Satrov végigsietett az intézet hosszú folyosóján. Olyan szórakozott volt, hogy még régi, ismerős munkatársak köszönését sem vette észre. Végre ott állott az ajtó előtt, amelyen két és fél évvel ezelőtt Tao-Li dobozával lépett be. Most azonban nem mosolyodott el a gondolatra, hogy mennyire meglepi barátját váratlan látogatása. Még csak nem is kopogtatott, hanem határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.
Davidov azonnal félretolta az előttelévő papírt, amelyre már hosszú számoszlopokat vetett.
— Alekszej Petrovics! Nem értem, miért olyan lassú maga? — mennydörgött rá barátjára. — Úgy látszik, a gyorsaság nem tartozik az erényei közé! Mikor kapta meg az ásatásokról szóló értesítésemet?
— Tegnap reggel, öt órakor indultam útnak. És mit gondol, nekem talán nincs okom erre a haragra? Miért nem értesített előbb? Mindenről csak utólag tudósított! Megkövetelte tőlem, hogy teljesítsem a vállalt feladatomat és kutassam ki az égi jövevények feltételezett külsejét és ha megállapítottam, azonnal értesítsem, ugyanakkor maga megtalálta, amit keresett és mélyen hallgatott róla az ásatások befejezéséig.
Satrov, hogy aláfesse méltatlankodása jogosságát, dühösen felrántotta vállát és nagy léptekkel rótta fel és alá a szobát.
— Ne haragudjon, Alekszej Petrovics — ütött meg békülékeny hangot Davidov. — Kellemes meglepetést akartam magának szerezni. Mi történt volna, ha két héttel előbb értesítem? Csak nyugtalankodott volna Leningrádban és nem találta volna a helyét. Valósággal gyötrődött volna az idegességtől…
— Nagyon téved! — legyintett mérgesen Satrov. — Egyetlen pillanatig sem gyötrődtem volna az idegességtől, hanem egyszerűen leutaztam volna az ásatások színhelyére.
— Leutazott volna az ásatásokhoz? Igazán nem tudhattam, hogy ennyire megváltozott… — csodálkozott Davidov. Csodálkozása olyan őszintén hatott, hogy rögtön elpárologtatta Satrov haragját és mosolyra kényszerítette.
Davidov visszamosolygott barátjára.
— Szóval kibékültünk, kedves barátocskám! Ne féljen, idejében meg fogja látni az égi szörnyet! — jelentette ki Davidov vidámsággal vegyes ünnepélyességgel.
Odament a szekrényhez és elfordította a kulcsát.
– És most! Most…
Davidov megrántotta a szekrény ajtaját, amely félig kinyílt.
— Várjon, Ilja Andrejevics! — süvítette közben Satrov hangja. — Csukja be és várjon!
Davidov rémülten csapta be a szekrény ajtaját és tágranyílt szemekkel bámult Satrovra.
— Nincs semmi baj — sietett a megnyugtatással Satrov. — Csak arról van szó, hogy ezideig még nem volt időm eljuttatni magához feltevéseimet az égi jövevényeket illetően. Mielőtt meglátnám az égi jövevény koponyáját, szeretném közölni magával, hogy én milyennek képzeltem el. Így ellenőrizhetjük, mennyire pillanthat vissza a múltba agyunk, helyes-e az összehasonlítás útja, mely világegyetemünk törvényeiből indul ki, azokból a törvényekből, amelyek más világokra vonatkoznak?
— Kitűnő gondolat! Lássuk csak!
Davidov egy akaratlan mozdulattal még a kulcsot is elfordította és csak azután ment oda az asztalhoz.
Satrov egy köteg papírt helyezett maga elé, amelynek felső lapján jól olvasható, egyenletes kerekbetűs írása feketéllett.
— Sokkal türelmetlenebb vagyok — ismerte el Satrov őszintén —, semhogy az egészet fel tudnám olvasni. Így tehát csak azt a részt nézzük át, amelyekben a végső következtetéseket vontam le. Bizonyára emlékszik azokra a pontokra, amelyekben megegyezett a véleményünk. Így megegyeztünk abban, hogy az állati életforma, amely a fehérje molekulákon és az oxigén energiáján alapszik, az egész mindenségre szóló általános érvénnyel bír. Nem volt eltérés véleményeink között afelől sem, hogy az összetett organizmus anyaga nem véletlenszerűen használódik fel, hanem vegyi folyamatainak és terjeszkedésének ereje alapján.
Megegyeztünk abban is, hogy a bolygó a legalkalmasabb az élet keletkezésére és hogy bármelyik bolygórendszeren a miénkhez hasonló élet lehet. Közös elgondolásunk volt még a következőkrőclass="underline" először is minden bolygó saját Napjától nyeri a hőenergiát. Ha ez a Nap nagyobb és melegebb, mint a mienk, akkor a bolygónak távolabb kell lennie tőle, ha pedig kisebb és hidegebb, akkor a földéhez hasonló hőfok körülmények csak akkor lehetségesek, ha közelebb van hozzá. Igaz viszont, hogy a csillagok legnagyobb része éppen a mi Napunkhoz hasonló…
— Másodszor a bolygónak elég nagynak kell lennie, hogy megfelelő mennyiségű légkört tudjon maga körül tartani, ami megvédi a világűr hidegétől és a kozmikus kisugárzásoktól. Ugyanakkor azonban nem lehet túlságosan nagy, hogy létezésének kezdeti állapotában, még szétszakadozott formában lehagyhassa a gázok jelentős részét, a molekulákat, amelyek széthintődtek volna a világűrben. Ellenkező esetben a bolygó körül olyan sűrű atmoszféra és az erősen mérges gázoknak olyan tömege tömörülne össze, amelyen a Nap hőenergiája nem hatolhatna át,
— Harmadszor ugyanúgy kell forognia a tengelye körül, mint a Földnek. Ha a forgás nagyon lassú, minden életet elpusztító gyilkos hőség jön létre az egyik oldalán, erős kihűlés a másikon, ha viszont túlgyorsan forog, olyan mértékben bomlanak meg a bolygó egyensúlyának feltételei, hogy elveszti atmoszféráját, meginog és végül lezuhan a világűrbe.
— Tehát a nehézkedési erő, a hőmérséklet és a felületre gyakorolt légköri nyomás azok a tényezők, amelyeknek azonosaknak kell lenniük Földünkével.
— Ezek az alapfeltételek. A következő kérdés: hogyan jön létre a gondolkozó lény evolúciós úton? Milyen is az? Mi szükséges a hatalmas agyvelő kifejlődéséhez, önálló működéséhez, a gondolat megszületéséhez?
— Mindenekelőtt az érzékszervek erős fejlődése az első lépés ezen az úton. Közülük legelsősorban a látásnak kell tökéletesednie, mégpedig a kétszemű, sztereokopikus látásnak, mert csak az képes felfogni a térséget, pontosan lerögzíteni a benne lévő tárgyakat és megfelelő elképzelést alkotni formájukról és elhelyezkedésükről. Azt talán felesleges kihangsúlyoznom, hogy a fejnek a test elülső részén kell elhelyezkednie, mert legelsősorban az jut érintkezésbe a környezettel. A fejnek kell magába foglalnia az érzékszervek többségét is, hogy közelebb legyenek az agyvelőhöz, amely elraktározza a felfogott benyomásokat. A gondolkozó lénynek feltétlenül jól és könnyen kell mozognia és olyan bonyolult végtagokkal kell rendelkeznie, amelyek alkalmasak munka végzésére, mert csak a munkán, a munkakészségen keresztül tökéletesíthető a környező világ és jöhet létre az állatnak emberré való átalakulása. A gondolkodó lény testi méretei nem lehetnek kicsinyek, mert a kis szervezetben nincs meg a hatalmas agyvelő kifejlődésének lehetősége, nincs meg a szükséges energiatartalék. De mindezeken túl a kis állat túlságosan függ a bolygó felszínén uralkodó időjárási viszonyoktól. A szél, az eső és más időjárási viszontagságok katasztrofálissá válhatnak számára. Ahhoz, hogy a világ tökéletesedjék, megfelelő mértékben függetlennek kell lennie a természet erejétől. E függetlenség kivívásához a gondolkozó lénynek kellőmérvű és erejű mozgási képességre van szüksége, ami viszont csak akkor képezhető el, ha a miénkhez hasonló belső csontvázzal rendelkezik. Gondolkodó lénynél semmiképpen sem tételezhető fel túlságosan nagy testi terjedelem, ami sértené az ellenállóképesség kedvező körülményeit és a szervezet harmonikus voltát, már pedig az elengedhetetlen az olyan jelentékeny súlytöbblet hordájához, mint amilyent az agyvelő jelent.