— Szó sincs áldozatról, Alekszej Petrovics! Ezt elhiheti nekem, öreg barátjának. Én valóban őszintén beszélek. Hát nem együttesen beszéltük át munkánk fontosabb részeinek anyagát? Nem kívánok magamnak tulajdonítani minden eredményt, mert nincs is miért! Aztán nézze csak, Alekszej Petrovics, mi mindketten a tudományt szolgáljuk, nekünk nem az érvényesülés, hanem a tudomány fejlődése a fontosabb…
A meghatott Satrov lehajtotta a fejét. Maga is érezte, hogy mondani kellene valamit, de valahogy nem talált szavakat érzéseinek kifejezésére. Ahogy ott állt barátjának felmagasodó alakja előtt, valami különös, megmagyarázhatatlan vidámság kerítette hatalmába. És amikor felnézett Davidovra, szemében ez a vidámság bujkált. De szólni még mindig nem szólt, csak ujjai simogatták gyengéden az égi jövevény előtte fekvő koponyáját. A koponyát, amely a „csillaghajón” érkezett, azon a hajón, ami azután eltűnt a világűr felmérhetetlen mélységében, örökké és végérvényesen, elérhetetlenné válva mind az erő, mind a gép, mind a gondolat számára. De az elvitathatatlan, letagadhatatlan, nyoma itt van. A bizonyíték, hogy az élet halálos biztonsággal, eltéríthetetlenül megy az evolúció útján és ha ez az út nagyon hosszú, nagyon göröngyös is, az élet mégis csak tökéletesedik. És ha az életet nem zavarja a kozmosznak valami véletlene, akkor az eredmény a gondolatok születésében, az ember felfedezéseiben, a társadalom és technika fejlődésében, a világegyetem rettentő erőivel vívott harcban stb., feltétlenül jelentkezik. Ez a harc pedig időben igen messzire nyúlik vissza, mint azt a másik világról jött bizonyíték tanúsítja. Ha „ők” nem akkor jelentek volna meg a földön, hanem most, milyen sok újat tudhatnánk meg!…
Ezek a gondolatok, amelyek villámgyorsan száguldottak át Satrov agyán, elaltatták kétségeit, megnyugtatták és egyben meghozták a szavát is.
– Ám legyen… elfogadom a javaslatát! Természetesen előbb el kell utaznom Leningrádba, hogy elrendezzem dolgaimat, aztán a lehető leggyorsabban visszatérek ide. Dolgozni csak itt lehet! Bűn lenne ilyen értékeket, mint ezek a leletek, ide-oda cipelgetni. Még csak azt árulja el, Ilja Andrejevics, miért nevezi „égi bestiának” a koponya hajdani tulajdonosát? Valahogy rosszul hangzik… van benne valami lekicsinylés… tiszteletlenség…
— Ugyan… — legyintett Davidov, — eszem ágában sincs lekicsinyleni… egyszerűen nem találok rá megfelelő elnevezést. Ha szem előtt tartjuk a tudományos terminológiát, nem nevezhetjük embernek, noha gondolkodást, a technikai tudást és társadalmi vonatkozásait illetően — ember. Csak éppen más anatómiai alapon épült fel. Szervezete szemmelláthatóan nem rokon a mienkkel. Mondjuk úgy, más állatfajta. Ezért is hívom „égi bestiának”, latinul „bestia celestis''. Esetleg valami görög szótövet használhatnánk, például „terion celestis”, ha így jobban tetszik. Különben is a maga gondja, hogy megfelelő nevet találjon számára.
— De mégis, Ilja Andrejevics, végeredményben mi lesz a maga jutalma? — aggodalmaskodott újból Satrov.
— Kedves barátom, mondtam már magának, hogy tovább fűzöm a láncot. Régóta gondolkozom az atomreakciók szerepéről a geológiai folyamatokban. És most, a mi váratlan felfedezésünk kiszabadított a szokások rabságából, szárnyakat adott gondolataimnak, kiterjesztette feltevéseim határait és felbátorított a végső következtetések levonására. A földkéreg mélyében rejtőző atomenergia hatalmas forrásainak kihasználására vonatkozó elméleteimet szeretném bebizonyítani, olyan mértékben akarom feltárni a föld mélyének geológiáját, hogy közelebb kerüljünk a gyakorlati felhasználáshoz… Hát kell ennél nagyobb jutalom? És vajjon mi a maga feladata? Az élet evolúciója és a gondolatvilág kibővítése nemcsak Földünk határain belül, hanem azon túl is, az egész világegyetemben. Kimutatni a fejlődés folyamatait, az emberek kezébe adni a nagy lehetőségek térképét, azon lehetőségekét, amelyek még előttünk állanak. Félre kell állítani az útból a cinikus kétkedőket, a kicsinyes egyhelyben topogókat, a nyomorúságos kishitűeket, akik még szép számmal akadnak a tudományban és a tudományosság álarcában handabandáznak!
Davidov elhallgatott. Satrov olyan meglepetten nézett barátjára, mintha most látta volna először életében.
— De miért is állunk itt? — törte meg Davidov most már szokott, nyugodt hangján a pillanat áhítatát. — Üljünk le és pihenjünk. Én bizony elfáradtam…
A két tudós leült. Olyan egyszerre gyújtottak rá cigarettára, mintha parancsszóra történt volna. Aztán gondolataikba mélyedve bámultak a koponyára. És az ősrégi lény e földi maradványának üres szemgödreiből semmitmondó tekintet nézett vissza rájuk.
A dolgozószobára mély csend telepedett. Davidov szeme rendületlenül a koponyára szegeződött, tekintete végigkísérte a szerteágazó barázdákat és megpihent a homlokon. Elképzelte, hogy valaha, időtlen idők előtt, e csontfal mögött hatalmas agyvelő működött. Milyen gondolatai lehettek a környező világról, milyen érzések és milyen tudás töltötte meg e ritka fejet? Milyen emlékeket őrzött az idegen világnak ez az élőlénye? Milyen műszereket, eszközöket, fegyvereket hozott bolygójáról Földünkre? Ismerte-e a szülőföldje utáni vágyat, szomjúhozott-e az igazság után, szerette-e a csodálatos dolgokat? Milyen körülmények között éltek ott náluk az élőlények, milyen volt a társadalmi rendjük? Elértek-e vajjon a társadalmi rend fejlettebb fokához, amikor a bolygó valamennyi élőlénye egyetlen dolgozó családdá alakul, amelyben nincs elnyomás, kizsákmányolás, nem ismeri a kegyetlen, értelmetlen háborút, ami szétforgácsolja az emberiség erejét és felemészti a bolygó energiatartalékait? Melyik nemhez tartozott Földünk e „csillaghajóról” származó vendége, aki örökre a számára idegen bolygón maradt?
De a koponya némasággal felelt a néma kérdésekre. Olyan volt sötét ragyogásában, mint a hallgatás és a rejtély szimbóluma.
— Sohasem tudunk meg tőle semmit! — folytatódott a gondolatsor Davidov agyában. — Szerencsére mi, a Föld emberei, szintén hatalmas agyvelővel rendelkezünk és sok mindenről tudunk fogalmat alkotni magunknak. Amikor „ti” megjelentetek itt, Földünk még borzalmas rejtelmekkel és gondolatnélküli erőkkel volt tele. A tehetetlen düh és a borzalmas rejtélyek szörnyű veszélyeket rejtettek magukban és „ti” kevesen voltatok. A jövevények kis csoportja az energia óriási forrását keresve bolyongott az ismeretlen világban, a kutatások, melyeket… eh, még elképzelni is szörnyű…
Satrov lassan felemelkedett helyéről. Türelmetlen, ideges természete nem bírta a huzamosabb ideig tartó tétlenséget. Látta, hogy Davidovot teljesen lefoglalják gondolatai. Nem akarta megzavarni. Óvatosan leemelte az asztalról a súlyos kis fémkorongot és a tudós kielégíthetetlen kutatóéhségével vizsgálgatta. Aztán a különleges mikroszkopikus lámpa fénykörébe helyezte és lassan forgatta, hátha sikerül rajta felfedezni valamit, ami eddig elkerülte a figyelmüket.
És ekkor a fémkorongnak az oldalán, ahol a köralakú domborulatot borító áttetsző réteg homályosnak látszott, észrevett valamit. Nem akart hinni a szemének. Úgy vélte, hogy felajzott képzelete játszik vele csalóka játékot. Még a lélekzetét is visszafojtotta, amikor újra és újra szemügyre vette és a legkülönbözőbb helyzetekben vizsgálta. Nem, nem lehetséges! De mégis! Nem tévedett! A homályos fátyolon át, amelyet az idő szőtt a kör átlátszó anyagára, egy szempár bámult az arcába. Olyan intenzíven érezte magán a szempár tekintetét, hogy szinte égette a bőrét.