Jenkins halántékán megmozdultak az izmok. Halkan válaszolta:
— Nincs szükségem orvosságra, uram. Magamtól is rendbe jövök.
— Kilenc órakor. Ez parancs!
Zim elhagyta az étkezdét.
Jenkins újra belefogott monoton szitkozódásába. Végül kissé megnyugodott, egy nagy adag rántottát rakott a szájába, és kissé hangosabban azt mondta:
— Csak azt szeretném tudni, hogy milyen anya lehetett az, aki egy ilyet szült a világra. Csak egy pillantást szeretnék vetni rá. Azon töröm a fejemet, hogy egyáltalán volt-e neki anyja.
Költői kérdés volt, mégis kapott rá választ. Az asztalunk végénél néhány széknyire tőlünk ült az egyik kiképző. Már befejezte a reggelijét, dohányzott, és ezzel egyidejűleg egy fogvájóval piszkálta a fogait. Nyilvánvalóan meghallotta, hogy miről beszélünk.
— Jenkins?
— Mi… Igen, uram?
— Tényleg ilyen keveset tudsz az őrmesterekről?
— Hát… kezdem kitanulni őket.
— Az őrmestereknek nincsen anyjuk. Ezt bármelyik kiképzett katona megmondhatja neked.
Egy füstfelhőt fújt az irányunkba.
— Az altisztek osztódással szaporodnak. Pont úgy, mint a baktériumok.
IV
És monda az Úr Gedeonnak: Több ez a nép, mely veled van, hogysem kezébe adhatnám Midiánt… Azért kiálts a népnek füle hallatára, mondván: Aki fél és retteg, térjen vissza!… És visszatérének a nép közül huszonkét-ezeren, és csak tízezerén maradának ott. És monda az Úr Gedeonnak: Még ez a nép is sok. Vezesd őket le a vízhez, és ott megpróbálom őket néked… És levezette a népet a vízhez, és monda az Úr Gedeonnak: Mindazokat, akik nyelvökkel nyalnak a vízből, mint ahogyan nyal az eb, állítsd külön, valamint azokat is, akik térdeikre esnek, hogy igyanak! És lőn azoknak száma, akik kezökkel szájokhoz véve nyaldosák a vizet, háromszáz férfiú… És monda az Úr Gedeonnak: E háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket… a többi nép pedig menjen el, ki-ki a maga helyére!
Két héttel a megérkezésünk után elvették a matracainkat. Egészen pontosan abban a kétes értékű örömben lehetett részünk, hogy összecsomagoljuk őket, és elvigyük leadni egy négy kilométernyire lévő raktárhelyiségbe. Persze ekkorra ez már nem igazán számított. Úgy tűnt nekünk, hogy a talaj sokkal melegebbé és puhábbá vált — különösen azokon az éjszakákon, amikor riadót rendeltek el, és mi kipattanhattunk a sátorból, hogy katonásdit játsszunk. Erre nagyjából heti három alkalommal került sor. Az is igaz, hogy ezek után a riadógyakorlatok után már nem igazán tudtam, hogy min is alszom. Megtanultam bárhol és bármikor elaludni — ülve, állva, sőt még akkor is, amikor menetoszlopban meneteltünk. Még arra is képessé váltam, hogy az esti sorakozókor vigyázzállásban aludjak, és anélkül élveztem az indulókat, hogy felébredtem volna rájuk, viszont egyből éberré váltam, ha felhangzott, hogy „Lééépés in-dulj!”.
Camp Currie-ben egy nagyon fontos felfedezést tettem. A boldogság lényege az, hogy eleget aludjon az ember. Csak ez, és semmi más. Azok a gazdag és boldogtalan emberek, akiket ismertem, kivétel nélkül altató tablettákat szedtek. A Mobil Erők katonáinak nem volt ilyesmire szükségük. Adj a bakának egy hálózsákot, és elegendő időt arra, hogy használni is tudja, és ő olyan boldog lesz, mint a kukac az almában. Aludni fog.
Elméletileg minden nap nyolc óra éjszakai pihenő, és ráadásul a vacsora után másfél óra szabadidő állt a rendelkezésünkre. A gyakorlatban viszont az éjszakai pihenést gyakran megszakították a riadók, az éjszakai menetgyakorlatok, az Úristen szeszélyei és az elöljáróid hangulatai, így az esténkénti szabadidőd — már ha eleve nem szúrták el valamilyen hülye körletszemlével, vagy büntetőszolgálattal, amiért elkövettél valami apróságot — legtöbbször ráment a cipőpucolásra, a mosásra, a hajvágásra (néhány srácból közülünk a végére igazi mesterfodrász vált, de mivel a szolgálati szabályzat engedélyezte a biliárdgolyóra emlékeztető frizurát, így a legtöbbünk maga is elboldogult az ollóval és a borotvával), nem is beszélve az ezernyi apró kötelességről, amelyek a felszereléssel, a saját személyeddel és az őrmesterek kívánságaival függtek össze. Például megtanultuk, hogy a reggeli sorakozókor hangos „megfürödtem” kiáltással válaszoljunk, ha meghallottuk a nevünket. Ez annyit akart jelenteni, hogy az ember legalább egyszer fürdött a legutóbbi ébresztő óta. Ha hazudtunk, annak nem kellett szükségképpen kiderülnie (én magam is sikerrel sumákoltam egy-két alkalommal), de az egyik srácot, aki annak ellenére próbálkozott ezzel a trükkel, hogy állapota minden kétséget kizáróan cáfolta állítása igazát, a bajtársai vettek kezelésbe kemény gyökérkefékkel és dörzsszappannal, miközben az egyik kiképző őrmester végig ott állt mellettük, és alkalmi fürdőmesterként tanácsaival segítette a tisztálkodást.
Ha nem akadt semmi fontosabb dolgunk vacsora után, akkor levelet írhattunk, bámulhattuk a nagy semmit, dumálhattunk, millió alkalommal megvitathattuk az őrmesterek szellemi és erkölcsi hibáit, de szóba hozhattuk kedvenc témánkat, és fajtánk szebbik neméről is beszélgethettünk. (Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ilyen lények egyáltalán nem léteznek, a nők a mítoszok világába tartoznak, és csak felfűtött fantáziánknak köszönhetik létezésüket. Az egyik fiú a századunkból azt állította, hogy látott egy lányt az ezred főhadiszállásán. Senki sem kételkedett benne, hogy felvágós hazudozó az illető.) Kártyázni is lehetett. A saját káromon tanultam meg, hogy nem érdemes trükkökkel próbálkozni, és azóta nem is tettem ilyesmit. Azóta valójában egyetlen alkalommal sem vettem kártyát a kezembe.
Vagy pedig, ha az ember tényleg húsz perc magányra vágyott, akkor lefekhetett aludni. A legtöbben ezt a lehetőséget választották. Ami az alvást illeti, hetek óta mínuszban voltunk.
Talán azt a benyomást keltettem, hogy az alapkiképzés a szükségesnél keményebb volt. Ez így nem igaz. Nem lehetett még keményebb, és ennek jó oka volt. Nem akadt olyan újonc, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy ez az egész egy ravaszul kigondolt gazemberség, kiszámított szadizmus, és olyan szellemi nyomorultak ördögi szórakozása, akik örömüket lelték mások szenvedésében.
Ilyesmiről szó sem volt. A rendszert túl jól megtervezték, túl intellektuális, és túl személytelen volt ahhoz, hogy csupán öncélúan törekedjen a kegyetlenségre. Úgy megtervezték, mint egy sebészi beavatkozást, és a céljaik ugyanolyan érzelemmentesek voltak, mint egy sebészé. Oké, elismerem, hogy némelyik kiképző talán élvezte a dolgot, de biztosra nem mondhatom — azt viszont (ma már) pontosan tudom, hogy a pszichológus tisztek mindent megtettek azért, hogy a kiképzők kiválogatása során kiszűrjék a szadistákat. Olyan tapasztalt, kötelességtudó specialistákat kerestek, akik képesek voltak arra, hogy a lehető legkeményebb kiképzést nyújtsák az újoncoknak. Egy szadista túl buta erre a feladatra, egyébként pedig túl sok benne a szenvedély, és túlzottan erős benne a hajlam, hogy beleunjon szenvedélyébe, és eltompuljon. Alkalmatlan erre a munkára.
Ennek ellenére talán akadt az én kiképzőim között is néhány olyan alak, aki szívesen megszívatta az újoncokat. Ugyanakkor arról is hallottam, hogy még a sebészek (és nem feltétlenül a legrosszabbak) is élvezik a vagdalózást és a vérontást, ami persze szükségszerűen az embereket meggyógyító műtétek velejárója.
Itt van a kutya elásva. Sebészet. Az alapkiképzés közvetlen célja éppen abban állt, hogy kirostálja, és elűzze a seregből, a fegyvernemből azokat az újoncokat, akik túl puhányok, és túl elkényeztetettek voltak ahhoz, hogy a Mobil Erők igazi katonája lehessen belőlük. Elérték céljukat, tömegével szórták ki az embereket. (Csak kevés hiányzott ahhoz, hogy engem is ki ne vágjanak.) A századunk az első hat hét során egy szakasz méretére zsugorodott össze. Némelyektől békében váltunk el, és ők, ha akarták, egy másik, nem harcoló alegységben tölthették le meghatározott idejű Szövetségi Szolgálatukat. Másokat viszont rossz magaviselet, vagy elégtelen teljesítmény miatt bocsátottak el, de olyan is akadt, akinek egészségügyi okok miatt kellett mennie.