— De mintha nagyon is hosszú lére ereszteném mondanivalóimat… Rövid leszek tehát. A gondolkodó lénynek feltétlenül körülbelül olyan nagyságú fejjel kell bírnia, mint a mienk. Az ember főbb külső és belső jellegzetességeit nem a véletlenek következtében kapta. Így például az agyvelő csak abban az esetben fejlődhet, ha a fej nem szolgál fegyverül is, ha nincs rajta szarv és hatalmas agyarak, ha nem azzal vájja a földet, nem azzal szerzi meg zsákmányát. Ennek az az előfeltétele, hogy a természetben elegendő tápanyag, növény álljon rendelkezésre, mint ahogy a mi Földünk emberének fejlődésében nagy szerepet játszott a termőnövények megjelenése. Ez tehermentesítette szervezetét a növények tömeges fogyasztásától, amire a fűevők voltak kárhoztatva, egyben megszabadította az állatok hajszolásától és leölésétől is, ami a ragadozóknak jutott osztályrészül. A ragadozó állatnak, ha bármilyen mennyiségben is áll rendelkezésére a létfenntartásához szükséges hús, mégis támadó és öldöklő szervekkel kell bírnia, amik azután gátlóan hatnak az agyvelő fejlődésére. Ha van gyümölcs, az állkapcsok aránylag gyengébbek lehetnek és így tágabb tere nyílik az agyvelőt rejtő koponya hatalmas kupolájának fejlődésére, természetesen a pofacsontok rovására. Sokat lehetne még arról is beszélni, hogy milyeneknek kell lenniük a végtagoknak. Könnyen, gyorsan és szabadon kell tudnia mozgatni őket, alkalmasoknak kell lenniük a fegyver tartására és használatára. Fegyver nélkül nincs és nem is lehet el az ember. Mindebből a következő végkövetkeztetés vonható le: a végtagok formája rendeltetésük szerint különböző. Egyesek a közlekedés lebonyolítására hivatottak — ezek a lábak, mások a fogás szervei — ezek a kezek, amelyek sokkal bonyolultabb és többirányú műveleteikre szolgálnak. Evvel van kapcsolatban az a feltétel, hogy a fejnek magasra kell emelkednie a föld fölé, mert különben meggyengül a környező világ iránti felfogóképessége.
— Az eddig elmondottakból nyilvánvaló, hogy az embernek, mint gondolkodó lénynek alakja, külseje nem véletlenül alakult ki, hanem tökéletesen megfelel egy hatalmas gondolkodó agyvelő birtokában lévő szervezetnek. A kozmosz életének ellentétes erői között csak szűk folyosók vannak, amelyeket az élet ki tud használni és ezek a folyosók szigorúan meghatározzák az életformákat. Éppen ezért bármilyen gondolkodó lényről legyen is szó, annak telepítése és főbb jellemvonásai szükségszerűen hasonlóak az emberéhez, különösen a koponyát illetően. Igen, a koponya minden körülmények között csak olyan lehet, mint az emberi koponya. Íme, ezek a röviden összefoglalt megállapításaim!
Satrov elhallgatott. Hallgatása azonban csak pillanatokig tartott, mert nem tudta tovább leplezni türelmetlenségét és kitört belőle.
— Most aztán gyerünk azzal az égi vaddal, még pedig minél gyorsabban!
Davidov már ott állt a szekrény előtt. Arca elárulta megilletődöttségét.
— Csak egy röpke percig kérek még türelmet — mondotta ünnepélyes hangsúlyozással. — Mielőtt meglátná a koponyát, meg kell mondanom, Alekszej Petrovics, hogy megállapításai tökéletesen fedik a valóságot. Bámulatos! Ilyenkor érzi csak igazán az ember, hogy micsoda magasztos dolog a tudomány, hogy milyen csodálatraméltó az ember gondolkodó képessége.
— Jól van, jól van. Majd mindjárt kiderül… — dörmögte Satrov. — Gyerünk csak avval a koponyával!
Davidov kinyitotta a szekrényt és egy terjedelmes dobozt emelt ki belőle. Satrov mohón nyúlt utána és leemelte a tetejét.
Valami különös, sötét ibolyaszínű koponyát látott a doboz fenekén. A koponya felületét a csontba mélyed ő barázdák rovátkássá tették. A jókora csontkupola — az agyvelő lakóhelye — mindenben az emberi koponyához hasonlított. A szem nagy, sötét üregei ugyanúgy előre irányultak és ugyanúgy vékony csonthidacska választotta el őket, mint az emberi koponyán. Teljesen emberi volt a kerek és hajlott tarkó, valamint a szokatlanul magas homlokban folytatódó, majdnem egészen meredek arccsont is. Az előreugró orrcsontok helyén háromszögű mélyedés látszott. E mélyedés alapvonalától kiindulva a felső állkapocs csőralakúan, a végén enyhe hajlattal, élesen nyúlt előre. Az alsó állkapocs pontosan hozzáigazodott a felsőhöz. Sem a felső, sem az alsó állkapcson nem látszottak még apró fogak helyei sem. Izületi végződései majdnem horizontálisan nyugodtak a mélyedésekben, a széles nyúlványok végződésein, leereszkedve a nagy, kerek nyílások mellett, a halántékok alatt, a koponya két oldalára.
– Ép? — kérdezte Satrov halkan.
Davidov igenlő fejbólintására kiemelte a koponyát a dobozból.
— Fogai nem voltak. Helyettük a vágó szaru foglalta látható, mint a teknősbékánál — közölte Satrov megfigyeléseit kartársával. — Az állkapcsok, az orr és hallószervek elég kezdetlegesek. A barázdák mintázata a koponya egész felületén arról tanúskodik, hogy a bőr szorosan ráfeszült a csontokra és így nem valószínű, hogy alatta izomrostok lettek volna. Az ilyen bőrön aligha nőtt szőrzet. Ami pedig a koponya egyes részeit illeti… előbb természetesen el kell igazodni rajtuk… de nézze csak… az állkapocs két csontból áll… ez is kezdetlegesebb az emberénél…
— Tehát evolúciós útjuk a gondolkodó lényig rövidebb volt! — szegezte le Davidov.
– Úgy van! Az ő bolygójukon néhány természeti körülmény egészen más lehetett, mint a mi Földünkön. Mások lehettek a geológiai folyamatok és mások a vegyi kiválasztódások. Íme, ez a magyarázata, hogy a különböző bolygórendszerek, csillagrendszerek, sőt a magános csillagok is életkort illetően megelőztek bennünket 70 millió évvel! Mondja csak, megállapította a csont összetételét?
Valami különös sötétszínű koponyát látott
— Pontosan még nem. Mindössze annyit tudok, hogy alapanyaga nem foszforsavas kalcium, mint az emberi csonté, hanem…
— Silicium! — vágott közbe hirtelen Satrov.
— Valóban. És ez érthető is. A silicium vegyi tulajdonságait illetően sok tekintetben azonos a szénnel és teljes egészében alkalmas a biológiai folyamatokban való felhasználásra.
— No és mi van a csontvázzal? Hol a többi csont? Vagy talán a koponyán kívül mást nem találtak?
– Éppenséggel semmit, azaz… — Davidov kivett a szekrényből egy másik kis csomagot. — Ezt…
Satrov előtt két kis, diszkoszhoz hasonló, lapos, kerek fémkorong feküdt. A két fémtárgy ellentétes oldalain egyforma nagyságú dudorok sorakoztak egymás mellett. Egyébként mindkét fémtárgy hatszögletű vágószerszámban folytatódott.
A fém súlya hasonlított az óloméhoz, de sokkal keményebb volt és színe nem ólomszürke, hanem sárgás-fehér.
— Találja el, mi ez? — dobálgatta a tenyerén Davidov a súlyos fémtárgyacskát.
— Honnan tudjam? Azt látom, hogy valamilyen öntvény… — vont vállat Satrov. — Bár ha maga ilyen nagy feneket kerít neki, valószínűleg valami szokatlan dolog.
— Elég szokatlan, az már igaz! Ez gráfium. Ritka fém, amely olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a réz, csak sokkal súlyosabb és nehezebben önthető. És még egy érdekes sajátossága van: magas hőfokon elektronokat sugároz ki. Ennek jelentősege rendkívüli, különösen, ha megnézi ezt a különleges tükröt is.