Satrov kezébe vette a kis fémkorongot, amelyet valóban nagyon súlyosnak talált. Szélein tizenegy egyenlő távolságra elhelyezett mély bevágást látott. Egyik oldalán a felülete enyhén homorú volt, fényes és nagyon kemény, üveghez hasonló, átlátszó réteg borította, amely alól tiszta, ezüstös fém fehérlett át, egyik felén barna öntvénnyel vegyülve. Az átlátszó réteget kemény, szürkéskék fémgyűrű fogta körül. Tulajdonképpen ebből a szürkéskék fémből készült az egész fémkorong. A másik oldalán, pontosan a középen a túlsó oldal homorulatának megfelelő ugyanolyan átlátszó, de elhomályosodott réteggel fedett domborulat emelkedett. A domborulat átmérője nem haladta meg a 6 centimétert és ugyanaz a szürkéskék fém övezte, amilyenből az egész korong állt. A domború kör mentén minden különösebb rendszer nélkül elhelyezett kivésett vagy kiütött csillagocskák voltak láthatók, különféle ágazattal. Volt köztük három, de volt tizenötágú is. E csillagocskákat két spirális vonal határolta, amelyeknek mindegyike a másikból indult ki.
— A fém, amelyből a korong készült, tantálium — magyarázta Davidov. — Kemény, szokatlanul tartós fém. Az átlátszó réteg ismeretlen vegyi anyag. Az egyszerű minőségi analízis nem hozott eredményt, komplikáltabb vizsgálatokat pedig még nem volt időm végezni. Az átlátszó réteg alatt lévő fém pedig indium. Nagyon kiváló fém.
— Miért kiváló? — érdeklődött Satrov.
— Mert ez a fém a mi kísérleteinknél is a legalkalmasabb a neutron kisugárzás kimutatására. És hogy mi ez az indium, azt véletlenül pontosan tudom, mert már megpróbáltam analizálni…
— Nem gondolja, hogy ezek a csillagocskák írásjelek vagy ahhoz hasonlók? — izgult Satrov.
— De igen. Vagy írásjelek, vagy számok, de az is lehet, hogy a műszer sémájához tartoznak. Sajnos, attól félek, hogy ez örök titok marad előttünk.
– És ez minden?
— Ejha, csak nem kevesli? Ilyen elégedetlen ember, mint maga, kevés akad! Hiszen még ezek nélkül is olyan adatok vannak a kezei között, amilyenekért az egész emberiség izgul.
— Biztos benne, hogy mindent rendesen kiástak ott? — makacskodott Satrov. — Mivel magyarázza, hogy a koponyával együtt nem akadtak rá a csontvázra is? Érthetetlen, hogy a csontváz nem volt ott.
— Bizonyosan volt csontváz is, mert hiszen gerinctelen lénynek nem lehet koponyája sem. Mégsem találtuk meg. Pedig a lelet környékét nagy területen ástuk ki és a homokot még át is szitáltuk. Nem valószínű, hogy valami ott maradhatott volna.
— Miért olyan biztos a dolgában, Ilja Andrejevics? Mi az, ami jogot ad magának erre?
— Semmi más, csak a megítélésem. Véleményem szerint mi ott egy szerencsétlenség színhelyére bukkantunk, mely szerencsétlenség hetvenmillió évvel ezelőtt történt. De ha nem történt volna meg ez a szerencsétlenség, sohasem találtuk volna meg ezt a koponyát, sem egyéb maradványt a megölt dynosaurusok csontjain kívül. Biztos vagyok abban, hogy az égi jövevényekkel valahol még váratlanul találkozni fogunk. De abban is biztos vagyok, hogy „ők” — emelte fel hangját Davidov, miközben a koponyára mutatott, amely mély szemüregeiből gondolattalan, vak tekintettel bámult Satrovra — nem túlságosan hosszú ideig tartózkodtak Földünkön, legfeljebb néhány esztendeig, azután újra hazarepültek. Hogy miként jutottam erre a megállapításra, később elmondom magának. Nézzen csak ide! — És Davidov Satrov elé tolt egy asztalnagyságú rajzlapot. — Itt van az ásatások tervrajza, Ő — mutatott ismét a koponyára Davidov — körülbelül itt tartózkodott a folyó partján műszerével vagy fegyverével, ami a jelek szerint atomerő segítségével működött. Hogy „ők” ismerték és felhasználták az atomerőt, azt éppen földünkön való megjelenésük bizonyítja legjobban. Azután nagy távolságból leöldösték az ősállatokat. Úgylátszik, hogy az ősgyíkok valamilyen okból zavarták őket. Egy alkalommal e koponya hajdani gazdája nagyon belemerülhetett valamilyen dologba, amikor egy dynosaurus rátámadt. Későn nyúlt-e fegyverhez vagy a fegyver mondott-e csütörtököt, azt ennyi idő után már nem lehet megállapítani. Az azonban bizonyos, hogy a dynosaurust közvetlen közelből érte az atomfegyver halálos csapása és estében rázuhant az égi jövevényre. Ennek következtében fegyvere összetört vagy elromlott. A szerkezet összetörése felszabadította a benne összegyűjtött energia magvát és ez aránylag nem nagy térségben halálos kisugárzást okozott. A kisugárzás hatókörében véletlenül ott tartózkodó dynosaurusok elpusztultak. Látja, itt van csontvázaik tömege. A másik oldalon, itt délen, a kisugárzás nem hatott, vagy lényegesen gyengébb volt. Erről jöttek a kisebb ragadozók, amelyek elhordták az égi jövevény csontvázának maradványait. A koponya azért maradt itt, mert vagy nagy volt a kisebb ragadozók számára, vagy a dynosaurus feje teljes súlyával ránehezedett. De elpusztult itt egy csoport más ragadozó is. Íme, itt van három kis csontváz. Mindezt a szél által idehordott homokból ástuk ki, ami azt jelenti, hogy a szél gyorsan eltemette a lezajlott tragédia minden nyomát.
— De mi lett a műszerekkel vagy fegyverekkel? — kérdezte nem minden irónia nélkül a kétkedő Satrov.
— Erre is van magyarázat — folytatta zavartalanul Davidov. — Azok a részek és darabok, amelyek igen tartós fémből készültek, megmaradtak. Minden egyéb nyom nélkül eltűnt, elporladt, széthullt, szétmállott az évmilliók alatt. A fémek nem csontok, nem alkalmasak arra, hogy megkövesedjenek vagy ásványi anyagokkal egyesülve, megkövesítsék maguk körül a talajt. Azonkívül a különböző eszközök elpusztulhattak akkor is, amikor a fegyver felrobbant, nem beszélve arról, hogy a robbanás messze szétszórta a fémtárgyakat.
Satrovot meggyőzte Davidov hibátlan fejtegetése.
— Elismerem, hogy okfejtése helytálló. Mindenesetre gondolkozni kell róla. Magának most a lehető legrövidebb időn-belül ki kell tanulmányoznia a koponyát, analizálni kell az evolúciós utat, amely a csontelemek struktúrájában visszatükröződik, aztán a nyilvánosságra kell hozni az egészet. Képzelje csak el, hogy egy ilyen cikk micsoda szédületes vihart kelt?
Miközben beszélt, lázasan csillogó szeme szinte megbabonázottan meredt az égi jövevény sötéten fénylő koponyájára. Davidov odalépett Satrov mellé és barátilag megveregette a vállat.
— Már pedig én nem hozom nyilvánosságra ezt az ügyet!
Satrov idegesen megremegett. Davidov karja a vállára siklott és megölelte. Satrov szólásra nyitotta száját, Davidov azonban megelőzte.
— Tanulmányozza át és írja meg! Magát joggal megilleti az elsőség. Ne ellenkezzék! — szólt rá erélyesen Satrovra. — Vagy elfelejtette már, hogy én milyen csökönyös vagyok?
— De… de… — dadogott Satrov.
— Semmi de! Az ásatásokról szóló geológiai beszámoló és a következtetések a szerencsétlenség lefolyásáról készen vannak. Megemlítem benne munkatársaimat, különösen azt, aki a koponyát felfedezte. Ezt a részt az én nevem alatt hozza nyilvánosságra, a koponya leírását pedig a maga neve alatt. Ez így igazságos. Nem igaz, Alekszej Petrovics? — vált hirtelen megindulttá a hangja. — Nekem más, nagy jelentőséggel bíró dolgom van. Emlékszik rá, hogy maga egyszer nagyon találóan azt mondta, hogy egy teljesen valószínűtlen láncolat hirtelen reálissá válhat? A realitás a maga szemében az égi bestia koponyája. De ez a realitás maga után von egy újabb valószínűtlenségét és a láncolat folytatódik tovább. És én tovább akarom fűzni a láncot!
— Jó! Tegyük fel, hogy így van. Bár nem egészen értem magát. De azt mégsem, lehet letagadni, hogy ez nagy áldozat a maga részéről. És én nem fogadhatom el ezt az áldozatot…