— „Lefagyni”, uram.
Hendrickre pillantottam, és azt gondoltam: ajaj, ez nem lesz könnyű neki. A „lefagyni” parancsra a katonák azonnal a mocsokba vágják magukat, és amilyen gyorsan csak lehet, fedezékbe mennek, hogy azután lefagyjanak. Tökéletesen mozdulatlanná válnak, még a szempillájuk sem rebbenhet, míg fel nem oldják ezt a parancsot. A másik lehetőség az, hogy akkor kell jéggé dermedni, amikor az ember már fedezékben van. Egyszer olyan katonákról meséltek nekem, akiket ebben az állapotban talált el a golyó… szépen, lassan meghaltak, csendben, anélkül, hogy megmozdultak volna.
Frankel összevonta a szemöldökét.
— Mi történt ezután?
— Ugyanaz, uram. Megmozdult, majd megtagadta a parancsot, hogy újra lefagyassza magát.
Frankel kapitány most dühösnek látszott.
— A neve?
— Hendrick, T.C., uram — válaszolta Zim. — Ú-hét-kilenc-hat-nulla-kilenc-kettő-négyes újonc.
— Szép dolog, Hendrick! Harminc napig megfosztom az összes privilégiumától, a sátrát pedig kizárólag a szolgálati időben, étkezés, és tisztálkodás céljából hagyhatja el. Az ügyeletes tizedes felügyelete mellett minden nap három órás rendkívüli őrséget fog adni, egy órát a takarodó előtt, egy órát ébresztő előtt és egy órát ebédidőben. Vacsorára kizárólag vizet és kenyeret kaphat. Annyi kenyeret, amennyit meg tud enni. Vasárnaponként tíz óra büntetőszolgálatot fog ellátni, ezt az időt úgy ossza be, hogy alkalma legyen elmenni az istentiszteletre, ha akar.
(Azt gondoltam magamban: Ó, a teringettét! Ez most megszívta!) Frankel kapitány folytatta:
— Csak azért ússza meg ilyen olcsón, mivel nem adhatok ennél súlyosabb büntetést anélkül, hogy hadbíróságot hívnék össze… maga miatt pedig nem akarom megalázni a századát. Lelépni!
Ismét a papírjaira nézett, és már meg is feledkezett az ügyről…
Hendrick azonban üvölteni kezdett:
— Meg sem hallgatta, hogy mit akarok én mondani!
A kapitány felnézett.
— Ó, bocsánat! Valamit mondani akar?
— Még szép, hogy mondani akarok! Zim őrmester ki akar készíteni. Amióta megjöttünk a táborba, csak velem szórakozik. Egész nap engem szopat, reggeltől estig! O…
— Ez a munkája — válaszolta hűvösen a kapitány. — Megkérdőjelezi az ön ellen felhozott vádakat?
— Nem, de… azt nem mondta, hogy egy hangyabolyban feküdtem!
Frankel undorodva nézett rá.
— Ó, szóval inkább megölette volna magát, és bajt hozott volna a bajtársaira néhány apró, nevetséges hangya miatt!
— Nem csak néhány apró hangya! Több százan voltak! Vöröshangyák!
— Tényleg? Fiatalember, tisztáznunk kell egy dolgot. Ha egy csörgőkígyófészekbe feküdt volna, akkor is azt várták volna el magától, hogy nyugton maradjon.
Frankel egy pillanatnyi szünetet tartott.
— Mit tud felhozni mentségéül?
Hendrick üvölteni kezdett:
— Hogy mentségül? Még szép, hogy van mentségem! Az őrmester megütött! Kezet emelt rám! Ez az egész banda állandóan a hülye botokkal szaladgál, a seggünkre vernek, hátba, meg a bordánk közé szúrnak vele, hajtanak, mint a barmot! Eltűrtem a dolgot, de most puszta kézzel ütött meg! A földre taszított, és azt ordította, hogy „Lefagyni, te hülye barom!” Hát ehhez mit szól?
Frankel kapitány lenézett a kezére, azután újra vissza, Hendrickre.
— Maga egy, a civilek között széles körben elterjedt tévedésben leledzik, hogy az elöljárói nem „emelhetnek kezet” magára, ahogy azt az előbb mondta. Tisztán társadalmi szempontokat figyelembe véve ez igaz is. Ha például egy üzletben, vagy a moziban találkoznánk, nem lenne jogom ahhoz, hogy lekeverjek magának egy pofont, ameddig megadja a rangomnak kijáró tiszteletet. Ugyanez természetesen önre is igaz. Szolgálatban azonban kissé más a helyzet…
A kapitány megfordult a fotelben, és rámutatott az irattartókra.
— Ott vannak a törvények, amelyek szerint itt élünk. Átrághatja magát a könyvekben megtalálható összes paragrafuson, valamennyi, ezekre a paragrafusokra támaszkodó hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyvén, akkor sem talál egyetlenegy olyan szót sem, amelyik közvetve vagy közvetlenül megtiltaná az elöljáróinak, hogy „kezet emeljenek” magára, vagy hogy szolgálat közben bármilyen más módon megfegyelmezzék. Hendrick, én most eltörhetném az állkapcsát, és csupán a saját elöljáróimnak tartoznék felelősséggel azért, hogy intézkedésem megfelelt-e a követelményeknek. Magának viszont nem tartoznék számadással. Sőt, ennél komolyabb intézkedéseket is foganatosíthatnék. Vannak körülmények, amelyek egy elöljáró számára, akinek nem kell feltétlenül tisztnek lennie, nem csak megengedik, de akár kötelezővé teszik, hogy késedelem, és talán figyelmeztetés nélkül, megölje az alárendelt tisztek, vagy közkatonák valamelyikét. És ezért nem csak, hogy nem büntetik meg, de még meg is dicsérik. Ezt kell tenni például, ha valaki gyávának bizonyul az ellenség előtt.
A kapitány az asztalra csapott.
— Szóval, azok a botok. Ezeknek kettős feladatuk van. Egyrészt parancsnoki hatalommal ruházzák fel a viselőjüket. Másodsorban pedig azt várjuk el ezektől az emberektől, hogy a botokat az önök ösztönzésére és meghajtására használják. Úgy kell őket használni, hogy azzal semmiképpen ne sebesíthessék meg a kiképzendőket. Fájdalmat persze okozhatnak. Ezzel viszont ezernyi okítást és figyelmeztetést takaríthatunk meg magunknak. Tegyük fel például, hogy ébresztőkor nem kel fel rögtön. Kétségtelenül elképzelhető az is, hogy az ügyeletes altiszt mosolyogva odaáll maga elé, és azt mondja, hogy: „Kérem, kedves újonc, ha fel méltóztatik kelni, akkor kap egy cukorkát”, és megkérdezi, hogy ágyban szeretné-e a reggelit ezen a szép napon. Működhetne a dolog, ha elegendő altisztünk lenne arra, hogy mindenki mellé odaállíthassunk egyet óvónőnek. Ez azonban nem megy, úgyhogy nem marad más hátra, mint a bottal egy kissé besegíteni, és az altiszt már megy is tovább, hogy felriassza a többi lógóst is. Természetesen akár bele is rúghatna magába, ami ugyanolyan törvényes, és majdnem ugyanolyan hatásos volna. Az újoncok kiképzéséért és a hadsereg fegyelméért felelős tábornoknak azonban az a véleménye, hogy az ügyeletes altisztnek és önnek is sokkal méltóságteljesebb, ha a személytelen parancsnoki bottal ugrasztják fel a hétalvókat a durmolásból. Én is egyetértek ezzel, bár egyáltalán nem fontos, hogy mit gondolok én, vagy ön. Ez a dolgok rendje, és nem más.
Frankel kapitány felsóhajtott.
— Hendrick, ezt azért magyaráztam el magának, mert teljesen értelmetlen lenne egy embert úgy megbüntetni, hogy nem érti, miért is kapott büntetést. Maga úgy viselkedett, mint egy neveletlen kölyök. Azért mondom, hogy kölyök, mert még mindig nem sikerült embert faragni magából, bár mennyire is erőlködünk. Egy hihetetlenül neveletlen kölyök, ha figyelembe vesszük, hogy már hol tart a kiképzése. Abból, amit itt felhozott, semmi sem igazolja magát, és nem akad közöttük egyetlen enyhítő körülmény sem. Fogalma sincs, miről van szó, és azt sem érti, milyen feladatok várnak magára, mint katonára. Úgyhogy mondja el nekem a saját szavaivaclass="underline" miért érzi azt, hogy igazságtalanul bántak önnel? Tisztázni akarom a dolgot. Talán akadhat valami, ami az ön javára válhat, habár őszintén szólva ezt nehezen tudnám elképzelni.
Mialatt tartott a kapitány lelki fröccse — az ő nyugodt, szelíd stílusa sokkal inkább megviselt, mint Zim bármelyik menydörgő letolása —, vetettem titokban néhány pillantást Hendrick arcára. Felháborodottsága dacos hallgatássá változott.