Davidov legyintett kezével, ami nála az eléje tornyosuló nehézség miatti bosszúság jele volt. Csak egyetlen pillanatig tartott bosszúsága, aztán újra mohón nyelte szemével a sziget buja szépségét. Már közvetlenül a kikötő kiemelkedő betonlépcsőjénél kezdődtek a pálmákkal szegélyezett fasorok. A sudár pálmafák félívben kihajló ágainak sűrű levelei bronzszínben pompáztak és cikornyás árnyékot vetettek a színpompás virágokkal övezett csinos házacskákra. Valamivel távolabb, a parton vonuló erdő fái szinte súrolták a tenger vizét. A part közelében, a majdnem mozdulatlan víz tükrén lágyan ringott egy kék-fekete sávokkal tarkított csónak, amelyben fiatal fiúk és leányok sültették napbarnította testüket a tűző napsugarakkal. A ragyogóan tiszta levegőben élesen kivált a part minden egyes részlete és Davidov professzor körbefutó tekintete sorravette őket. Végül egy kerek virágágyon állapodott meg tekintete, amelynek közepén különös virág pompázott. Alul sűrű, ezüstösen csillogó levelek övezték, míg maga az élénkvörös virág majdnem embermagasságnyira emelkedett ki közülük.
A professzor egyre nagyobb érdeklődéssel vizsgálgatta az ismeretlen virágfajtát.
— Milyen virág az ott? — fordult Davidov a másodkapitányhoz és a virágágy felé mutatott.
— Nem tudom… — vont vállat közömbösen a fiatal tengerész. — Láttam már és úgy hallottam, hogy ritkaságnak tartják… Mondja csak, Ilja Andrejevics, igaz az, hogy ön fiatal korában tengerész volt?
A váratlan témaváltoztatás meglepte a professzort. Kissé ingerülten vonta össze szemöldökét.
— Igaz. De mennyiben fontos ez? — jegyezte meg nem minden él nélkül. — Maga inkább…
Valahonnan balról szirénabúgás hallatszott és a csendes víz tükréről felerősödve visszaverődő hang elnyomta a professzor szavait.
De a szavaiknál is többet mondott az a pillantás, amellyel a professzor végigmérte. És a másodkapitány egyszeriben előzékenyebb lett.
Csendes, derűs nyugalmat árasztó reggeli hangulat telepedett a szigetre, az öbölre és ugyanez a hangulat áradt szét az óceán kék végtelenségében is.
A hajó faránál nyúlánk — a látszat szerint bennszülött — leányka állt piros fürdőruhában. Vidáman integetve üdvözölte a tengerészeket, azután a magasba lendítette karjait, lábujjhegyre emelkedett és pompás ívben vetette magát a tengerbe. Karcsú teste nyílként fúrta át a víz sima tükrét és tűnt el halk csobbanással az enyhe hullámgyűrű közepén. Könnyű motorcsónak tompa zúgással húzott el a hajó mellett a kikötő felé.
Néhány perccel később autó fékezett le éles csikorgással a móló előtt. A Vitim kapitánya lépett ki belőle és futólépésben igyekezett hajója felé.
A hajó jelzőárbocára felröppent a kapitányi zászló. A kapitány a hajóra érve sem csökkentette iramát és csak a parancsnoki hídon torpant meg, zihálva és verejtékezve. Hófehér zubbonyának ujjával törölte le a verejtéket homlokáról, azután harsány hangon rendelkezett.
— Minden ember a fedélzetre!!!
— Mi történt? — kérdezte a meghökkent másodkapitány. — Én nem igazodom el a je…
A kapitány megismételt parancsa félbeszakította. — Minden ember a fedélzetre!!! — azután beleszólt a távbeszélőbe. — Minden kész?
— Igen! — hallatszott a zümmögő válasz a kagylóból.
A kapitány most a szócsőhoz hajolt és gyors egymásutánban adta ki rendelkezéseit.
— Minden ember a fedélzetre! Becsukni a hajóablakokat! Lerögzíteni a fedélzetet. Megoldani a kötélzetet!
A szomszédos hajó hangtölcséréből hirtelen erőteljesen hangzott át a kérdés.
— Russians, what shall you do? (Oroszok, mit szándékoztok csinálni?)
— Go ahead! (Eléje megyünk!) — adta meg a választ habozás nélkül a kapitány.
— Well! At full spead! (Helyes! Teljes sebességgel!) — felelte őszinte meggyőződéssel az angol.
A Vitim törzse elvált a mólótól, csavarjai kavarni kezdték a vizet és a hajó lassan megfordult. Mély hullámok hömpölyögtek a hajótest mellett, amikor a hajó irama gyorsulni kezdett.
Az izgatott futkosás az indulás után sem szűnt meg a hajón. Davidovot határozottan idegesítette a nagy felfordulás. Többízben is kérdő tekintetet vetett a kapitányra, akit azonban annyira lekötött a hajó irányítása, hogy nem vette észre.
Az óceán végtelenbenyúló víztükre sima volt. Az égen egyetlen felhő sem úszott és kéksége töretlenül tükröződött vissza a tenger vizében. A Vitim végre helyes irányt vett és orra teljes sebességgel fúrta bele magát a habokba.
A kapitány nyugalma visszatért. Önkéntelen mozdulattal húzta elő zsebkendőjét, hogy megtörölje verejtékező arcát. Közben tekintete körülsiklott a fedélzeten és felfedezte az emberek szemében a néma kérdést. Maga is úgy érezte, hogy felvilágosítással tartozik a gyors és izgalomteljes kifutás okairól.
– Északkelet felől gigantikus dagályhullám közeledik! — kiáltotta harsány hangon. — Véleményem szerint a hajónk csak akkor menekülhet meg a teljes pusztulástól, ha minél távolabb a parttól, nyílt tengeren, teljes gőzzel működő gépekkel találkozunk vele!
A kapitány visszanézett a sziget felé. Egyetlen pillantással felbecsülte a távolságot. Vajjon sikerül-e eléggé eltávolodniuk, hogy a rájuk zúduló víztömeg irtózatos ereje vissza ne sodorja őket?
A másodkapitány, aki időközben elhagyta a parancsnoki hidat, most gyorsan kapaszkodott felfelé és karjával izgatottan integetett a hajó orra felé.
Davidov a jelzett irányba fordult. Néhány hatalmas, tajtékozva közeledő hullámot látott. És ez a néhány hullám mintha csak előőrse lett volna a mögötte hömpölygő, egetkorbácsoló, roppant szürke hullámhegynek, amely mindent elsöprő erővel rohant a szárazföld felé.
— Legénység, a hajófenékbe! — rendelkezett a kapitány, miközben keze erősen megmarkolta a telefonkagylót.
Az első hullámok szinte megnőttek, ahogy közeledtek és tajtékzó tarajuk élesen rajzolódott ki a háttérre. A Vitim éles orra haragos csattanással szelte át az első hullámot, aztán a magasba lendült és nagy erővel belefúródott a következőbe. Tompa lökés érződött a híd karfáján, amelybe Davidov mindkét kezével belekapaszkodott. A fedélzeten átcsapott a hullám és a parancsnoki híd előtt csillogó ködként kavargott a szétporlódott víz. És a gépházban komoran dübörögtek a hatalmas gépek, a hajócsavarok teljes gyorsasággal kavarták az örvénylő vizet, hogy dacoljanak a hajóra zúduló hullámokkal. Ha a hullámok bizonyulnak erősebbeknek, a hajót a parthoz sodorják és menthetetlenül porrá zúzódik.
Az idegeket tépő morajlással emelkedő és süllyedő hullámok egyetlen, sötéten csillogó, tömör, áthatolhatatlannak látszó vízfallá torlódtak össze és Davidovot a Primoria hegyeinek bazaltszikláira emlékeztették. A bazaltsziklákhoz hasonlító dühöngő hullámok olyan magasra tornyosultak, hogy teljesen eltakarták az eget és átcsaptak a Vitim első árbocán is. A hajó hol fent táncolt a vízfal tetején, hol alázuhant a sötét, mély hullámvölgybe — ahol a vízpára áthatolhatatlan köddé sűrűsödött —, mintha engedelmesen várná a halálos csapást.
A parancsnoki hídon állók akaratlanul fejet hajtottak a tomboló elemek szörnyű dühe előtt, amely bármelyik pillanatban összemorzsolhatta őket.
A hajó görcsösen rángatódzott az ellentétes erők irtózatos küzdelmében. A hatezer lóerőt kifejtő gépekkel hajtott propellerek előrelökték, a szembezúduló hullámok viszont visszavetették.
Az első lökés mindenkit a korláthoz szorított. A fülsiketítően, kábítón harsogó víztömeg átcsapott a parancsnoki hídon.