Hangosan felkiáltott, a fémkorong kihullott a kezéből és éles csattanással ütődött az asztal lapjához.
Davidov úgy ugrott fel, mintha acélrugók lökték volna a magasba. Satrov azonban ügyet sem vetett megrémült barátjára. Valami halvány sejtés éledezett benne az előbbi látomást illetően, ami mellett minden más eltörpült.
— Ilja Andrejevics! — kiáltotta Satrov és hangjából kiérzett határtalan türelmetlensége. — Van valami csiszolóanyaga? És a dörzsöléshez szükséges szarvasbőrje?
— Természetesen, van mind a kettő! Dehát minek az magának? Ezer ördög!
— Adja ide őket gyorsan, Ilja Andrejevics! Ne habozzék! Hol találom a kért dolgokat?
Davidovra is átragadt Satrov izgatottsága. Gyors léptekkel indult kifelé. Útközben lába beleakadt a szőnyegbe és majdnem orrabukott. Dühös mozdulattal szabadította ki cipőjét a szőnyegből és eltűnt az ajtó mögött.
Satrov újra a kezébe vette a korongot és nagy óvatossággal kapargálta körmével a kis kör kidomborodó felületét.
Közben Davidov kezében egy tálcával visszajött a szobába. A tálcán csiszolóporos doboz, vizes és alkoholos üveg, szarvasbőr és egy keverő porcellánmozsár volt.
— Itt van minden, amit kért! — helyezte Davidov az asztalra a tálcát.
Satrov gyorsan elkészítette a csiszolóanyagot és lassú, egyenletes, körbenforgó mozgással dörzsölni kezdte a domborulat felületét. Davidov egyre növekvő érdeklődéssel figyelte barátja munkáját.
— Ez az átlátszó, előttünk ismeretlen anyag szokatlanul kemény — magyarázta Satrov, a nélkül, hogy egyetlen pillanatra is abbahagyta volna a dörzsölést. — Minthogy átlátszó és üvegszerű, feltétlenül csiszolt felületű. És mégis, amint látja, a felülete itt homályos lett. Vájjon miért? Mert a sok-sok millió év alatt, amíg a kőzetben hevert, a homok belemaródott. Még ez a rendkívül kemény anyag is engedett az idő vasfogának. De ha újból lecsiszoljuk, megint átlátszóvá válik.
— Könnyen lehetséges! — vélte Davidov. — Annál is inkább, mert az ellenkező oldalán az átlátszóság megmaradt és tisztán látható az indiumréteg… És azután?
— A réteg alatt valami kép vagy rajzféle ábra van! — jelentette ki emelt hangon Satrov. — Láttam, határozottan láttam egy szempárt és rendíthetetlen meggyőződésem, hogy ez a domborulat az égi jövevény arcképét rejti magában, lehet, hogy éppen azét, akinek koponyája itt fekszik előttünk. Hogy miért helyeztek arcképet ebbe a különös eszközbe, azt természetesen nem tudjuk. Talán ilyen szokás dívott náluk. De ez nem is fontos. A lényeg mellett minden más eltörpül. A lényeg pedig az, hogy sikerült megtalálnunk az arcképét! Nézze csak meg ennek a domborulatnak a formáját. Ez optikai lencse! Jól lehet csiszolni, fényesíteni!
Davidov áthajolt Satrov vállán és türelmetlen várakozással nézte a fémkorong közepén emelkedő domborulatot, amelynek most egyre nagyobb felülete fénylett tiszta, üvegszerű ragyogással.
Satrov végre elégedetten felsóhajtott. Aztán alkohollal lemosta a csiszolómasszát, majd egy száraz szarvasbőrrel gondosan megtörölgette.
— Kész! Mindjárt meglátjuk! — mondta és a nagy élményeket megelőző izgalom remegett hangjában.
A korongot újra a fénykörbe helyezte és úgy állította be, hogy a fény egyenesen a szemlélők szemébe verődött vissza.
Mindkét tudós testén ideges remegés futott keresztül és úgy érezték, hogy szívük ki akar ugrani mellkasukból. Feszült izgalmuk érthető volt, hiszen olyan látványban részesültek, amilyenben emberi szem még soha. Az átlátszó réteg mélyéből a domború optikai lencse által természetes nagyságúra felnagyított, szokatlan, az emberi képzelőerőt meghaladó arc tűnt elő.
Az arckép valamilyen ismeretlen módszerrel domborműszerűen készült és ami a legmeglepőbb volt, csodálatos élethűséggel. Úgy hatott, mintha az optikai lencse domború fala mögül egy élőlény tekintene rájuk és tekintete legyűrne minden más benyomást. Satrov és Davidov megbűvölten meredtek bele a nagy, kiduzzadó szemekbe. Olyanok voltak ezek a szemek, mint a világegyetem örök titkainak forrásai, amelyekből két, ésszel és törhetetlen akarattal telített sugár tör át az üvegfalon, hogy elhatoljanak a világegyetem végtelen távlatába. Ezekben a szemekben a felmérhetetlen emberi gondolat fénye ragyogott, megvilágítva a világegyetem könyörtelen törvényeit, amelyek hol gyötrő kínokban, hol a megismerés örömében jelentkeznek.
A két tudós már túljutott az első izgalmon, leküzdötte magában az első megdöbbenés okozta kábulatot. Már nem okozott gyötrelmet nekik az átható tekintet, amely az idők végtelenségéből nézett rájuk. Már a tudomány hűvös tárgyilagosságával vizsgálták és határtalan örömmel telített ünnepélyes hangulat lett úrrá rajtuk. Íme, a gondolat, amely az elérhetetlenül távoli világról került át egy másik világba, nem enyészett el nyom nélkül a térben és időben. Nem, magának az életnek létezése a bizonyítéka a gondolat végső győzelmének a világegyetem felett, annak a bizonyítéka, hogy a világegyetem különböző pontjain hatalmas evolúciós folyamat — az anyagok magasabb formáinak kialakulása és a megismerés alkotó munkája — zajlik.
A két tudós, miután kivonta magát a csodálatos szemek bűvköréből, az égi jövevény arcvonásait kezdte tanulmányozni. A kerek, nagyszemű, teljesen szőrzetnélküli, vastag és sima bőrrel borított fej nem hatott sem ellenszenvesnek, sem visszataszítónak. A nagy, széles, boltozatos, erősen kidomborodó homlok és az alóla elővillanó csodás szemek annyi emberi értelmet árultak el, hogy nagymértékben enyhítették az arc alsó részének torz vonásait. A fülek és az orr hiánya, a csőralakú, fognélküli száj némi visszahatást váltott ki idegenszerűségével, mégsem tudta elnyomni azt az érzést, hogy ez az ismeretlen, soha nem látott lény nem volt teljesen idegen, közel állt az emberhez és éppenúgy gondolkodó lény volt. Hogy bolygónk e vendége szellemi rokonságban állt a föld embereivel, azt szemének sugárzó tekintete kétségtelenül elárulta. Satrov és Davidov ebben annak a zálogát látták, hogy a különböző csillagszigetek lakosai megértik egymást és ha egykoron a világokat különválasztó űrt legyőzik, megtörténik végre a különböző bolygók gondolatainak találkozása. A két tudós ösztöne azt súgta, hogy ez a találkozás nemsokára létrejön, ellentétben józan eszükkel, amely a világ ilyen nagyszabású kiterjesztéséhez a fejlődésnek még sok-sokezer esztendejét tartotta szükségesnek.
De ahhoz, hogy biztosan haladhassunk a különböző világok egyesülése felé, előbb saját bolygónk népeit kell egyesíteni egyetlen testvéri családban, meg kell szüntetni az egyenlőtlenséget, kiirtani az embertelenséget, eltörölni az előítéleteket. Különben az emberiség nem valósíthatja meg nemzedékének legnagyobb hőstettét, a csillagokközti rettentő távolság legyőzését, nem tud megbirkózni a kozmosz erőivel. Az emberiség csodálatos jövője érdekében tehát mozgósítanunk kell minden lelki és testi erőnket, hogy megteremtsük azokat az előfeltételeket, amelyek a nagy cél megvalósításához elengedhetetlenül szükségesek…
