Könnyű szél suhant át a mező felett és virágok mézillatát hozta. A vékony nyírfa megmozdult és kecsesen hajbókolt a tank felett. A halványkék égen bodros, hófehér felhőfoszlányok úsztak és valahol a messzeségben diadalmasan rikoltott fel egy kakas…
Satrov annyira elmerült gondolataiba, hogy nem vette észre, amikor nyílt az ajtó és bejött a felesége. Az asszony meglepetten torpant meg, amikor férjét a harmónium mellett pillantotta meg, amint kezei mozdulatlanul pihentek a billentyűkön. Kék szemének meleg tekintete néhány másodpercig szeretettel simogatta végig férjét és csak azután szólalt meg.
— Ebédeljünk, Aljosa?
Satrov bólintott és lezárta a harmónium fedelét.
— Megint nagyon elgondolkoztál valamin. Mi az, ami ennyire foglalkoztat? — kérdezte az asszony, miközben az ebédhez terített.
— Holnapután két-három napra Belszkijhez utazom a csillagvizsgálóba — mondotta felelet helyett Satrov.
Az asszony szeme tágranyílt a csodálkozástól.
— Nem ismerek rád, Aljosa… Te, aki annyira itthonülő vagy, aki annyira visszavonultan élsz, hogy hónapokon keresztül még én is csak az asztal felett görnyedő hátadat látom, most egyszerre… Mi történt veled? Úgy látom, befolyásol valaki?
— Nem Davidov, ne félj! — mosolyodott el Satrov. — Ej, ej, Oljuska, tévedsz! Davidov semmiről sem tud. Vele már 1941. óta nem találkoztam.
— Az lehet. De hetenként írtok egymásnak.
— Ez túlzás, Oljuska. Davidov jelenleg Amerikában tartózkodik a geológusok kongresszusán. Különben jó, hogy eszembe juttattad! Davidov a napokban hazaérkezik. Még ma írok neki!
— Elfáradtam… igen… feltétlenül ez az oka… és öregszem… a hajam fehéredik és ritkul… eh, egyre bolondabb leszek… — morfondírozott Satrov szinte már naponta, valahányszor csak átnézte az asztalán heverő iratokat vagy pedig írni kezdett.
Valóban, már huzamosabb idő óta fáradtnak érezte magát. A megszokott, mindennapos, azonos síkon mozgó elfoglaltság pókhálója olyan szorosan szövődött agya köré, hogy megbénította a gondolat szárnyait és nem röppenhetett mind magasabbra és magasabbra. Mint a súlyos terhet húzó lovak, olyan lassúvá, kényelmessé, biztossá, csüggedtté váltak gondolatai. Satrov tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ezt az állapotot fáradtsága idézte elő. Barátai és kartársai már régóta igyekeztek rávenni, hogy kapcsolódjék ki a munkából és pihenjen. De ő nem tudott munka nélkül élni és munkáján kívül semmi más nem érdekelte.
Majdnem haragosan utasította vissza a jótanácsokat.
— Hagyjanak! Színházban nem voltam húsz éve és nem nyaraltam születésem óta!
Csak most ébredt tudatára, hogy a megszakítás nélküli munka, a teljes elzárkózottság, a társasélet szándékos mellőzése bosszulta meg magát olyképpen, hogy megbénította gondolatait. Nem vitás, hogy az elzárkózottság lehetővé tette számára, hogy gondolatait nagy mértékben összpontosíthassa, ugyanakkor azonban bezárta egy valóságos elefántcsonttoronyba, elkülönítve a sokoldalú és széles világtól. Itt az ideje tehát, hogy széttörje a megszokás ezen rabságbantartó korlátait.
Satrov elutazott a pulkovói csillagvizsgálóba, amelyet a németek barbár módon leromboltak és csak nemrégiben épült újjá.
A csillagvizsgálóban nagy szívélyességgel, őszinte szeretettel fogadták. Maga az igazgató, Belszkij akadémikus látta vendégül kis házának egyik szobájában.
Satrov nagy érdeklődéssel szemlélte a csillagvizsgáló munkatársainak előtte ismeretlen munkáját. A munkabeosztásuk is eltért a szokásostól. Éjtszakai vizsgálódásuk eredményeit csak másnap, a késő délelőtti órákban kezdték feldolgozni. Megérkezését követő harmadik napon végre lehetőség nyílt a vizsgálódásra, mert az egyik legnagyobb teleszkóp szabad volt és az éjtszaka is alkalmasnak bizonyult a megfigyelésre. Satrov professzor Belszkijt kérte meg, hogy kísérje fel a toronyba és keresse ki számára az égboltozatnak azt a területét, amelyet Viktor kéziratában megemlít.
A helyiség, amelyben az óriási teleszkóp állott, inkább valami hatalmas gyárra emlékeztetett, mint tudományos laboratóriumra. A technikában járatlan Satrov értetlenül állott a bonyolult fémberendezések előtt és akaratlanul is arra gondolt, hogy barátja, Davidov professzor minden bizonnyal sokkal többre értékelné ezt a látványt, mert ő a gépek szerelmese.
Ebben a köralakú toronyban számos elektromos készülékkel felszerelt állvány állt. Belszkij biztos kézzel, bámulatos ügyességgel kezelte a különféle villanykapcsolókat. Kezének egyetlen mozdulatára valahol a távolban tompa bugással működésbe léptek a gigantikus villanymotorok, az átlátszófalú torony simán, zajtalanul elfordult és a teleszkóp, amely egy roppant ágyúhoz hasonlított, lejjebb hajolt a látóhatár irányába. A tompa motorbúgás elhallgatott, majd a következő pillanatban halk zúgás hallatszott. Satrov csakhamar felfedezte, hogy a zúgás a kis Diesel-motoroktól származik, amelyek a teleszkópot irányítják. A teleszkóp rendkívül lassan, majdnem észrevétlenül mozgott.
— Jöjjön, menjünk fel az emelvényre! — javasolta Belszkij.
— Keskeny létrán jutottak fel az emelvényre. Satrov ugyancsak elcsodálkozott, amikor az emelvényen karosszéket pillantott meg, amely olyan széles volt, hogy két ember is kényelmesen beleülhetett. A karosszék mellett asztal állt, különleges műszerekkel. Beültek a karosszékbe és Belszkij hátra, maga felé húzta a fémkormányrudat, amely egyszerre két távcsövet irányított. A távcsövek erősen hasonlítottak azokhoz, amelyeket Satrov a laboratóriumában rendszeresen használt.
— Ez a műszer két megfigyelés végzésére alkalmas egyidejűleg — magyarázta Belszkij. — Mindketten megnézzük a távcsövek által mutatott egyik és másik képet is.
— Ismerem ezt a műszert. Mi, biológusok is használunk hasonlót… — jegyezte meg Satrov.
Volt azonban valami, ami mégis csak nagy meglepetésként hatott Satrovra. Eddig ugyanis mindig úgy képzelte el a csillagvizsgálót, hogy az egy sötét torony, ahol a csillagász az éjtszaka csendjében a teleszkóp alatt görbedve, félszemét behunyva, a másik szemével a csillagokra mered. És íme, ez a torony, ha nem is teljes fénnyel, de némileg ki volt világítva, csak azt az emelvényt, ahol tartózkodnak, kerítették körül sötét vásznakkal. Azonkívül nem a távcső alatt ül, hanem felette, kényelmes karosszékben, asztal mellett és olyan műszer van előtte, amelyet már jól ismert a laboratóriumi asztalokról. Valósággal úgy érezhette magát, mintha saját dolgozószobájában lenne, nem pedig egy csillagvizsgálótorony teleszkópja mellett.
Belszkij, mintha csak eltalálta volna gondolatát, megszólalt.
— Mi manapság már keveset foglalkozunk vizuális megfigyelésekkel, mert azoknál a szem hamar kifárad, kevéssé érzékeny lesz és nem rögzíti le pontosan a látottakat. Ma már a csillagászati munkát fényképeken keresztül végezzük és ez még fokozottabban áll a csillagvizsgálatra, ami miatt felkeresett bennünket.
— Valóban érdekes.
— Szabadszemmel csak a lefényképezésre kerülő területek vagy tárgyak kiválasztása történik — magyarázta tovább Belszkij —, de ez se mindig. Úgy tudom, hogy ön eredetileg valamilyen csillagot akart megnézni. Íme, itt van ön előtt a szép kettős csillag… kék és sárga… a Herkules csillagzat. Ellen őrizze saját szemével, úgy, ahogyan általában szokta. Különben várjon csak, inkább teljesen kikapcsolom a villanyt, hogy megszokja a szeme…