Legtöbbször nem tudtuk meg, miért hagyta el egy újonc a tábort, kivéve, ha ő maga mondta el az okát. Néhányan nem csináltak titkot belőle, hangosan káromkodtak, hogy elegük van ebből a kínzásból, és hogy kilépnek a Szolgálatból. Ezzel elveszítették a jogot, hogy valaha is választópolgárok lehessenek. Mások viszont, főként az idősebbek, fizikailag egyszerűen nem feleltek meg a követelményeknek, bármennyire is erőlködtek. Volt a táborban egy Carruthers nevű, kedves, öreg pali, aki már legalább 35 éves lehetett. Egyik nap hordágyon vitték el, és ő még halk hangon onnan is azt kiabálta, hogy ez így nem tisztességes, és hogy vissza fog jönni.
Szomorúak voltunk, mert kedveltük Carrutherst, és ő tényleg mindent megtett — ezért azután lesütöttük a szemünket, és közben azt gondoltuk, hogy többet valószínűleg nem fogjuk viszontlátni, mert testi alkalmatlanság miatt alighanem leszerelik, és így visszatér a civilek közé. Néhány évvel később viszont éppen én találkoztam vele. Megfellebbezte a leszerelését (ez lehetséges, ha kizárólag egészségügyi okok miatt küldenek el valakit), és amikor összefutottunk, egy csapatszállító hajón szolgált, mint szakács. Emlékezett rám, és beszélgetni akart a régi szép időkről, mivel ugyanolyan büszke volt arra, hogy Camp Currie-ben kapta meg az alapkiképzését, mint ahogy apám büszkélkedett a harvardi kiejtésével. Úgy érezte, hogy emiatt egy kicsit több, mint a többi, közönséges űrhajózó katona. Nos, talán nem csalták meg érzései.
A kiképzés keménységének azonban nem csupán az volt a célja, hogy a lehető leghamarabb leégesse a zsírt a húsról, és megspórolja a Federáció számára azoknak az újoncoknak a kiképzési költségeit, akik amúgy sem bírnák ki végig, hanem mindenekelőtt azt a célt szolgálta, hogy minden emberileg megtehetőt megtegyenek azért, hogy egyetlen olyan rohamosztagosnak se kelljen éles helyzetben beszállnia az ugró kapszulába, aki nem tökéletesen alkalmas erre a feladatra — vagyis tökéletes erőnlétű, elszánt, fegyelmezett, és teljesen kiképzett. Ha nem ilyen a katona, akkor az nem tisztességes a Federációval szemben, és ez egészen biztosan nem lenne fair a katona bajtársaival szemben. Magával az újonccal sem lehetne rosszabb dolgot tenni, mintha csak felületes kiképzésben részesítenék.
De vajon nem volt a kiképző tábor a szükségesnél kegyetlenebb?
Erre csak egy dolgot tudok mondani, ha legközelebb újra éles bevetésre indulok, akkor azt fogom követelni, hogy olyan emberek álljanak mellettem akiket vagy Camp Currie-ben, vagy egy ennek megfelelő szibériai táborban képeztek ki. Ellenkező esetben meg fogom tagadni, hogy beszálljak a kapszulába.
Újoncként persze akkoriban az egészet egy rohadt, értelmetlen, rettenetes szívatásnak tartottam. Például egy apróság: egy hete lehettünk a táborban, amikor a megszokott gyakorló mellé a szemlékhez egy rend barna öltözéket is kiadtak az újoncoknak. (Kimenő és díszegyenruhát csak jóval később kaptunk.) Fogtam a zubbonyomat, és visszavittem a készletraktárba, panaszkodni a számvevőnek. Mivel az illető csak őrmesteri rangban volt, és mindig is atyaian bánt az újoncokkal, azt hittem róla, hogy félig-meddig civil — akkortájt még nem tudtam, mit jelentenek a kitüntetések szalagjai a mellén, mert ha tudom, akkor még arra sem lett volna merszem, hogy megszólítsam.
— Őrmester, ez a zubbony túl nagy. A századparancsnokom azt mondja, hogy olyan, mintha a sátrat húztam volna magamra.
Egy pillantást vetett a zubbonyra, de nem nyúlt érte.
— Tényleg?
— Igen. Egy olyan kellene, ami jó rám.
Még mindig nem mozdult.
— Mondok valamit, kislegény. A seregben csak kétféle méret létezik: a túl kicsi, meg a túl nagy.
— De hát a századparancsnokom…
— Igaza van.
— De hát akkor mit csináljak?
— Aha, szóval neked tanácsra van szükséged? Na abból akad egy a raktáron. Egész friss, most érkezett. Lássuk csak, majd én megmondom neked, én mit tennék a helyedben. Nesze, egy varrótű. Sőt, egy spulni cérnát is kapsz. Már csak egy olló kellene, de hát a borotvapenge is megteszi. Vedd kicsit szűkebbre csípőben, de vállban hagyjál még bőven helyet! Különben majd még szűk lesz.
Zim őrmester két mondatban kommentálta szabói ténykedésemet:
— Lehetne jobb is. Két óra extra szolgálat!
A következő szemle alkalmából a ruha már tökéletesen illett rám.
Ez az első hat hét nem volt más, mint a keménység és a kínzás tobzódása, teletömve alaki gyakorlatokkal és erőltetett menetekkel. Végül — miután tucatjával estek ki az újoncok, mert lemaradtak, vagy hazaküldték őket — eljutottunk arra a pontra, amikor tíz óra alatt egy huzamban legyalogoltunk ötven kilométert, ami még egy jó lónak is becsületére válhatna. (Ezt azoknak mondom, akik még nem próbáltak egy félóránál többet gyakorolni.) Menetelés közben nem álltunk meg pihenni, hanem csak a menet ütemét változtattuk meg. Lassú menetelés, gyors menetelés, futólépés. Néha az egész távot egyetlen megállás nélkül tettük meg, kint letelepedtünk, megettük a fejadagunkat, hálózsákban aludtunk, és másnap visszameneteltünk a táborba.
Egy szép napon hálózsák, és élelmiszer nélkül kerekedtünk fel. Azon már meg sem lepődtem, hogy nem álltunk meg délben pihenni, mert azért én is tanultam valamit, így vittem magammal cukordarabkákat, kétszersültet és egyéb, nem romlandó élelmiszert. Ezeket az étkezdéből csempésztem ki, és magamnál rejtegettem. Csak akkor kezdtem el csodálkozni, amikor délután sem fordultunk vissza, hanem folytattuk a menetelést. Ekkorra már azt is megtanultam, hogy ne tegyek fel hülye kérdéseket.
A három század — ekkorra már egy kissé hiányosan — sötétedéskor állt meg. A zászlóalj felsorakozott, zene nélkül megtartottuk a sorakozót, díszmenet következett, majd őröket állítottak, és oszoljt vezényeltek. Azonnal felkerestem Bronski kiképző tizedest, mivel ő valamivel könnyebb eset volt, mint a többiek… és mert magam is újonc tizedes lévén, egy kicsit felelősnek éreztem magam. Ezek a rendfokozatok nem számítottak sokat — leginkább azt a kiváltságot jelentették, hogy téged vettek elő bármiért, amit a raj csinált, csakúgy, mint a saját disznóságaidért —, éppolyan gyorsan elvehettek őket, ahogyan adták. Zim kipróbálta az összes idősebb férfit tisztesként, majd, egy pár nappal az eset előtt, amikor a rajparancsnokunk kidőlt, és kórházba került, megörököltem egy rangjelzéssel ellátott karszalagot.
— Bronski tizedes, mi a parancs? Mikor van a vacsora? — kérdeztem.
— Van egy pár kekszem. Akarod a felét? — vigyorgott rám.
— Mi… nem, uram. Köszönöm. (Akkorra már kiokosodtam: pár keksznél jóval többet hoztam magammal.) Nem lesz vacsora?
— Nekem sem mondták, fiam. De nem látok egyetlen közeledő helikoptert sem. Úgyhogy, ha a helyedben volnék, összegyűjteném a rajomat, és kiötölnénk valamit. Talán egyikőtök eltalál kővel egy nyulat.
— Értem uram. De… úgy érti, hogy itt éjszakázunk? Nem hoztunk hálózsákokat.