— Akkor a bal sarokba a folyók által sodort homok esik!
— Valóban! Csakhogy én éppen azt akarom, hogy a régi meder partján haladjunk! Az egykori vízfolyás mentén… No gyerünk, felmérjük és kicövekeljük. Mérőszalag van magánál?
— Minek ide mérőszalag? Kilépjük! Ne legyen olyan kicsinyes, főnök! Fényképet majd az ásatások befejezése után készítünk.
— Igyekszem, hogy ne legyek kicsinyes… — mosolygott Davidov. Tehát kezdjük! Menjen fel oda a dombra! Szeretnék mielőbb végezni, mert még ma fel akarom hívni Satrov professzort telefonon…
Azon a helyen, ahol 12 nappal ezelőtt Davidov és munkatársa kilépték a még fel nem tárt füves talajt, most mintegy kilenc méter mély, hatalmas üreg tátongott. A szél a kréta-homok réteget takaró finom port fel-felkapta, oszloppá sodorta, néhány méterre magával ragadta, azután elejtette. A poroszlop szeles felhővé terpeszkedett szét és lassan szállt alá, hogy a következő másodpercekben ismét a szél játékává váljék. Az ásatás keleti szegélyén a talaj színe acélszürkévé fakult. Itt járt fel és alá Sztarozsilov, hogy irányítsa segítőtársainak azt a csoportját, amelyik átvizsgálta a homokot és megtisztította a talált csontvázakat. Davidov Moszkvából az intézet valamennyi preparátorát és négy tanítványát rendelte ide, egyúttal átkérette a kettesszámú építkezésnél működő két tudományos munkatársát is. Harminc munkás, tíz munkatárs felügyelete alatt teljes mélységében ásta fel a csontokat rejtő homokréteget, egyre jobban megközelítve a szürke kőzetek vonalát, ahol már csak csonttörmeléket és tűlevelű fák vastag, megkövesedett törzseit találták.
A napsugarak szinte égettek, a homok valósággal áttüzesedett. Az emberek mégis lankadatlan szorgalommal dolgoztak és a munka üteme egyetlen pillanatra sem csökkent.
Davidov leereszkedett a kiásott mélyedésbe és megállt a nagy halom csont mellett, amelyre még a katlanban bukkantak rá. Nem kevesebb, mint hat dynosaurus teljes csontvázának egymásrahányt, összekeveredett darabjai fehérlettek a tűző napfényben. Mintegy hatvan méterrel távolabb, keleti irányban, nem messze a folyó által sodort homok vonalától egy óriási ragadozó ősgyik magános csontvázát tárták fel. Néhány lépésnyire tőle három újabb, az előbbinél lényegesen kisebb, körülbelül kutyanagyságú ragadozó csontváza került felszínre. Evvel azután vége is szakadt a leleteknek a kiásott területen. Davidov korábbi bizakodása alaposan lelohadt. Majdnem kővédermedten bámult a kiásott részre. A legjobban az döbbentette meg, hogy a csontokon sehogysem tudta felfedezni a titokzatos fegyver által ütött ovális nyílást. Valahogy az az érzés uralkodott el rajta, hogy elvesztette a játszmát.
— Ilja Andrejevics, jöjjön csak ide! — kiáltotta Zsenya és kissé sántikálva sietett Davidov felé. — Jöjjön csak!
Davidov megfordult és lassú léptekkel a lány felé indult.
— Mi történt? — érdeklődött, amikor elérték egymást.
— Valamit találtunk! — újságolta Zsenya örömtől sugárzó arccal. A következő pillanatban felszisszent, örömteli mosolya fájdalmas vigyorba torzult és megtapogatta sajgó térdeit.
Zsenya két nap óta Mihaillal együtt jóformán állandóan a térdén csuszkált abban a keskeny árokban, amelyet a ragadozó dynosaurus csontváza köré vontak. Az ősgyík hatalmas fejét ásták ki és tisztogatták meg. A földréteget már eltüntették róla és előbukkantak befelégörbült, borzalmas fogai. Nem csoda tehát, hogy bele-belenyilalt a fájdalom térdeibe. A fájdalom csillapodott és Zsenya már újra mosolygott.
Határozottan kellemes jelenség volt. A fejére kötött fehér kendő pompásan emelte ki csinos arcának barnárasült bőrét. Még a sűrűn gyöngyöző verejtékcseppek sem rontották el a hatást.
— Itt… itt… — mutatott Zsenya a preparáló készülékkel az árok mélyére. — Olyan, mint a teknősbéka páncélja… majd nem közvetlenül a dynosaurus feje alatt… nézze csak meg közelebbről!
A lány könnyedén leugrott az árokba és intett Davidovnak, hogy kövesse.
— Már letisztítottam a felső borítóréteget, — folytatta Zsenya. — Nagyon érdekes… a formája szokatlan… a színe is… sötét és gyöngyházfényben játszik…
Davidov nagynehezen belepréselte terebélyes alakját a szűk árokba és mereven nézte a ragadozó dynosaurus koponyája alatt a nedves és éppen ezért sokkal sötétebb rétegből kiemelkedő, körülbelül 20 centiméter átmérőjű kis kupolát.
A kupola felszínét radiálisán szertefutó barázdák díszítették. A csont színe is élesen elütött a dynosaurusok csontjainak színétől. Nagyon sötét, majdnem feketébe mélyülő lila színben pompázott és simára csiszolódott felülete még az árok homályában is fényesen csillogott.
Az ősgyík hatalmas fejét ásták ki
Davidovot szinte megbűvölte a látvány. Mintha mágneses erő vonzotta volna, úgy hajolt egyre közelebb és közelebb a ritka felfedezéshez, gyengéden simogatta ujjaival és végtelen óvatossággal seperte le róla a ráhullott homokot. Finomtapintású ujjai varratokat fedeztek fel a kupola felületén. Az egyik a középen húzódott, a másik az alsó szegélynél keresztezte.
Hosszú, valósággal óráknak tűnő percek múltak el így. Aztán Davidov felemelte fejét. Arca valósággal lángolt a belső izgalomtól.
— Azonnal hívják ide Sztarozsilovot! — rendelkezett Davidov és hangja ugyanolyan izgalmat árult el, mint az arca. — És a munkásokat is!
Zsenyára is átragadt a tudós izgalma. Kellemes hangja határozottan szárnyalt át a kiásott homokhalmok felett, amikor megismételte az újból a csodálatos felfedezés tanulmányozásába mélyedt professzora rendelkezéseit.
Sztarozsilov futólépésben érkezett meg. A professzor és munkatársai körülményesen, nagy óvatossággal és végtelen türelemmel fogtak hozzá a sötét-ibolyaszínű kupolát övező kőzet eltávolításához. A több darabból álló alsó része nem ült túlságosan mélyen a talajban és a csontrészek szabálytalan félgömböt alkotva rögződtek egymáshoz. Amikor Davidov letisztította a vele szemben lévő részt, azonnal megállapította, hogy a csontozat alul megszakad. A csont alsó fele befele hajlott, megvastagodott és így ágyazódott bele félgömbalakúan a kőzetbe.
— Koponya! Tényleg koponya!!! — Davidov ajkai közül olyan erővel szakadt ki a diadalmas kiáltás, hogy munkatársai komolyan megrémültek.
Davidov azonban nem törődött a megrökönyödött tekintetekkel. A kezében tartott szerszámmal nagy gonddal túrta a talajt a kupola körül.
Minél inkább szabadult meg a kupola a rárakodott kőzettől, annál nagyobb lett a bizonyosság. Egyre világosabban, egyre tisztábban bontakoztak ki a széles, kerek koponya körvonalai. A koponya meglepően hasonlított az emberi koponyához és csak alig valamivel haladta meg egy közepesnagyságú emberi koponya méreteit.
— Vagy égi jövevényé vagy emberé! — jegyezte meg határtalan megelégedettséggel a professzor és még mindig a koponya fölé görnyedve törölgette verejtékező homlokát.
Amikor felegyenesedett, megszédült és az árok falának dőlt. Sztarozsilov hozzáugrott, hogy megtámogassa. De a szédülés már elmúlt és Davidov türelmetlen mozdulattal hárította el a segítséget.
— Ne vesztegessük feleslegesen az időt! Azonnal készítsen elő egy nagy dobozt, vattát, ragasztót! — rendelkezett szokott erélyével. — A koponyát sürgősen ki kell emelni! Most már biztos, hogy egészben van! Nagyon óvatosan bánjanak vele! Itt kell valahol lenni a fejhez tartozó csontváznak is. A munkások ássák fel az egész környéket! A dynosaurosok csontvázait válogassák szét és indítsák útnak! Ássák fel ennek a résznek minden centiméterét és a homokot a leggondosabban vizsgálják át!