Újra lementem a kupolába. Carl már lent volt. A rohamosztagos őrmester átnézte a papírokat, és komoran azt mondta:
— Úgy tűnik, hogy ti ketten már szinte törvénytelenül egészségesek vagytok, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy víz van a fejetekben. Egy pillanat, hívok néhány tanút.
Megnyomott egy gombot, mire megjelent két nőnemű alkalmazott. Egyikük egy vén szipirtyó, a másik egy cicababa.
Az őrmester rámutatott a vizsgálati eredményeinkre, a születési bizonylatokra, és a személyi igazolványokra, majd hivatalos hangon a következőket mondta:
— Felszólítom önöket, külön-külön és együttesen is, hogy vizsgálják meg ezeket a dokumentumokat, győződjenek meg azok tartalmáról és jellegéről, és állapítsák meg, hogy milyen kapcsolat van a fenti dokumentumok és az önök előtt megjelent két fiatalember között.
A nőkön érződött az unalmas megszokás, ahogy velünk foglalkoztak. Ennek ellenére nagyon alaposan megvizsgálták a dokumentumokat, és még egyszer levették az ujjlenyomatunkat. A cicababa pedig még egy ékszerész nagyítót is a szeme elé csippentett, és azzal hasonlította össze a születésünkkor levett ujjlenyomatot a mostanival. Ugyanezt tette az aláírásunkkal is. A végén már kételkedni kezdtem, hogy tényleg azonos vagyok-e magammal.
Az őrmester folytatta.
— Találtak-e bármilyen olyan bizonyítékot, amelyik a két jelenlevő alkalmasságára vonatkozik? Ha találtak, akkor mifélét? Le tudják tenni a katonaesküt?
— Találtunk a vizsgálati eredmények mellékleteként egy olyan, előírásosan megerősített pszichiátriai szakvéleményt, amelyet egy arra hivatott és meghatalmazott grémium állított ki — válaszolta az idősebbik. — A szakvélemény megállapítja, hogy a két jelenlevő mindegyike teljes mértékben beszámítható, és képes letenni az esküt. Egyikőjük sem áll alkohol, kábítószer, vagy bármilyen más, káros hatású anyag befolyása alatt, és hipnotizálva sincsenek.
— Remek — az őrmester hozzám fordult. — Ismételjék el, amit mondok!
— Én, nagykorú állampolgárként, szabad akaratomból kijelentem…
— Én — ismételtük mindketten — nagykorú állampolgárként, szabad akaratomból kijelentem…
— …hogy külső kényszer, ígéretek, vagy bármiféle idegen befolyás nélkül, miután az előírásoknak megfelelően felvilágosítottak az eskü jelentőségéről és következményeiről…
— …be kívánok lépni a Terrai Federáció Szövetségi Haderejébe nem kevesebb, mint két éves szolgálati időre, vagy amennyiben a haderő ezt szükségesnek tartja ennél hosszabb időszakra…
(Ennél a résznél kissé dadogni kezdtem. Mindig is csak a kétéves szolgálat lebegett a szemem előtt, bár pontosan tudtam, hogy a szolgálati idő korlátlanul hosszú is lehet. Valójában egész életünkre elköteleztük magunkat.)
…esküszöm, hogy a Federáció alkotmányának megfelelően viselkedem, és megvédem a Federációt külső és belső ellenségei ellen, megőrzöm a Federáció, a társult államok és területek valamennyi polgárának és a jogokkal rendelkező lakosoknak alkotmányban rögzített szabadságjogait és privilégiumait; mind Terrán, mind Terrán kívül lelkiismeretesen végrehajtom az alkotmányos felsőbb szervezetek és az azok hatóságai által rám kiszabott, törvényes feladatokat és eleget teszek kötelességeimnek…
…engedelmeskedni fogok a Terrai Védelmi Erők főparancsnoka valamennyi törvényes parancsának, azoknak a tiszteknek, vagy azoknak a meghatalmazott személyeknek, akiknek alárendelnek…
— …és ezt az engedelmességet megkövetelem a fegyveres erők valamennyi tagjától, vagy azoktól az egyéb személyektől, vagy nem emberi lényektől, akiket a törvény alám rendel…
— …esküszöm, hogy miután meghatározott idejű aktív védelmi szolgálati időm lejárt, és érdemeim elismerése mellett elbocsátottak, vagy miután az aktív védelmi szolgálatom teljesítése után nyugállományba helyeztek, végrehajtom a Federáció teljes jogú polgárának kiváltságát képező kötelességeket és feladatokat, és élek a teljes jogú polgár jogaival; élek azzal a lehetőséggel is — anélkül, hogy kiváltságaimat csak erre korlátoznám —, hogy természetes életem végéig rendelkezem a korlátlan választójoggal, amennyiben egy bíróság ítélete és a Legfelsőbb Szövetségi Bíróság megfellebbezhetetlen megerősítése által nem fosztanak meg az ehhez való jogtól.
(Fú!) Mr. Dubois a történelemoktatás során részletesen elmagyarázta nekünk a szolgálati esküt, amit azután mondatról mondatra elemezni kellett. Az eskütétel igazi súlyát azonban csak akkor érezzük, ha a nyakunkba szakad, és legázol minket ez a végtelen mondatszörnyedvény, mint egy nehéz és feltartóztathatatlan harci szekér.
Az eskü legalább azt a fejembe véste, hogy többé már nem vagyok gondtalan civil, akinek kilóghat az inge a nadrágból.
— Isten engem úgy segéljen! — fejeztük be az esküt, és Carl keresztet vetett. Az édes kis cica ugyanígy tett.
Ezek után mind az öt jelenlevőnek alá kellett írni, és ujjlenyomatával le kellett pecsételni a papírokat, majd kétdimenziós, színes fotókat készítettek Carlról és rólam, és végre lepecsételték a papírjainkat. Az őrmester végül felnézett, és azt mondta:
— Mindjárt kezdődik az ebédszünet. Menjetek, egyetek valamit, fiúk!
Nyeltem egyet.
— Izé… őrmester?
— Igen, mit akarsz?
— Felhívhatnám innen a szüleimet? Hogy elmondjam nekik, mit csin… mi történt?
— Ennél sokkal többet tehetünk.
— Tessék, uram?
— Mindketten kaptok 48 óra eltávozást — hidegen ránk mosolygott. — Tudjátok, mi történik, ha nem jöttök vissza az eltávozásról?
— Hát… hadbíróság?
— Semmi ilyesmi. Csupán egy megjegyzés kerül a papírjaitokra, hogy nem tettetek eleget szolgálati kötelezettségeiteknek. És ezek után soha, de soha többé nem kaptok második lehetőséget. Ez a negyvennyolc óra a mi kijózanító kúránk, ami segít nekünk abban, hogy a jelentkezők közül kiszűrjük azokat az óriásira nőtt bébiket, akik egyáltalán nem gondolták komolyan a dolgot, és akiknek sosem lett volna szabad letenniük az esküt. A kormányzat így egy csomó pénzt spórol meg, az óriásbébiknek meg a szüleiknek pedig nem kell rettegniük és aggódniuk. A szomszédok nem tudnak meg semmit, és ha nem akarjátok, akkor még a szüleiteknek sem kell mesélni róla.
Hátratolta a székét.
— Akkor tehát holnapután 12 órakor találkozunk, már ha találkozunk valaha is. Hozzátok magatokkal a cuccotokat!
Rohadt két nap következett. Az apám üvöltözött velem, és utána nem volt hajlandó egy szót is szólni hozzám. Az anyám egyszerűen visszavonult az ágyába. Amikor pedig végül a szükségesnél egy órával korábban elhagytam a szülői házat, csupán a szakácsnő és a szolgák búcsúztattak el.
Megálltam a toborzó őrmester pultja előtt, és azon gondolkoztam, hogy kell-e tisztelegnem, csak éppen nem tudtam, hogy hogyan. Végre rám pillantott.