— Ez a konyhai példa a marxista értékelmélet megsemmisítő cáfolata — azé az elméleté, amelyikre a kommunizmus lenyűgöző szemfényvesztése alapul. Kiderül belőle, hogy a haszonelvűség fogalmában gondolkodó, józan emberi értelemnek van igaza.
Dubois rám mutatott a karcsonkjával.
— Ennek ellenére… Ébresztő, te ott, hátul!… Ez az öreg, zavart agyú misztikus, a Tőke szerzője, ez a terjengős, áttekinthetetlen, zavaros, neurotikus, tudománytalan és logikátlan Karl Marx, ez a lenyűgöző csaló, szóval ez az ember azért megragadta az igazságnak egy nagyon fontos elemét. Ha képes lett volna elemezni, akkor talán ő fogalmazhatta volna meg az érték első, valóban igaz meghatározását… ezzel pedig hihetetlen szenvedésektől szabadította volna meg bolygónkat. Persze az is lehet, hogy nem — tette hozzá. — Hé, te!
Összerezzentem.
— Ha már képtelen vagy idefigyelni, talán elmondanád az osztálynak, hogy „az érték” viszonylagos, vagy abszolút fogalom?
Megjegyzem, én figyeltem. Csupán azt nem látom be, miért nem lehet csukott szemmel és kényelmes testtartásban figyelni. A kérdésével viszont sikerült zavarba hoznia. Nem készültem ugyanis az órára.
— Abszolút — válaszoltam próba-szerencsére.
— Tévedés — felelte hidegen. — Az értéknek ugyanis csak az élőlényekkel összefüggésben van jelentősége. Egy tárgy értéke mindig egy bizonyos személytől, egy egészen személyes értékítélettől függ. Mennyiségileg, emberenként eltérő. A „piaci érték” csak egy elképzelés a személyes átlagértékek durva megsarcolása, amelynek azonban mennyiségileg különbözőnek kell lennie, különben lehetetlenné válna a kereskedelem. (Arra gondoltam, hogy mit szólna apám, ha azt hallaná, hogy a piaci érték csak elképzelés. Valószínűleg felháborodottan tátogott volna.)
A tárgyhoz való egészen személyes viszonyt — az értéket — két tényező határozza meg: egyrészt, hogy mit tud az érintett ember tenni a dologgal, mennyire hasznos az a számára, másrészt pedig az, hogy mit kell áldoznia a dolog tulajdonlásáért, vagyis az ár… Van egy régi dal, amelyik arról szól, hogy az élet legfontosabb dolgai ingyen hullanak az ölünkbe. Micsoda hazugság! Teljesen hamis! Ez a tragikus tévedés vezetett a huszadik század demokráciáinak összeomlásához és a dekadenciához. Csődöt mondott ez a nemes politikai kísérlet, mert akkortájt az embereket abban a téveszmében nevelték fel, hogy a szavazatuk leadásáért cserébe mindent megkaphatnak, amire csak vágynak — fáradság, izzadság és könnyek nélkül.
Aminek értéke van, azt nem lehet ingyen megkapni. Születéskor még az életet adó levegőért is fájdalmas, és fárasztó erőfeszítésekkel kell megküzdeni.
Még mindig rám nézett, és így folytatta:
— Ha ti, fiúk és lányok ugyanúgy megszenvednétek a játékszereitekért, mint ahogy egy újszülött megszenved az első korty levegőéért, akkor sokkal boldogabbak lennétek… és sokkal gazdagabbak. De ahogy a dolgok állnak, némelyikőtöket csak sajnálni tudom aranyketrecének szegénységéért. Hé, te! Neked adom a százméteres futóbajnokság aranyérmét. Örülsz neki?
— Hát, bizonyára!
— Ne próbálj meg kitérni a válasz elől! Tiéd az első hely — már írom is az oklevelet: „Megnyerte az iskolai bajnokságon a százméteres futóversenyt.”
Tényleg ott volt nála az oklevél, odajött hozzám, és a mellemhez nyomta.
— Nesze, itt van! Most boldog vagy? Értékes számodra? Vagy talán nem?
Dühbe gurultam. Először az a piszkos kis megjegyzés a gazdag fiúkról — a nincstelenek jellegzetesen gúnyos megjegyzése —, most meg ez a pofátlanság. Letéptem az oklevelet a dzsekimről és a lába elé vágtam.
Mr. Dubois meglepődve nézett rám.
— Hát nem örülsz neki?
— Tudja jól, hogy csak a negyedik lettem!
— Pontosan! Az aranyérem nem ér neked semmit, mert nagyon is jól tudod, hogy nem szolgáltad meg. És még mindig ott van benned a szerény elégedettség amiatt, hogy legalább a negyedik helyre felverekedted magad. Azért ugyanis megküzdöttél. Remélem, hogy néhányan az itt ülő alvajárók közül felfogták ezt a kis erkölcsi prédikációt. Azt hiszem, a régi dal költője valójában azt akarta mondani, hogy az életben igazán fontos dolgokat nem pénzért kapja meg az ember. Ebben igaza volt. Az is kiderül viszont, hogy tévedés lenne betű szerint értelmezni ezt a dalt. Az életben igazán fontos dolgokat pénzért nem lehet megvásárolni, az ő áruk a harc, az izzadság és az odaadás… Életünkben a legértékesebb dolgok ára maga az élet — ez a legmagasabb fizethető ár. Ezért az árért már megkaphatod a tökéletes éneket is.
Ilyen dolgok jártak a fejemben, amiket Mr. Dubois — Dubois ezredes — mondott, és írt nekem az ő szokatlan levelében, miközben siettünk vissza a tábor felé. Gondolataimból a zenekar zökkentett ki, amely csatlakozott menetoszlopunkhoz. Énekelni kezdtünk, egy sor francia dalt — a „Marseillaise”-t természetesen, a „Madelon”-t, a „Minden nehézségen és veszélyen át”-ot, no meg az „Armentiéresi kisasszony”-t.
Megvan annak a hangulata, ha zenekar kíséri a menetelést. Az ember összeszedi magát, akkor is, ha már térdig kopott a lába. Kezdetben csak magnóról szólt a zene, és az is csak sorakozókor vagy a díszmenet alatt. De azután az életünket szabályozó erők gyorsan kiderítették, hogy ki tud muzsikálni és ki nem. Kiosztották a megfelelő hangszereket, és már meg is alakult a kizárólag újoncokból álló ezredzenekar. Még a karmester és a tamburmajor is közülünk került ki.
Ez persze nem jelentette azt, hogy emiatt valami kiváltsághoz jutottak. Éppen ellenkezőleg: a szabadidejükben gyakorolhattak, esténként és vasárnap, ráadásul a zenekar önállóan hajtott végre alaki gyakorlatokat, és díszelgéskor külön meneteltek, nem pedig közöttünk, az oszlopban. A kiképzőtáborban számos dolog működött így. A lelkészünk szintén újonc volt. A legtöbbünknél idősebb volt, és valamilyen apró, számomra teljesen ismeretlen nevű szektában szentelték pappá. Lendületesen tudott prédikálni, bár azt nem tudnám eldönteni, hogy beszédei megfeleltek-e a kánoni követelményeknek, vagy sem. Ezenkívül pedig igazi lelki támasznak bizonyult, aki megértette az újoncok gondjait. Istentisztelet után jó volt együtt énekelni. Ehhez jött még az is, hogy vasárnap a reggeli sorakozó és az ebéd között amúgy sem volt hova mennünk.
A zenekar is megszenvedte a komoly lemorzsolódást, de valahogy mindig csatasorba tudtak állítani kellő számú zenészt. A tábornak még négy skótdudája is volt, meg egypár hozzá való, szoknyás egyenruhája, amelyet a cameroni Lochiel ajándékozott a tábornak, miután a fia a kiképzés alatt életét vesztette. Az egyik újonc értett a dudához. Valamikor a skót cserkészektől tanulta. Így aztán nemsokára már négy skótdudásunk volt a táborban, akik nem valami művészien, viszont jó hangosan tudtak játszani. Meglehetősen különös élmény először hallani a skótduda zenéjét, és egy kezdő dudás, aki a közeledben gyakorol, igencsak megviselheti az idegeidet. Olyan, mintha egy macskát tartana a hóna alatt, és időnként beleharapna a farkába.