— Azt hiszi? Igen? Viszont én döntöm el, mi a legjobb a zászlóaljamnak, nem pedig maga, őrmester. Charlie, mit gondol, ki húzta ki a maga nevét a kalapból? És miért? Emlékezzen vissza tizenkét évvel ezelőttre! Tizedes volt, emlékszik? Hol volt akkor?
— Itt voltam, ahogy ön is jól tudja, kapitány. Pontosan itt, ugyanezen az istenverte prérin… Bárcsak soha ne jöttem volna vissza!
— Mindannyian ezt kívánjuk. De történetesen ez a legfontosabb és legfinomabb munka a hadseregben — idomítatlan, fiatal tacskókból katonákat faragni. Ki volt a maga csapatában a legszilajabb tacskó?
— Hmm… — kezdte Zim lassan —, azt azért nem mondanám, hogy ön volt a legrosszabb, kapitány.
— Nem mondaná, mi? De azért erősen kéne gondolkodnia, hogy eszébe jusson valaki más! Utáltam a pofáját, Zim „tizedes”.
— Igazán, kapitány? — kérdezte Zim csodálkozó és kissé megbántott hangon. — Én nem utáltam magát, kifejezetten kedveltem.
— Úgy? Persze, az utálat a másik dolog, amit egy kiképzőtiszt nem engedhet meg magának. Nem utálhatjuk és nem szerethetjük őket; a mi feladatunk a tanítás. Mindenesetre, ha kedvelt engem, hát… elég furcsa módon adott ennek kifejezést. Vajon még most is kedvel? Ne válaszoljon; nem érdekel, hogy igen, vagy nem — vagyis inkább nem akarom tudni a választ. Sebaj; akkoriban megvetettem, és arról álmodoztam, hogyan kaphatnám el. De maga mindig résen volt, sosem adott esélyt, hogy begyűjtsek egy 9-0-8-0-pert. És most, magának köszönhetően, itt vagyok. Szóval, hogy a kéréséről beszéljünk: volt egy parancs, amit újra és újra kiadott nekem, amikor újonc voltam. Annyiszor, hogy jobban utáltam, mint bármi mást, amit tett, vagy mondott. Emlékszik rá? Én igen, és most fel is idézem: „Katona! Pofa be, és tegye a dolgát!”
— Emlékszem.
— Még ne menjen el! Ennek a csúnya ügynek megvannak a pozitívumai is. Minden kiképző ezrednek kemény leckére lenne szüksége a 9-0-8-0-val kapcsolatban. Ezt mindketten tudjuk. Gondolkodni még nem tanultak meg, nem olvasnak, és csak ritkán hallgatnak a szóra — ezzel szemben látnak… és a Hendrick gyerek balszerencséje egy szép napon talán megóvja az egyik bajtársát attól, hogy felakasszák az első fára. Sajnálom, hogy a lecke adója az én zászlóaljamból került ki, és semmiképpen sem akarom, hogy ez a zászlóalj egy újabbat rossz példát adjon. Gyűjtse össze a kiképzőit, és figyelmeztesse őket. Ezek a srácok körülbelül huszonnégy órán át sokkos állapotban lesznek. Azután letörtté válnak, és a feszültség fokozódni kezd. Csütörtök vagy péntek táján néhányan, akik amúgy is kibuktak volna, elkezdenek olyasmire gondolni, hogy a Hendrick nem is kapott olyan sokat, még az ittas vezetésért járó korbácsütések számát sem érte el a büntetése… azután majd elkezdenek azon tűnődni, hogy talán megérné, hogy kitöltsék a dühüket azon a kiképzőn, akit legjobban utálnak. Őrmester, nem fajulhat idáig a helyzet! Megértette?
— Igen, uram.
— Azt akarom, hogy nyolcszor olyan óvatosak legyenek, mint addig voltak. Azt akarom, hogy tartsák a távolságot, és a tarkójukon is legyen egy szemük. Azt akarom, hogy annyira résen legyenek, mint egy egér a macskakiállításon. Bronski — vele beszéljen külön. Bronski hajlamos a haverkodásra.
— Bronskit is meghajtom, uram.
— Figyeljen oda rá! Mert amikor a következő srác elégtételt készül venni, le kell ütni, nem szabad elhibázni. Hülyére kell verni, és a kiképzőnek ezt anélkül kell megtennie, hogy rajta egyetlen karcolás is esne — ha nem, hát alkalmatlanságért kicsinálom. Ezt mondja meg nekik. Tanítsák meg azoknak a srácoknak, hogy nemcsak drága mulatság, de egyszerűen lehetetlen megsérteni a 9-0-8-0-t… hogy ha csak megpróbálják, pépesre lesznek verve, kapnak egy vödör vizet a képükbe, és nagyon fog fájni a pofájuk — ennyi, és semmi több.
— Igen, uram. Így lesz.
— Így kell lennie. Azt a kiképzőt, aki elhibázza, nem csak leváltom, de személyesen fogom kivinni a prérire, és dagadtra verem, mert még egyszer nem fogom eltűrni, hogy az egyik fiamat a szégyenpadra kössék a tanára hanyagsága miatt. Lelépni!
— Igen, uram. Jó napot, kapitány!
— Mi van rajta jó? Charlie…
— Igen, uram?
— Ha nincs sok dolga ma este, hozza át a tornacipőjét és a lábszárvédőjét a tiszti körletbe, és akkor bunyózhatunk egyet. Úgy nyolc óra táján.
— Igen, uram.
— Ez nem parancs, csak meghívás. Ha tényleg lassul, akkor talán le tudom rúgni a lapockáját.
— Hmm… Fogadni is merne rá a kapitány?
— Mi? Így, hogy egész nap az íróasztal mellett ülök, a forgószékben? Nem én! Hacsak bele nem egyezik, hogy egyik lábát egy vödör cementbe mártva harcol! Komolyan, Charlie, szörnyű napunk volt, és még rosszabb is lesz, mielőtt jobbra fordul. Ha maga és én jól leizzadunk ma, és elhelyezünk egy pár balhorgot, akkor talán jól fogunk aludni éjjel, az összes kis mama kedvence ellenére.
— Ott leszek, kapitány. Ne egyen túl sokat vacsorára — nekem is ki kell adnom magamból egy kis feszültséget.
— Egyáltalán nem szándékozom vacsorázni; itt fogok ülni, és kiizzadom azt a jelentést… amit az ezredparancsnok kegyeskedik majd elolvasni a saját vacsorája után… és ami valaki miatt, akinek a nevét most nem említem, két órával meghosszabbítja a szolgálatomat. Úgyhogy lehet, hogy kések egy pár percet a bunyóból. Menjen most, Charlie, ne zavarjon! Viszlát!
Zim őrmester olyan hirtelen indult el, hogy alig maradt időm lehajolni, és megkötni a cipőfűzőmet, hogy ne lásson meg a dossziék mögött, amint átment az irodán. Frankel kapitány máris ordított:
— Küldönc! Küldönc! KÜLDÖNC! Háromszor kell szólítanom? Hogy hívják? Jegyezzen elő magának három óra büntetőgyakorlatot, teljes menetfelszereléssel! Keresse meg az E, F és G század parancsnokait, adja át nekik üdvözletemet, és mondja meg nekik, hogy szívesen látom őket sorakozó előtt! Aztán ugorjon el a sátramba, és hozzon egy tiszta egyenruhát: sapka, oldalfegyverek, cipő, a kitüntetéseknek csak a szalagja kell, az érme nem. Hozza nekem ide ezeket! Aztán jelentkezzen a gyengélkedőn! Ha képes azzal a karral úgy vakarózni, ahogy az előbb láttam, akkor nem fájhat annyira a válla. Tizenhárom perce van az egészségügyi szemléig! Mintha élne, katona!
Végrehajtottam a parancsot — a tisztek közül kettőt a kiképzők zuhanyozójában találtam meg (egy küldönc bárhová bemehet), a harmadikat az íróasztalánál. A kapott parancsok teljesítése nem volt lehetetlen, csak azért látszott annak, mert közel állt hozzá. Frankel kapitány egyenruháját abban a pillanatban tettem le elé, amikor megkezdődött az egészségügyi szemle. A kapitány, anélkül, hogy felnézett volna, azt morogta:
— Felejtse el a büntetőszolgálatot! Lelépni!
Éppen idejében értem haza, hogy „egyenruha tisztátlansága két helyen” címen büntetőszolgálatot kapjak, és lássam hogyan ér véget Ted Hendrick pályafutása a Mobil Erőknél.
Szóval sok időm volt a gondolkodásra, amikor aznap éjjel ébren feküdtem. Tudtam, hogy Zim őrmester keményen dolgozik, de még sosem merült fel bennem, hogy másmilyen is lehet, nem csak elégedett saját magával. Annyira önelégültnek, magabiztosnak látszott, mint aki tökéletes békében él a világgal és önmagával.
Az az elképzelés, hogy ennek a legyőzhetetlen robotnak kudarcélménye lehet, hogy személyében annyira mélyen megalázottnak érzi magát, hogy el akart menekülni, idegenek között elrejtőzni, és az a kibúvója, hogy a távozása jobb lenne a csapat számára, talán még megrázóbb élmény volt, mint Ted megkorbácsolása.
Az pedig, hogy Frankel kapitány is egyetértett vele, már ami a hiba nagyságát érinti, hú, az nem volt semmi. Az orra alá dörgölte a hibáját, és úgy leteremtette, hogy csak na! Hát, ez hihetetlen! Az őrmestereket nem szokták leteremteni, az őrmester az, aki leteremti az embert. Ez egy természeti törvény.