Spieksma hadnagy odafordult Hendrickhez.
— Kíván kérdéseket feltenni a tanúknak? A bíróság támogatja ebben, ha ez a kívánsága.
— Nem.
— Álljon vigyázzba, és mondja, hogy „uram”, ha a bírósággal beszél.
— Nem, uram — mondta. És még hozzátette: — Ügyvédet szeretnék.
— Az egyszerű, tábori hadbírósági eljárás során a törvény nem teszi lehetővé a jogi tanácsadást. Kíván-e tanúként felszólalni a saját ügyében? Nem köteles így tenni, és az eddig felvonultatott bizonyítékokat figyelembe véve a bíróság nem fogja tudomásul venni, ha ön megtagadja a tanúvallomást. Arra azonban fel kell hívnom a figyelmét, hogy bármi, amit saját mentőtanújaként mond, az ön ellen felhasználható, és hogy önt is keresztkérdéseknek vethetjük alá.
Hendrick megvonta a vállát.
— Nincs mit mondanom. Mit segítene az rajtam?
— Ismétlem: kíván-e tanúként felszólalni a saját ügyében?
— Hát, nem, uram.
— A bíróságnak fel kell még tennie egy formális kérdést. Tudomására hozták-e önnek azt a paragrafust, ami alapján vádat emeltek ön ellen, mielőtt még sor került volna arra a bűntettre, ami miatt önt most felelősségre vonják? Igennel, vagy nemmel válaszolhat, de hallgathat is, ám felhívom a figyelmét arra, hogy a 9167-es paragrafus értelmében köteles választ adni, és a hamis válaszadásért meg is büntethetik.
A vádlott néma maradt.
— Hát jó. A bíróság még egyszer hangosan felolvassa önnek azt a paragrafust, ami alapján vádat emeltek ön ellen, és utána újra felteszik ezt a kérdést. „9080-as paragrafus: A Fegyveres Erők azon tagja, aki megüti, vagy megtámadja elöljáróját, vagy megpróbálja megütni, vagy megtámadni…”
— Ó, azt hiszem, ezt már hallottam! Vasárnap reggelente mindig ilyesmit olvasnak fel nekünk. Egy baromi hosszú listát azokról a dolgokról, amiket nem szabad megtenni.
— Szerepelt ez a paragrafus a felolvasottak között?
— Hát… igen. Igen, uram. Ez is köztük volt.
— Akkor jó. Mivel ön nem kívánt tanúként vallomást tenni a saját ügyében, tud talán olyan körülményeket említeni, amelyek felmentik önt, vagy enyhítik a tettének megítélését?
— Uram?
— Akar-e bármit is mondani a bíróságnak az üggyel kapcsolatban? Valamit, ami az ön véleménye szerint más megvilágításba helyezi a már jegyzőkönyvbe vett vallomásokat, vagy valamit, ami enyhítheti az önnel szemben felhozott vád megítélését? Például összeférhetetlenséget, kábító vagy gyógyszerek hatását. Eddig még nem kellett esküvel megerősített vallomást tennie. Bármit elmondhat, amiről azt gondolja, hogy segíteni fog. A bíróság ezzel a felszólítással a következő dolgot kívánja tisztázni: úgy érzi-e ön, hogy az eljárással összefüggésben igazságtalanságnak lett kitéve? Ha igen, akkor miért?
— Micsoda? Még szép, hogy igazságtalanság! Hiszen ő ütött meg először! Hallották a tanúkat, ő ütött meg először!
— Még valamit?
— Tessék? Nem, uram. Nem elég ennyi?
— A tárgyalás véget ért. Theodore C. Hendrick közkatona lépjen előre.
Spieksma hadnagy az egész idő alatt vigyázzban állt. Most Frankel kapitány is felemelkedett a foteljéből. A teremben hirtelen fagyossá vált a levegő.
— Hendrick közlegény, a hadbíróság bűnösnek találta az ön ellen felhozott vádban.
Görcsbe rándult a gyomrom. Meg fogják korbácsoltatni, vagy talán még ennél is szörnyűbb történik. Pedig ma reggel még ott ült mellettem, és együtt reggeliztünk.
— A hadbíróság — folytatta a hadnagy, mialatt kavarogni kezdett a gyomrom — tíz korbácsütésre ítéli önt, és rossz magaviselet miatt elbocsátja a hadseregből.
Hendrick nyelt egyet.
— Le akarok szerelni!
— A bíróság nem engedi meg önnek, hogy leszereljen. A bíróság még hozzá kívánja fűzni, hogy a büntetés csak azért ilyen alacsony mértékű, mivel a törvény értelmében ez a bíróság nem szabhat ki ennél magasabb büntetést. A bírósági tárgyalást kezdeményező elöljárója tábori hadbíróság összehívását javasolta. Hogy miért ezt, azt a bíróság nem vizsgálja. Ha azonban önt rendes hadbíróság elé állították volna, akkor az elém beterjesztett bizonyítékok alapján egy szemernyi kétely nélkül állíthatom, hogy a hadbíróság kötél általi halálra ítélte volna önt. Magának nagy szerencséje volt, és az elöljárója nagyfokú jóindulatról tett tanúbizonyságot.
Spieksma hadnagy elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta.
— Az ítélet haladéktalanul végrehajtásra kerül, mihelyt a bíróságot összehívó hatóság megerősítette azt. Addig a bíróság szünetet rendel el. Erre az időre a vádlottat őrizetbe veszik.
Ezt a megjegyzést nekem címezték, de semmi más teendőm nem akadt, mint hogy felhívjam a fogdasátrat, és kiállítsak egy átvételi elismervényt, amikor eljöttek érte.
Frankel kapitány délután elküldött egészségügyi szemlére, és felmentett a küldöncség alól, amikor az orvos szolgálatra alkalmasnak nyilvánított. Éppen kellő időben érkeztem vissza a századomhoz ahhoz, hogy átöltözzek, és részt vegyek az alegység sorakozóján, csak azért, hogy Zim őrmester megfenyítsen a „foltos egyenruhám” miatt. Nos, neki egy sokkal nagyobb folt terpeszkedett a jobb szeme alatt, de ezt nem kívántam szóbahozni.
Ott, ahol az adjutáns állt, egy jókora állványt szereltek össze az alakulótéren. Amikor elérkezett az alegység szemle időpontja, nem került sor a napi rutinfeladatok kiosztására, hanem felolvasták Hendrick bírósági ítéletét.
Ezután bilincsbe verve, két, felfegyverzett őr kíséretében elővezették.
Sosem éltem még át nyilvános korbácsolást. Otthon ugyan a nyilvánosság előtt kerül sor az ilyesmire, de csak a bíróság épületének az udvarán. Egyszer meg akartam nézni egy ilyesmit, bár az apám szigorúan megtiltotta, hogy elmenjek egy ítélet végrehajtására. Csak egyszer próbáltam meg szembeszegülni a tilalmával… amikor pedig odaértem a bíróságra, kiderült, hogy elhalasztották. Többé nem próbálkoztam.
Egy alkalom is túl sok.
Az őrök a magasba rántották a karját, és bilincsének a láncát beakasztották az oszlopra szerelt, jókora kampóba. Ezután lehúzták róla a speciális szabású inget. Ezt a ruhadarabot így is le lehetett venni. Hendrick nem viselt trikót. Az adjutáns kiadta a parancsot.
— Hajtsák végre a bíróság ítéletét!
Egy másik századbeli kiképző őrmester lépett ki az alakzatból. Az őrség parancsnoka számolni kezdett.
Nagyon lassan számoltak, öt másodperc telt el az egyes csapások között, és ez a szünet örökkévalóságnyi időnek tűnt. Ted a harmadik korbácsütésig néma maradt. A negyediknél vinnyogni kezdett.
Ezután már csak arra emlékszem, hogy Bronski tizedes hajolt fölém. Adott néhány baráti pofont és kutatóan nézett rám.
— Magadhoz tértél? Akkor jó, állj vissza a sorba! Mintha élnél! Rögtön kezdődik a szemle!
A szemle után visszatértünk a zászlóalj körletébe. Ezen az estén nem volt étvágyam, és a többiek is csak turkáltak az ételben.
Senki sem tette szóvá, hogy elájultam. Később kiderítettem, hogy nem én voltam az egyetlen — több, mint két tucat újonc esett össze.
VI
Amit olcsón kapunk meg, azt nem becsüljük sokra… Valóban igen különös volna, ha olcsó ajándéknak tekintenénk egy olyan mennyei javat, mint a szabadság.