovjet hősök iránt.
„Hic locus est, ubi mors gaudet succurrere vitae.” (Ez az a hely, ahol a halál örül, mert az életet segítheti.) Satrov professzornak önkéntelenül ez a latin felirat jutott eszébe, amelyet oly gyakran olvasott le a bonctermek homlokzatáról.
Az áhítatos csendet az utászosztag parancsnoka, egy alacsonytermetű szakaszvezető törte meg. Mosolyogva, szinte vidáman lépett az őrnagyhoz és megkérdezte.
— Kezdhetjük, őrnagy bajtárs? Hol kezdjük?
Satrov alig észrevehetően megcsóválta fejét. Valahogy helytelennek érezte a kis szakaszvezető vidámságát.
Az őrnagy kezében tartott bottal rámutatott az egyik közeli bokorra, amelyre éppen akkor ereszkedett le rövid pihenőre egy játékos pillangó.
— Itt kezdjék! — aztán előrelendült botja. — Az irány… pontosan a nyírfa…
A négy főből álló utászosztag a szakaszvezető irányítása alatt hozzálátott az aknamező felszedéséhez.
— Hol van az a tank?.. A Viktoré?… kérdezte halkan Satrov. — Én csak német páncélosokat látok…
Az őrnagy botja újra előrelendült.
— Ebbe az irányba nézzen! Ott… a nyírfák között. Látja azt a kis nyírfát ott a halom tetején? Igen? Nos, kissé jobbra… ott… az Viktor tankja…
Satrov ellenzőként emelte tenyerét homlokához, úgy nézett a jelzett irányba. Valóban, ott áll a kis nyírfa, üdezöld, mozdulatlan leveleivel. Milyen csodálatos, hogy épen maradt a csatatéren! És jobbra tőle… alig két méterre… a magasranőtt gaz közül lomha acéltömeg emelkedik ki. Még ilyen nagy távolságból is láthatók voltak a vörös rozsdafoltok és a lövedékszakította sötét rések.
— Látja? — kérdezte az őrnagy.
Satrov bólintott.
— Most fordítsa tekintetét egy kissé balra — folytatta az őrnagy. — Ott… elől… az az én páncélosom… az a fekete vörös. kiégett… Azon a napon én…
Az őrnagy váratlanul elhallgatott. Satrov hiába várta, hogy befejezze a megkezdett mondatot. Több szó nem is esett közöttük, amíg az utászosztag parancsnoka hozzájuk nem lépett.
— Kész! — jelentette a szakaszvezető katonás rövidséggel.
A professzor és az őrnagy megindultak a kis nyírfa felé.
Kíséretük és az utászosztag nyomon követte őket. Minél közelebb jutottak céljukhoz, Satrov annál inkább úgy találta, hogy a tank egy roppant koponyához hasonlít, lövedékvágta, sötét, semmitmondó szemgödreivel. Amikor odaértek, meghökkent a tank szörnyű sérüléseitől. A páncélzata össze-visszagörbült, repeszek százai hasították fel, vér és rozsdafoltak vöröslöttek rajta.
Az őrnagy felkapaszkodott a kilőtt gépre. Behajolt a nyitott csapóajtón és sokáig vizsgálgatta a belsejét. Közben Satrovnak is sikerült feljutni a tank tetejére. Odaállt az őrnagy mögé és türelmetlenül topogott a megviselt páncélzaton.
Az őrnagy végre felegyenesedett és szembefordult a professzorral. Egy ideig még hunyorgatott a napfényben, aztán határozottan mondta.
— Nincs értelme, hogy maga is bemásszon, professzor! Várja csak meg, amíg mi a szakaszvezetővel mindent átnézünk. Ha nem találjuk meg, még mindig ellenőrizhet bennünket.
Az ügyes szakaszvezető könnyen bejutott a tank belsejébe és maga után segítette az őrnagyot is. A tank belsejében fülledt, meleg volt a levegő és gyenge gépolajszag terjengett. A napfény után alig láttak valamit, bár a csapóajtón és a sérülés okozta réseken elegendő fény áradt be. Az őrnagy biztonság kedvéért felkattintotta zseblámpáját és körülfuttatta fénycsóváját. A szakaszvezető a motorhoz kúszott és ott forgolódott és motozott, míg az őrnagy görnyedten botorkált a fémrepeszek és szilánkok halmazában. Igyekezett beleélni magát a páncélos parancsnokának helyzetébe. Vajjon hová rejtett volna egy számára fontos holmit a gép belsejében? Rendszeresen kutatott át minden zsebet, fiókot, dobozt, feltúrta a hulladékot, elforgatta az üléseket.
Közben Satrovnak is sikerült feljutni a tank tetejére.
Satrov egyre nyugtalanabbul járkált a tank tetején. Talpai alatt csikorgott a homok, ami különös, bántó hangként hatolt be a tank belsejébe.
Az őrnagy már belefáradt az eredménytelen kutatásba. Lihegve, verejtékezve huppant le az ülésre. Hát ez meg micsoda? Mintha az ülőke támlájának foszladozó párnája alatt ropogott volna valami. Villámgyors mozdulattal szakította fel a párna huzatát. A párnából egy bőrkeretes celluloidtáska került elő. A bőrt már teljesen ellepte a zöldesfehér penész, de a celluloid fedőlap még teljesen ép volt és alatta tisztán látszott a színes térkép. Az őrnagy némi csalódást érzett. Minden páncélosparancsnok felszereléséhez hozzátartozott egy ilyen celluloid térképtáska. Mindenesetre felnyitotta a berozsdásodott kapcsokat és kiemelte a térképet. Az összehajtogatott térképből egy rézkarccal díszített, szürkekötéses füzet hullott az ölébe.
Az őrnagy nem tudott elnyomni egy csodálkozó kiáltást.
— Megtalálták? — hajolt be a csapóajtón Satrov.
— Valamit találtam, nézze csak meg! — szólt vissza az őrnagy és a csapóajtó nyílásán keresztül felnyújtotta a füzetet.
Satrov gyorsan belelapozott. Óvatosan elválasztott egymástól néhány összetapadt lapot. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, amikor megpillantotta a számsorokat és megismerte Viktor írását.
— Ez az, amit kerestem! — kiáltott be a tank belsejébe.
Az őrnagy szólt a szakaszvezetőnek, hogy abbahagyhatjuk a kutatást és egymásután tornászták fel magukat a csapóajtó nyílásán.