— Valamikor én is egy K-9 csapat tagja voltam. Amikor a kutyám elesett bevetés közben, hat hétre telenyomtak drogokkal, hogy megmentsenek valamilyen más beosztás számára. Johnnie, ha megnézném, hogy eddig mivel foglalkoztál — miért nem tanultál valami hasznosat is?
— Tessék, uram?
— Mindegy, késő, felejtsd el! A történelem és erkölcsfilozófia tanárodnak elég jó véleménye van rólad.
— Tényleg? — feleltem meglepődve. — Mit írt rólam?
Weiss nevetett.
— Azt mondja, nem vagy buta, csak tudatlan, és nagy hatással volt rád a környezeted befolyása. Tőle ez igen nagy dicséretnek számít — elég jól ismerem.
— Hát, szerintem ez egyáltalán nem hangozott úgy, mint egy dicséret. Ez az arrogáns, konok…
— És — folytatta Weiss — azt a fiút, aki ilyen rossz jegyet kap, mert ennyire utál TV-t nézni, azt igazából nem faraghatták rossz fából. Mit szólnál a gyalogsághoz?
Amikor elhagytam a sorozóbizottság épületét, letört voltam, de nem igazán boldogtalan. Legalább már katonának érezhettem magamat, hiszen ott voltak a zsebemben az ezt bizonyító dokumentumok. Ezek szerint nem tartottak túl sötétnek, és alkalmatlannak se arra, hogy a legegyszerűbb feladatoknál bonyolultabb munkákat is elvégezzek.
Néhány perccel ezelőtt ért véget a munkanap, és az épületben már csak az éjszakai szolgálatot ellátó kis csapat tartózkodott.
Amikor egy-két késlekedő társaságában elhagytam az épületet, a csarnokban belefutottam egy férfibe, aki szintén menni készült. Az arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam, hogy honnan. Ő azonban rám nézett, és azonnal felismert.
— Jó estét! — mondta vidáman. — Még mindig nem hajóztál ki?
Ekkor már én is felismertem. Ő volt az a toborzó őrmester, akinél felesküdtünk. Leesett az állam a meglepetéstől. Most civil ruhát viselt, és megvolt mind a két keze és mind a két lába.
— Ó, jó estét őrmester! — dünnyögtem.
Pontosan leolvashatta érzelmeimet az arcomról, mert végignézett magán, és vidáman elmosolyodott.
— Ne szívd mellre, fiú! A szabadidőmben nem kell ijesztgetnem az újoncokat. Úgyhogy nem is teszem. Nem kaptad még meg a beosztásodat?
— Megvannak a parancsaim.
— Hová szólnak?
— A Mobil Erőkhöz.
Sugárzó mosoly öntötte el az arcát, és felém nyújtotta a kezét.
— Az én régi bandám! Csapj a kezembe, fiam! Mi majd embert faragunk belőled, még ha belepusztulsz is. Lehet, hogy mind a kettő összejön.
— Jók a lehetőségek? — kérdeztem kételkedően.
— Hogy jók-e a lehetőségek? Fiam, ez az egyetlen lehetőség! A Mobil Erők maga a hadsereg. A többiek csak azért vannak ott, hogy a gombokat nyomogassák, vagy olyan tojásfejű professzorok, akik a szerszámokat nyomják a kezünkbe. A melót viszont mi végezzük el.
Még egyszer megrázta a kezemet, és még hozzáfűzte:
— Küldjél majd egy képeslapot!
(???)
Kihúztam magam, és dühösen azt mondtam:
— Pofa be! A Mobil Erők a hadsereg legjobb csapata! Az Erők maga a hadsereg. Mindenki más csak kisegítő, aki a kezünk alá dolgozik. Az igazi melót mi végezzük el.
Nevetni kezdett.
— Majd rájössz.
— Akarod, hogy pofán vágjalak?
III
És uralkodik rajtuk vasvesszővel…
Az alapkiképzésemet — néhány ezer hasonló áldozat társaságában — az északi prériken egy bizonyos Arthur Currie-ről elnevezett táborban kaptam meg. Amikor pedig azt mondom, hogy tábor, akkor a szó legszorosabb értelmében vett táborra kell gondolni, mivel ott kizárólag a készletek raktározására akadtak szilárd épületek. Sátorban aludtunk, és sátorban ettünk, és kint éltünk a szabadban, már ha egyáltalán életnek lehetett az ilyesmit nevezni. Akkortájt nem igazán ez volt a véleményem. Otthon a meleg éghajlathoz szoktam, most úgy tűnt nekem, hogy az Északi-sark csupán öt kilométernyire található a tábortól, és minden nap egy kicsivel közelebb kerül hozzánk. Biztos voltam abban, hogy közeledik a jégkorszak.
A mozgás persze nem enged megfagyni, és kellőképpen gondoskodtak arról, hogy mozogjunk eleget.
A táborban eltöltött első nap jóval napkelte előtt vette kezdetét. Amúgy is gondot okozott, hogy megbirkózzak az időzónaváltással, ezért úgy tűnt nekem, mintha csak abban a pillanatban feküdtem volna le aludni. El sem tudtam képzelni, hogy valaki komolyan azt akarhatja tőlem, hogy keljek fel az éjszaka kellős közepén. Pedig ezt akarták. Valahol egy hangszóróból olyan erővel dübörgött fel egy induló, hogy az még a halottakat is felriasztotta volna, és egy szőrös egyén végigtrappolt a tábor főútján, miközben azt bömbölte, hogy:
— Mindenki ébresztő! Kimászni az ágyból!
Éppen a takarót készültem visszahúzni a fejemre, amikor az illető visszavágtatott hozzám, kiborított az ágyamból, és hagyta, hogy elterüljek a hideg, kemény földön.
Nem volt ebben semmi személyre szóló. Még csak annyi ideig sem maradt a sátorban, hogy megnézze, milyen hatással volt rám az ébresztő.
Tíz perccel később, rövidnadrágban, trikóban és sportcipőben ott álltam a többiekkel egy hosszú görbe sorban, készen arra, hogy elkezdjük a reggeli tornát, miközben a napkorong pereme éppen kibukkant a keleti látóhatár felett. A sor előtt egy széles vállú, kemény külsejű óriás állt, hozzánk hasonlóan trikóban és sportnadrágban. A különbség csupán annyi volt, hogy én úgy éreztem magam — és nagyjából úgy is néztem ki —, mint egy bebalzsamozott múmia, míg a fickó frissen borotvált álla valósággal ragyogott, a nadrágjába nyílegyenes élt vasaltak, a cipője vakított, és valósággal üvöltött róla, hogy friss, éber, pihent, és majd kicsattan az energiától.
Az volt az érzésünk, hogy egyáltalán nincs szüksége alvásra, hanem beéri azzal, hogy tízezer kilométerenként alaposan átnézik, közben meg időnként letörlik róla a port.
— Száááázad, vííígyázz… piheeeenj! — üvöltötte. — Zim csapatszállítóhajó-őrmester vagyok, a századparancsnokotok. Ha hozzám szóltok, akkor tisztelegnetek kell, és azt mondjátok, hogy „uram”. Mindenkinek tisztelegtek, és uramnak szólítjátok, ha van nála egy ilyen parancsnoki bot.
Megpörgette a kezében tartott botot, hogy demonstrálja nekünk, miről is beszél. Amikor az előző este megérkeztünk a táborba, feltűnt nekem, hogy néhányan ilyen botokat hordanak maguknál. Ezek a botok csinosnak és elegánsnak tűntek, úgyhogy arra gondoltam, magam is beszerzek egyet — ám most meggondoltam magam.
— Azért viseljük mi ezeket a botokat a táborban, mert nincsen elegendő tisztünk, akik a gondotokat viselnék. Ezért majd mi törődünk veletek. Ki tüsszentett?
Semmi válasz…
— KI TÜSSZENTETT AZ ELŐBB?
— Én — felelte egy hang.
— Én micsoda?
— Én tüsszentettem.
— Én tüsszentettem, URAM!
— Tüsszentenem kellett, uram. Megfáztam, uram.
— Aha — Zim őrmester odament a tüsszentő újonchoz, pálcájának vashegyét egy centire az orra elé nyomta, és megkérdezte:
— Neve?
— Jenkins… uram.
— Jenkins… — Zim úgy ízlelgette a nevet, mintha az valami egészen undorító, visszataszító dolog lett volna. — Valószínűleg egy szép napon majd járőrözés közben is tüsszenteni fogsz, mert taknyos vagy, mi? Nem igaz?
— Remélem nem, uram.
— Én is remélem, hogy nem. De hát te megfáztál… Ezen segíthetünk — botjával a puszta felé mutatott. — Látod ott a fegyverkarbantartókat?