A professzor nagy erővel kapaszkodott bele a korlátba. Minden idegszálával érezte, hogyan remeg meg a hajó teste, hogyan lendül át a bal oldalára, majd kiegyenesedve, hogyan fordul át jobbra, hogy, miután kiszabadult az elnyeléssel fenyegető örvényekből, újból visszanyerje egyensúlyát. Aztán lassan, szinte könnyedén emelkedni kezdett, hogy a következő pillanatban valósággal felrepüljön a hullámhegy tetejére és megpillantsa a felette kéklő, tiszta eget.
A tomboló harsogás olyan drámai váratlansággal szűnt meg, hogy a hirtelen beállott csend félelmetesnek tűnt. A látóhatár teljes szélességében a part felé zúduló hullámok sodrát már átszelte a hajó és a propellerek éppen az utolsó hullámot gyűrtek maguk alá, amikor a tenger felől újabb hullámhegyek tűntek fel. Ezek azonban már megközelítően sem látszottak olyan borzalmasoknak, mint amilyeneken már sikerült átvergődniük.
A kapitány arcára elégedett mosoly telepedett. Davidov csuromvizesen törölgette szeméből a csípős, sós vizet. Amikor kitisztult látása, megpillantotta a tőlük jobbra úszó angol gőzöst. A gőzösről a kikötő jutott az eszébe, ahonnan kifutott a nyílt tengerre. Bár kissé kényelmetlenül érezte magát testéhez tapadó, nedves ruhájában, átsietett a parancsnoki híd másik oldalára, ahonnan jól látható volt a nemrég elhagyott kikötő és város.
A tudós megrendülten látta, hogy a gigantikus hullámverés a partnál még magasabbra tornyosodik és mint összeomló fal zuhan alá a kikötő egyenes vonalára, elborítva a kertek zöldjét, a város fehér házait.
— A második! A második! — kiáltotta Davidov fülébe a másodkapitány.
Davidov fejbólintással jelezte, hogy megértette.
Valóban, a második gigantikus hullám olyan szédületes gyorsasággal termett a gőzös előtt, hogy úgy tűnt, mintha az óceán fenekéről emelkedett volna fel.
Mintha minden felgyülemlett dühét egyszerre szabadjára engedte volna, olyan velőkigható üvöltéssel szökkent a magasba a kavargó víztömeg.
És a hajó ismét görcsösen megremegett a csodálatosan hatalmas hullám lenyűgöző erejétől. A hajó minden porcikája recsegett, ropogott, nyikorgott a kétségbeesett erőfeszítéstől, amellyel létéért küzdött.
A hajó orra átfúrta magát a hullámfalon. A hullám elérte a hajó tatját, magasba emelte, majd leejtette. Még néhány kisebb utóhullám következett és a Vitim túljutott ezen a veszélyen is.
De csak két-három másodpercre volt nyugta, mert már közeledett a harmadik hatalmas hullám is.
— Hátra! — adta ki a parancsot a kapitány a gépészeknek.
A gépek dübörgése egy pillanatra elcsendesedett, hogy azután még erőteljesebbé valljon. A hajócsavarok visszafelé kezdtek forogni.
A kapitány ezzel a manőverrel erősen csökkentette a harmadik hullám lökésének erejét. A hajó könnyedén emelkedett fel a hullám hátára.
Majdnem egy órán keresztül tartott ez az élet-halálharc a titokzatos hullámokkal olyankor, amikor az égen egyetlen viharfelhő sem mutatkozott és a tengeren a legteljesebb szélcsend uralkodott.
A Vitim a hullámoktól tisztára mosottan, néhány jelentéktelen sérüléssel mindaddig a csendes tengeren cirkált, amíg a kapitány meg nem bizonyosodott, hogy a veszély végérvényesen elmúlt, azután visszairányította a hajót a kikötőbe.
Rövid idő, alig egy-két óra múlt el azóta, hogy Davidov a Vitim parancsnoki hídjáról búcsúzott a Hawaii-szigetektől és gyönyörködött az eléje táruló látványban. És most a partot nem lehetett megismerni. Nyomtalanul eltűntek a színpompás virágágyak, az egyenes pálmafasorok. Helyükön felfordult oszlopok hevertek rendetlen összevisszaságban, lesodort tetők csonka nyúlványai meredeztek, lombtalan, kopár fatörzsek nyújtogatták csupasz ágaikat, mint szomorú jelei annak, hogy itt nem is olyan régen még zajos élet folyt. A sűrű liget az öböl szélén, ott, ahol a jókedvű fiatalság fürdött, zavarosvízű, habzó tóvá változott. A kikötő közelében álló kőházak ijesztően hatottak tető nélkül, sötéten meredő ablakszemeikkel. A partmenti házak romokban hevertek és az utca aszfaltján egymásra torlódtak az elsodort holmik és bútordarabok.
A partrasodort nagy motoros kutter oldalára fordulva úgy terpeszkedett a törmelékhalmazon, mint a viharos tenger győzelmének emlékműve.
A nedves homokban fényesen csillogó kisebb-nagyobb erecskéken át szivárgott vissza a tenger vize. Sajnálatraméltó emberi figurák kotorásztak a romok között, keresték eltűnt hozzátartozóikat, mentették vagyonkáik maradványait.
A megilletődött szovjet tengerészek némán álltak a fedélzeten és őszinte szánakozással nézték a feldúlt partot. Még annak sem tudtak örülni, hogy ők maguk megmenekültek. És amikor a Vitim odasiklott az épenmaradt betonkikötőhöz, a kapitány felszólította a legénységet, hogy siessen a lakosság segítségére. Néhány percen belül a hajón az őrségen kívül nem maradt ember.
Davidov a legénységgel együtt csak a késő éjszakai órákban tért vissza a hajóra. Lemosakodott és bekötözte felsebzett kezét. Bár halálosan fáradt volt, úgy érezte, hogy nem tudna elaludni. Rágyújtott és még sokáig sétált fel és alá a fedélzeten…
A Vitim felszedte horgonyát.
Még jóformán el sem tűnt a szörnyű hullámveréstől sújtott sziget a látóhatárról, amikor Davidov kabinjának ajtaján bekopogtatott a másodgépész, a hajó pártszervezetének elnöke, és arra kérte a professzort, hogy magyarázza meg a fiúknak, mi is volt az, amit átéltek. Davidov vállalkozott rá és úgy határozott, hogy a fedélzeten tart előadást a tengerészeknek. Hallgatói össze is gyűltek szép számmal és ott ültek, álltak vagy feküdtek az előfedélzeten.
Davidov pontosan megjelent az előadás színhelyén. Fellépett a vitorlavászonnal bevont csigára, ami ezúttal előadói emelvényül szolgált.
Miközben a hajó hazatérőben vígan szelte a tenger habjait, a professzor a Cendes-óceánról beszélt a tengerészeknek, azokról a föld felületén található bemélyedésekről, amelyeket mérhetetlen mennyiségű víz tölt ki. E bemélyedések körül — nem is túl nagy távolságra a szárazföldtől —, gyűrűalakban húzódnak a tengerfenék óriási gyűrődései[7], amelyek roppant tömegükkel kiemelkednek a mély üregekből. A csendesóceáni szigeteken, az Aleutákon, a Japán-szigeteken, a Tonga-szigeteken felfedezhetők a most kialakuló gyűrődések jellegzetes tünetei. A gyűrődések megszakítás nélkül fejlődnek. Valamennyi gyűrődés — melynek egy-egy kiemelkedő csúcsa egyik vagy másik sziget nevét viseli — állandóan, néha évenként két méterrel is magasabbra emelkedik és ugyanakkor mindinkább elhajlik az óceán irányába.
— Képzeljék csak el — magyarázott tovább a professzor—, hogy az óceán vize valamilyen módon egy pillanatra elhagyja a helyét. Nos, ebben az esetben kiderülne, hogy a szigetek nem mások, mint magas hegységek sziklái, amelyek a hullámverés által kivájt bevágásoknak megfelelően hajolnak el az óceán közepe felé és szinte életveszélyesen függenek a mélységek felett. A szárazföld felé néző, tehát az ellenkező oldal kevésbbé van kitéve a hullámverésnek, így simább, de eléggé nagy mélyedést tartalmaz, amelyet a víz tölt ki. Ilyen például a Japán-tenger. A szárazföld felé forduló gyűrődések vulkánokban folytatódnak. A gyűrődések belső nyomása olyan nagymérvű, hogy kiszorítja a belső mag nem szilárd anyagait, amelyek azután izzó láva alakjában törnek elő. Az óceán felé eső oldal a gyűrődések nyomása alatt egyre mélyebbre süllyed és itt vannak a nagy földrengések központjai.
7
Gyűrődés = a Föld szilárd kérge rétegzavarainak (diszlokációinak) egyik alapformája; a rétegeknek oldalnyomás következtében létrejött összepréselődése.