— Aha, te vagy az! Itt vannak a papírjaid. Fogd, és menj el a 201-es szobába! Ott majd elkezdődik az egészségügyi vizsgálat. Röviden kopogj, azután lépj be!
Két nappal később már tudtam, hogy nem lehetek pilóta. A vizsgáztatóim ilyen dolgokat írtak rólam: „A háromdimenziós viszonyok elégtelen intuitív felfogása…”, „Nem kielégítő matematikai tehetség…”, „Elégtelen matematikai felkészültség.,.”, „Megfelelő reakcióidő…”, „Jó látóképesség…” Nagyon örültem, hogy ezt a két dolgot azért odaírták a végére. Már az volt az érzésem, hogy az ujjaim megszámolásánál bonyolultabb műveletek végrehajtására nem lennék képes.
Az elhelyező tiszt felszólított, hogy állítsak össze egy listát azokról a csapatokról, ahol szívesen szolgálnék. Ezután négy napon keresztül a legütődöttebb alkalmassági tesztek következtek, amiket csak el lehet képzelni. Például azt szeretném tudni, hogy mi a fenét lehet azzal megállapítani, ha egy gépírónő hirtelen felugrik a székére, és elüvölti magát, hogy „kígyó, kígyó!” A szobában nem is volt kígyó, hanem csak egy darab ártalmatlan műanyag cső.
Az írásbeli és szóbeli vizsgafeladatok nagyjából ugyanolyan hülyék voltak, de mivel úgy tűnt, hogy a vizsgáztatóimnak örömet okoz a dolog, ezért hagytam, hadd kérdezgessenek. Leginkább a kívánságlistám miatt kellett megerőltetnem magamat. A lista legtetejére természetesen összeírtam az összes olyan feladatkört, amit csak szóba jöhetett az Űrflottában (a pilóta kivételével). Mindegy volt nekem, hogy hajtóműtechnikusként dolgozhatok a gépházban, vagy szakácsnak alkalmaznak, nem akadt olyan beosztás a flottánál, amit ne részesítettem volna előnyben a hadsereggel szemben. Utazni akartam.
A kívánságlistámon ezek után a hírszerző szolgálat következett. A kémek mindenhová eljutnak, úgyhogy a szolgálat ennél az egységnél semmiképpen nem lehet unalmas. (Tévedtem, de hát ez nem számít.) Ezután még hosszú volt a felsorolás: lélektani hadviselés, vegyi hadviselés, biológiai hadviselés, harcászati ökológia (nem igazán értettem, hogy mit takar ez a név, de érdekesnek tűnt), logisztikai hadtest (ezzel jócskán melléfogtam: az iskolai vitakörben sokat foglalkoztunk a logikával, erre most kiderült, hogy a logisztika szónak ettől teljesen eltérő a jelentése), és még vagy egy tucatnyi más beosztás. Alap aljára egy kevés bizonytalankodás után beírtam még a K-9 hadtestet és a Mobil Erőket is.
Megspóroltam magamnak a fáradságot, hogy az ellátó erőket is feltüntessem, mivel ha nem bizonyulok alkalmasnak harcoló egységnél letöltendő szolgálatra, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy kísérleti nyúlnak használnak, vagy a Vénusz terraformálása során robotoltatnak. Minden más csak vigaszdíj lett volna.
Mr. Weiss, a személyzeti tiszt egy héttel az esküm után hívatott magához. Ő tulajdonképpen a lélektani hadviselés nyugállományú őrnagya volt, akit a sorozások idejére reaktiváltak. Ennek ellenére civil ruhát viselt, és ragaszkodott ahhoz, hogy miszternek szólítsuk, így aztán előtte nem kellett vigyázzba állni, és lazábban is lehetett viselkedni. Ott hevert előtte a kívánságlistám és az összes eddigi tesztem kiértékelése. Azt is láttam, hogy az iskolai bizonyítványomat tartja a kezében. Ennek örültem, hiszen egészen jó eredménnyel zártam le az iskolát. Mindig is jobb voltam az átlagnál, bár sosem tartoztam a kimagaslóan jók közé, így aztán senki sem tarthatott strébernek. Egyetlen tanfolyamon sem buktam meg, és csupán egyet hagytam félbe. Ha pedig eltekintünk az általánosan kötelező tantárgyaktól, akkor meglehetősen fontos valaki voltam a suliban. Benne voltam az úszócsapatban, a vitakörben, a váltófutó csapatban, én voltam az osztály kincstárnoka. Volt egy ezüstérmem az évenként megrendezett irodalmi versenyről, megválasztottak elnöknek a hazatérő hadfiakat üdvözlő bizottság élére. Szóval, ilyenek voltak benne. Egy kerekded jellemzés, és az egész ott volt feketén-fehéren a bizonyítványomban.
A tiszt rám nézett, amikor beléptem, és ezt mondta:
— Ülj le, Johnnie! — Még egy pillantást vetett a bizonyítványomra, aztán letette az asztalra. — Szereted a kutyákat?
— Tessék? Igenis, uram!
— Mennyire szereted őket? A kutyád szokott az ágyadon aludni? És egyébként is: hol van most a kutyád?
— Hát… jelenleg egyáltalán nincsen kutyám. De amikor volt, hát akkor… izé… nem aludt az ágyamban. Értse meg, a mamám nem engedett kutyákat a házba.
— És te nem is csempészted be titokban?
— Ó — egy pillanatig arra gondoltam, hogy megpróbálom elmagyarázni neki, milyen is volt anyám nem-mérges-de-rettentően-rettentően-megbántott viselkedése, ami olyankor jött elő, ha szembefordultam valamelyik döntésével. Végül is feladtam. — Nem, uram.
— Hmm… Láttál már valaha neo-kutyát?
— Ó, igen, egyszer, uram. Két évvel ezelőtt bemutattak egy neo-kutyát a MacArthur Színházban. De aztán az állatvédő egyesület balhézni kezdett miatta.
— Elmondom neked, hogy is működik a K-9 csoport. Egy neo-kutya nem egyszerűen csak egy beszélő eb.
— A MacArthur Színházbeli neót képtelen voltam megérteni. Tényleg tudnak beszélni?
— Tudnak beszélni. Csupán a hallásodat kell finomítani, hogy megértsd az akcentusukat. A szájuk nem igazán alkalmas a b, m, p vagy a v hangok kimondására, úgyhogy először hozzá kell szokni az ezeket helyettesítő hangokhoz. Olyan, mintha egy farkastorokban szenvedő ember beszélne, aki ráadásul nem ugyanazokat a betűket használja. Ettől eltekintve az ő nyelvük ugyanolyan tiszta, mint bármely más emberi nyelv. Mégis, a neo-kutya nem egyszerűen egy beszélő kutya. Egyáltalán nem lehet kutyának tekinteni, hiszen ő egy mesterségesen mutálódott szimbionta, amelyet genetikai módszerekkel a kutyafajból fejlesztettek ki. Egy neo, vagyis egy betanított Caleb legalább hatszor olyan intelligens, mint egy kutya, tehát nagyjából annyira okos, mint egy csökkent értelmi képességű ember. Bár ez az összehasonlítás nem teljesen fair a kutyával szemben, hiszen a fogyatékos csak egy csökkent értékű ember, ezzel szemben a neo egy igazi zseni a maga munkaterületén.
Mr. Weiss szomorúan nézett rám.
— Feltéve persze, hogy van neki szimbiontája. Éppen ez itt a gond. Hmm… túl fiatal vagy ahhoz, hogy nős legyél, de azért ismersz egy házasságot, például a szüleidet. El tudod képzelni, hogy egy Caleb a feleséged?
— Tessék? Nem, nem tudom elképzelni.
— A K-9 csapatot alkotó kutya-ember és az emberkutya között az emocionális kapcsolat sokkal szorosabb és sokkal fontosabb, mint a legtöbb házasságban előforduló érzelmi kötődés. Ha meghal a gazda, akkor mi megöljük a neo-kutyát. Mégpedig rögtön. Ez a legtöbb, amit megtehetünk a szegény jószágért. Megadjuk neki a kegyelemdöfést. Ha a neo-kutya hal meg, akkor természetesen nem ölhetjük meg a gazdáját, bár ez lenne a legegyszerűbb megoldás. Ehelyett kényszer zubbonyt húzunk rá, és berakjuk egy intézetbe, ahol azután lassan újra embert csinálnak belőle.
Fogott egy ceruzát, és beikszelt valamit.
— Nem hiszem, hogy megkockáztathatjuk egy olyan fiú beosztását a K-9-esekhez, aki még a saját anyját sem próbálta becsapni, hogy a kutyájával aludhasson. Úgyhogy keresünk neked egy másik egységet.
Legkésőbb ebben a pillanatban végre felfogtam, hogy a K-9 csoport előtt felsorolt kívánságaimat nyugodtan elfelejthetem, és hogy ezt az alkalmassági tesztet is éppen most szúrtam el. Annyira zavarba jöttem, hogy szinte meg sem hallottam a következő megjegyzését. Weiss őrnagy töprengve, színtelen hangon, mintha csak olyasvalamiről beszélne, ami már régóta halott, és nagyon messze van, ezt mondta: