— Nincs — ismertem be.
— A legtöbb ember azt hiszi, hogy egy katonának elég, ha van két keze, két lába, meg egy nagy, buta feje. Az ilyen alakból csak ágyútöltelék lehet. Ezekkel az adottságokkal utoljára talán Július Caesar idejében lehetett menni valamire. Napjaink kiképzett katonája egy olyan specialista, aki magas képzettsége révén bármilyen más szakmában mesternek számítana. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az idiótákkal foglalkozzunk. Éppen ezért arra kényszerülünk, hogy azoknak, akik mindenképpen le akarják szolgálni a katonaidejüket, de nem rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amire szükségük van, és amit meg kell követelni — nos, ezeknek a fickóknak összeállítottuk a mocskos, kellemetlen és veszélyes feladatok egész listáját. Ez majd megtöri, és arra kényszeríti őket, hogy fülüket, farkukat behúzva félbehagyják a szolgálatot, és hazaszaladjanak. A másik lehetőség pedig az, ha életre szólóan a fejükbe véssük, milyen értékes dolog a teljes körű polgárjog. Kőkeményen megdolgoztatjuk őket ezért a privilégiumért. Nézzük meg például ezt az ifjú hölgyet, aki most érkezett. Űrpilóta szeretne lenni, és én remélem is, hogy sikerül neki. Jó pilótákra mindig szükség van, állandó emberhiánnyal küszködünk. Talán menni fog a dolog. De ha nem képes megfelelni a követelményeknek, akkor talán bevágják az Antarktiszra. A mesterséges fénytől előbb-utóbb karikás lesz a kedves szeme, a keze pedig bütykös a legmocskosabb munkáktól.
Felvilágosíthattam volna arról, hogy Carmencitából még a mélyűri megfigyelők számítógép-programozója is lehet. Ez a lány egy matekzseni. Az őrmester azonban nem hagyott szóhoz jutni.
— Szóval, azért ültettek ide, emögé az asztal mögé, hogy letörjem a szarvatokat, fickók. Jól nézzetek meg!
Hátratolta a székét, úgyhogy meggyőződhettünk arról, hogy tényleg nincs lába.
— Tegyük fel, hogy a nem megfelelő képzettségetek miatt mégsem kerültök fel árokásónak a Holdra, vagy nem csinálnak belőletek kísérleti nyulakat, amiken kipróbálhatják az új, biológiai ellenanyagokat. Ismétlem: tegyük fel, hogy sikerül igazi katonát faragni belőletek. Akkor vessetek rám egy pillantást! A dolog veletek is megtörténhet… Feltéve, ha nem haraptok azonnal a fűbe, mert akkor csak egy hivatalos együttérző táviratot hagyhattok emlékül a szüleitekre. Ennek egyre nagyobb a valószínűsége, mivel manapság a kiképzési idő alatt, vagy a harctéri bevetések során már nem igazán sebesülnek meg az emberek. Ha nincs szerencsétek, akkor koporsóban tértek haza. Nekem szerencsém volt. A kevés kivétel egyike vagyok. Bár azt hiszem, hogy nem mindenki tekintené szerencsének az állapotomat.
Egy rövid szünetet engedélyezett magának, azután folytatta:
— Tulajdonképpen miért nem mentek haza? Iratkozzatok be az egyetemre, legyen belőletek vegyész, biztosítási ügynök, vagy valami hasonló. A katonai szolgálat nem egy kimondott cserkésztábor. Ez igazi szolgálat, kemény és veszélyes, még béke idején is. Vagy legalábbis nagymértékben hasonlít az igazira. Szó sincs üdülésről, vagy romantikus kalandról. Nos?
— Azért jöttem, hogy önként jelentkezzem — felelte Carl.
— Én szintén.
— Tudjátok, hogy nem választhatjátok meg a fegyvernemeteket?
— Azt hittem, hogy elmondhatjuk, mit szeretnénk — mondta Carl.
— Persze, hogy elmondhatjátok. És azután a szolgálati időtök leteltéig ez lesz az utolsó kívánságotok, amit hangosan kimondhattok. Ráadásul a toborzótiszt még figyelembe is fogja venni ezt az óhajt. Először is meg fogja nézni, hogy vajon van-e szabad helyünk egy balkezes üvegfúvó számára — már ha azt hiszitek, hogy az ilyesmi boldoggá tesz benneteket. Mi után pedig nagy nehezen kiderül, hogy tényleg szükségünk van olyasmire, amit ti szeretnétek — valószínűleg a Csendes-óceán legmélyén —, ellenőrizni fogja a veletek született és a megszerzett készségeiteket. Húsz eset közül egyben még az is előfordulhat, hogy kénytelen lesz beismerni, most minden stimmel, és akkor tiétek a meló. Egészen addig, amíg valamilyen paprikajancsi el nem indít benneteket valamilyen teljesen más beosztás felé. A fennmaradó tizenkilenc esetben azonban el fogja utasítani a kívánságotokat, és ráébred arra, hogy veletek lehetne a lehető legjobban teszteltetni az új mentőfelszerelést a Titánon.
Töprengve hozzátette:
— Iszonyúan hideg van a Titánon. S az is megdöbbentő, hogy milyen gyakran elromlanak a kipróbálásra szánt felszerelések. Tudjátok, ezeket igazi éles körülmények között kell tesztelni, mert a laboratóriumban sohasem kaphatunk választ minden kérdésre.
— Én elektronikából megszerezhetném a szükséges képesítést — mondta Carl öntudatosan. — Ha vannak üres helyek ezen a szakterületen.
— Igen? És veled mi a helyzet, kicsikém?
Tétováztam, és hirtelen ráébredtem, hogy ha most nem szedem össze minden bátorságomat, akkor halálom napjáig azon rágódhatok, hogy több vagyok-e, mint a főnök fiacskája.
— Majd meglátom.
— Nos, nem állíthatjátok, hogy nem próbáltalak meg lebeszélni benneteket. Itt van nálatok a születési anyakönyvi kivonat? Mutassátok a személyiteket is!
Tíz perccel később még mindig nem tettük le az esküt, viszont felkerültünk a legfelső emeletre, ahol megkopogtatták a mellkasunkat, a szánkba kukucskáltak, és megröntgeneztek. Az volt az érzésem, hogy az orvosi vizsgálatnak kizárólag az volt a célja, hogy mindenáron kiderítsék, te beteg vagy. Még akkor is, ha nem vagy beteg. Ha nem sikerül rád húzniuk a vizes lepedőt, akkor célba értél.
Megkérdeztem az egyik orvost, hogy az áldozatok hány százaléka bukik el a vizsgálatok során. Döbbenten bámult rám.
— Micsoda? Mi soha senkit nem szórunk ki. Hiszen azt a törvény is tiltja.
— He? Úgy értem, tessék, doktor úr? Akkor miért csinálják velünk ezt az egész cirkuszt?
— Nos — válaszolta, miközben lendületet vett, és kalapáccsal rácsapott a térdemre (belerúgtam, de nem túl erősen) —, mi képet alkotunk arról, hogy milyen követelményeknek képes ön testileg megfelelni. Ha tolókocsival érkezett volna hozzánk, és mindkét szemére vak lenne, ráadásul pedig olyan ütődött, hogy ezek után is le akarja szolgálni a katonaidejét, a sereg akkor is találna valami őrületet magának, valami megfelelőt. Például, hogy puszta érintéssel számolja meg egy hernyó szőrszálait. Csupán akkor utasíthatnánk el, ha a pszichiáter szerint ön képtelen megérteni a katonaeskü szövegét.
— Ó… Doktor, maga már orvos volt, amikor belépett a hadseregbe? Vagy csupán itt döntötték el, hogy egyetemre küldik, és orvost csinálnak magából?
— Hogy belőlem? — döbbentnek látszott. — Tényleg ekkora idiótának látszom, fiam? Én polgári alkalmazott vagyok.
— Ó, bocsánat, uram.
— Semmi gond. De hidd el nekem, a katonai szolgálat a hangyáknak való. Látom, amikor mennek, látom, amikor visszajönnek, már ha egyáltalán visszatérnek. Látom, hogy mit tettek velük. És miért? Egy teljesen jelentéktelen, politikai kiváltságért, ami egyetlen centavo hasznot sem hoz. Ráadásul pedig a legtöbben amúgy sem tudnának mihez kezdeni a megszerzett privilégiummal. Na persze, ha minket, orvosokat kérdeznek — na de hagyjuk! Még azt gondolhatnád, hogy suttogó propagandával akarom aláásni a hadrafoghatóságodat. Bár az alkotmány nem tiltja, hogy pofázzak. De ha elég okos vagy ahhoz, hogy háromig tudjál számolni, akkor én a helyedben hagynám a francba a jelentkezést, amíg erre módom van. Nesze, itt vannak a papírok fiam, vidd le őket a toborzó-őrmesterhez — és gondolj arra, amit mondtam!