— Szabad! — hallatszott az ajtó mögül egy erőteljes férfihang, kissé ingerülten.
Satrov szokás szerint hirtelen rántotta fel az ajtót és kissé hajlott tartással belépett a dolgozószobába.
Davidov meglepetten ugrott fel íróasztala mellől.
— Ez aztán a meglepetés! — kiáltotta őszinte örömmel. — Mindenkit vártam, csak magát nem! Hány éve nem láttuk egy mást, kedves barátom?
Satrov az asztalra helyezte csomagját. A barátok megölelték és megcsókolták egymást.
A két ember sok tekintetben elütött egymástól. A sovány, középtermetű Satrov szinte elveszett Davidov robosztus alakja mellett. A jólmegtermett, birkózókülsejű Davidov lomhaságát valósággal kihangsúlyozták a vékonydongájú Satrov gyors, ideges mozdulatai. Arckifejezésük is erősen különbözött. Míg Davidov arca szabálytalan vonalú orrával, kidudorodó homlokával, a sapka alól kicsüngő, dús hajával jó kedélyt árult el, addig Satrov markáns, élesvonalú arca inkább mogorvának tűnt. Csupán a szemeik hasonlítottak egymásra. Világosak, tiszták voltak és jóindulat sugárzott belőlük. És még valamit egyformán kifejezésre juttattak szemeik. A mögöttük rejlő nagy gondolatokat és törhetetlen akaraterőt.
Davidov leültette vendégét és cigarettával kínálta. Mindketten rágyújtották. Rövidesen élénk eszmecserét folytattak. Megvitatták időközben szerzett tapasztalataikat, közölték egymással azokat a benyomásaikat, amelyekről nem tettek említést leveleikben.
Egyszerre Davidov homlokára ütött, mint aki megfeledkezett valamiről. Felállt és zsebéből egy gondosan átkötött csomagocskát húzott ki. Kibontotta és Satrov elé tolta.
— Parancsoljon Alekszej Petrov… egyen valamit… ne utasítsa vissza! — szólt rá erélyesen, amikor látta, hogy Satrov tagadó mozdulatot tesz.
Ezen azután mindketten jót nevettek.
— Pontosan megismétlődik minden, mint negyvenben — mondta vidáman Satrov. — És természetesen most is megfeledkezünk az evésről!
— Azt már nem! Lásson csak hozzá! — biztatta Davidov huncut mosollyal az arcán.
— Rendben van. De csak egy feltétellel.
– És pedig?
— Ha elcipelhetem innen. Jöjjön el hozzám, úgy, mint negyvenben. Még pedig most azonnal! — emelte fel kezét heves mozdulattal Satrov. — Benne van?
— Természetesen. Egyébként ez a „benne van?” is pontosan úgy hangzott, mint valamikor régen. Tudja milyen jólesik hallani? Ellenben figyeljen csak ide, Alekszej Petrovics! Előbb elmegyünk a múzeumba és megmutatom az érdekes újdonságokat! Van ám munka a maga számára…
— Nem, Ilja Andrejevics! Nekem most más, fontosabb dolgom van. Alaposan meg kell vitatnom egyet-mást magával. Szükségem van a maga koponyájára. Tudom, hogy a maga agya pontosan és kihagyás nélkül működik.
— Különös! — jegyezte meg Davidov, miközben ujja végigsiklott kéziratának utolsó sorain. Aztán elrakta a kézirat lapjait és a sűrűn teleírt leveleket.
— Apropó! A maga levelét egy héttel ezelőtt kaptam meg. őszintén szólva, még nem szándékoztam válaszolni rá. Nem helyeslem…
— Hogyan? Nem tartja jogosnak panaszaimat? — kiáltott fel kissé zavartan, némi bűntudattal Satrov. — Átvettem magától egy filozófiai gondolatot, ami gyakran segítségemre van. Alkalmazásához azonban lelkierő kell! Megtörténik, hogy elgyengül az ember…
— Micsoda gondolatot? — csodálkozott Davidov.
— Ezt csak evvel a mágikus szóval lehet kifejezni: a „nagysemmi”. A maga „nagy semmije” a háborús években gyakran nem bizonyult elegendőnek…
Davidov hangosan felkacagott.
— Haha… haha… pont a „nagy semmi”… hagyjuk ezt… a „nagy semmi” nyitjára nehéz rájönni. Szépen tovább fogunk dolgozni. A mi tudományunk nagy fáradsággal jár. Ásatások, hatalmas gyűjtemények tanulmányozása és bonyolult átdolgozása… a munkás pedig kevés… nagyon kevés. Terméketlenül kell tölteni az időt és céltalan dolgokat kell szemlélni. De maga fontos megbeszélést kívánt folytatni velem, én pedig egészen más irányba tereltem a beszélgetést…
— Megbeszélésünk valóban szokatlan lesz… a kezemben van valami… valami, ami hihetetlen… annyira hihetetlen, hogy magán kívül senkivel sem közlöm…
— Most már csakugyan kíváncsivá tett! — jegyezte meg Davidov.
Satrov arca ugyanolyan pajkos mosolyra húzódott, mint akkor, amikor belépett a dolgozószobába. Azután kimért mozdulatokkal kibontotta csomagját és egy sárga kartonból készült, kockaalakú dobozt emelt ki belőle, amelyet kínai írásjelek tarkítottak és postabélyegzők sötétlettek rajta.
— Mondja, Ilja Andrejevics, emlékszik még Tao Li-re?
— Hogyne. Ez a fiatal kínai paleontológus nagyon használható ember volt. Sajnos 1940-ben, amikor éppen egy expedícióról tért vissza, a fasiszta bandák meggyilkolták. Meghalt a szabad Kínáért!
— Jól emlékszik, Ilja Andrejevics. Szószerint így igaz. Én levelezésben álltam vele és leírtam néhány anyagát. Azt tervezte, hogy hozzánk utazik. Sajnos, mégsem tudtunk találkozni… — sóhajtott fel Satrov. — De igyekszem rövidre fogni mondanivalómat. Legutolsó expedíciója idején küldött nekem egy csomagot. Szokatlanul érdekes tartalommal. Ez az a doboz, amit itt lát. A csomaghoz néhánysoros cédulát mellékelt, melyben azt ígérte, hogy részletes levelet ír majd. Ezt a levelet azonban már nem sikerült megírnia. Szicsuaniban ölték meg, útban Csuncin felé.
— S merre járt az expedíciójával? — kérdezte Davidov.
— A Szukán tartományban.
— Ejha! — bólintott elismeréssel Davidov — odáig eljutott? Képzelje csak, ez egy hegyvidék a Himalája keleti végen, a Himalája és a Szicsuanszki hegyek között… Igen… A híres Kám, ahova Przsevalszkij igyekezett, ugyancsak ott van.
Satrov helyeslően bólogatott.
— Az aztán holtbiztos, hogy földrajzban magával nem tanácsos kikezdeni. Én, kezemben a térképpel, csak nagynehezen igazodtam el a dolgokban. Kám északnyugati része Szikannak és Tao Li éppen Kámban folytatott kutatásokat, mégpedig a keleti oldalán, Eny-Da körzetében.
— Kezdem érteni! Mutassa csak, mi is ez tulajdonképpen? Milyen érdekes dologról van szó?
Satrov benyúlt a dobozba és egy többszörösen finom hártyapapírba csomagolt tárgyat húzott ki. Óvatosan hántotta le a finom papírt és végül egy kemény, megkövesedett, az első pillanatban formátlannak tűnő csontdarabot nyújtott át Davidovnak.
Davidov előbb a tenyerén méregette az eléggé súlyos, világosszürke csontdarabot, minden oldalról megvizsgálta, aztán megszólalt.
— A csont egy olyan óriási dynosaurus[8] koponya nyakszirt része, amely 80-150 millió évvel ezelőtt élt. Nem értem, mit talál ezen annyira különösnek?
Satrov nem felelt, de tekintetében volt valami, ami arra késztette Davidovot, hogy mégegyszer szemügyre vegye a csontdarabkát. Hirtelen mélyet sóhajtott. Aztán egyszerre lomhaságához mérten nagyon is fürge lett. A csontdarabkát az asztalra helyezte és egy barnára politúrozott ládából nagyítólencsét vett elő és pontosan beállította. A professzor széles válla előregörnyedt, szemeit a kettős nagyítóüveghez szorította és lassan forgatni kezdte a dynosaurus csontdarabkáját.
Satrov rágyújtott és úgy figyelte. A dolgozószobára mély csend feszült.
Hosszú percek teltek el, amíg végre Davidov felemelte fejét Az erőltetett nézéstől fáradt szemei könnyeztek.
Tekintete végigsiklott kéziratának utolsó sorain