Az illető két nappal azután dezertált, hogy mi megérkeztünk Currie-be. Ez persze nevetséges, a dolognak semmi értelme nem volt — miért nem adta be a leszerelési kérelmét? A dezertálás természetesen egyike a „harmincegy pofáraesésnek”, de a sereg nem ad érte halálbüntetést, hacsak nincsenek különleges körülmények, mint mikor valaki „az ellenség elől futamodik meg”, vagy valami más, ami a dezertálást a lemondás különösen informális módjából olyan cselekedetté változtatja, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A hadsereg nem tesz erőfeszítést arra, hogy megtalálja és visszahozza a szökevényeket. Ennek megvan a maga értelme. Mi mindannyian önkéntesek vagyunk; az M.E. tagjai, azért, mert ide akarunk tartozni. Büszkék vagyunk erre, és az M.E. is büszke ránk. Ha akad valaki, akit nem ez az érzés tölt el a mocskos talpától egészen a szőrös füléig, akkor az inkább ne álljon mellettem, ha megkezdődik a tánc. Ha megsebesülök, azt akarom, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akik kimentenek, mert ők is az M.E tagjai, én is az vagyok, és az én bőröm éppen annyit ér nekik, mint a sajátjuk. Nem akarok műkatonákat, akik a farkukat behúzva lelépnek, ha kezd a buli vadulni. Sokkal jobb, ha senki sincs melletted, mintha megbízhatatlan sorkötelesek vennének körül. Úgyhogy ha meg akarnak lépni, hadd menjenek, csupán idő és pénzpocsékolás visszahozni őket.
A legtöbben természetesen maguktól is visszajönnek, bár némelyikükre éveket kell várni. A hadsereg ilyenkor kénytelen megbüntetni őket. Korbáccsal ötvenet vernek a hátukra, viszont megússzák az akasztófát, és a végén elmehetnek haza. Azt hiszem, hosszú távon nem lehet idegekkel bírni, hogy az ember üldözöttként éljen a teljes jogú polgárok és a legális helyi lakosok között, még akkor sem, ha a rendőrség meg sem próbálja megtalálni a szökevényeket. „Addig jár a korsó a kútra…” A végén ellenállhatatlanná válik a vágyakozás, hogy a dezertőr feladja magát, megkapja a büntetését, és azután végre újból szabadon lélegezzen.
Ez a srác azonban nem adta fel magát. Több, mint négy hónappal ezelőtt szökött meg, és én kétlem, hogy a századából bárki is emlékezett volna rá, hiszen csak két napig volt náluk. Valószínűleg csak egy arcnélküli név volt a számukra, egy bizonyos „Diliinger, N.L.”, akit reggelente a sorakozókor engedély nélküli eltávozottként olvastak fel.
Aztán megölt egy kislányt.
Egy civil bíróság elé állították, és elítélték, de személyazonosságának ellenőrzése során kiderült, hogy leszerelési papírok nélküli hadköteles. Értesíteni kellett a Védelmi Minisztériumot, és a rohamosztagosok főparancsnoka azonnal bekapcsolódott az ügybe. A gyilkost visszahozták a táborba, mivel a haditörvényszék és a katonai igazságszolgáltatás prioritást élvez a polgárival szemben.
De miért foglalkozott egy tábornok ezzel az üggyel? Miért nem hagyta, hogy a helyi seriff intézze el a dolgot?
Azért, hogy példát statuáljon nekünk?
Egyáltalán nem. Szilárd meggyőződésem, a tábornokunk egy percig sem gondolt arra, hogy megkeserítse a katonái szája ízét, csak azért, hogy elvegye a kedvüket a kislányok meggyilkolásától. Biztos vagyok abban, hogy megkímélt volna minket ettől a látványtól — ha lehetősége lett volna rá.
De tanultunk mindebből, még akkor is, ha akkoriban senki sem beszélt róla, és rendkívül sokáig eltartott, amíg belénk szívódott és a lényünk részévé vált ez az elv:
A Mobil Erők törődik az embereivel — mindegy, hogy miről van szó.
Diliinger közénk tartozott, a neve még mindig ott szerepelt a listánkon. Ott volt, pedig mi sose akartuk őt, sosem kellett volna közénk tartoznia. Es bár boldogan letagadtuk volna, mégiscsak az ezredünk katonája volt. Nem fordíthattunk hátat neki, hogy egy tőlünk ezer kilométerre élő seriff zárja le az ügyet. Ha elkerülhetetlen, akkor egy férfi — egy igazi férfi — saját maga lövi agyon a kutyáját. Nem keres egy helyettest, aki talán elszúrja a dolgot.
Az ezred törzskönyvéből világosan kiderült, hogy Diliinger közénk tartozott, tehát a mi kötelességünk volt, hogy elítéljük.
Ezen az estén az ezred lassú menetütemben vonult a kivégzés helyére. Hatvan ütem percenként (cseppet sem könnyű így menetelni, ha az ember a száznegyvenes ütemhez szokott), miközben a zenekar a „Gyászdal az el nem siratottakért”-ot játszotta. Ezután elővezették Diliingert. Ő is a Mobil Erők kimenő egyenruháját viselte, mint ahogy mindannyian. A zenekar rázendített a „Danny Deever”-re, miközben Diliingert megfosztották a katonai jelzéseitől, még a gombjait is levágták, és a sapkáját is elvették tőle. Már csak a barna ing és a világoskék zubbony maradt rajta, és ez már nem volt egyenruha. Aztán még utoljára megdördültek a dobok, és véget ért az egész.
Ezután menetoszlopban elvonultunk, és futólépésben tértünk vissza a körletbe. Nem hiszem, hogy bárki is elájult volna, de még csak rosszul sem lettünk, jóllehet ezen az estén nem sokan kérték a vacsorájukat, és a kantinsátor sem volt még ilyen csendes. Bármennyire visszataszító látványnak is voltunk tanúi — számomra és a legtöbbünk számára ez volt az első találkozás a halállal —, mégsem okozott olyan sokkot, mint Ted megkorbácsolása. A különbség az, hogy senki sem tudta Diliinger helyébe képzelni magát. Senki sem érezhette úgy, hogy „ez velem is megtörténhetett volna”. Azon túl, hogy Diliinger elárulta a hadsereget, még legalább négy súlyos bűntényt követett el. Még ha életben is maradt volna az áldozata, a másik három bűnéért akkor is felakasztották volna. Hosszú volt a listája: emberrablás, váltságdíj kizsarolása, kegyetlenkedés, és így tovább.
Nem fogott el együttérzés iránta, és ezt ma sem sajnálom. Van egy régi közmondás, miszerint „Mindent megérteni azt jeleni, hogy mindent megbocsátunk.” Micsoda baromság! Vannak dolgok, amiket annál jobban elátkozunk, minél jobban megértjük őket. Együttérzésem és rokonszenvem teljes egészében Barbara Anne Enthwaite-é, akit pedig sosem láttam — és a szüleié, akik többé nem fogják látni a kislányukat.
Amikor a zenekar elrakta a hangszereit, kezdetét vette a harmincnapos gyász. Néma menetgyakorlatokkal, feketével letakart zászlókkal és zene nélküli díszmenetekkel gyászoltuk Barbarát és a szégyenünket. Úgy hallottam, hogy csak egyetlen alkalommal panaszkodott emiatt egy újonc. Valaki rögtön megkérdezte tőle, hogy a zene helyett nem kér-e inkább egyet a pofájába. Persze, mi nem voltunk bűnösek — ám a mi kötelességünk az, hogy megvédjük a kislányokat, nem pedig az, hogy meggyilkoljuk őket. Az ezredünk elveszítette a becsületét, nekünk kellett újra tisztára mosni a nevét. Meggyaláztak minket, és mi ezt pontosan így is éreztük.
Ezen az éjszakán azon töprengtem, hogyan lehetne megakadályozni az efféle szörnyűségeket. Manapság természetesen nagyon ritkán történik ilyesmi — de már egyetlen eset is túl sok. Nem találtam kielégítő megoldást. Ez a Diliinger — nem látszott rajta semmi. A viselkedése és az aktái nem igazán térhettek el az átlagostól, hiszen máskülönben sosem jutott volna el Camp Currie-be. Valószínűleg egyike volt azoknak a beteges személyiségeknek, akiket nem lehet tesztek segítségével kiszűrni.
Bár ezeket a dolgokat nem lehetett megakadályozni, ismertünk egy biztos módszert, ami lehetetlenné tette, hogy megismétlődjenek. Ezt a módszert alkalmaztuk.
Ha esetleg Diliinger tudatában lett volna annak, hogy mit is tett (amit én szinte kizártnak tartok), akkor csak azt kapta, ami kijárt neki… Talán csak amiatt lehetnénk mérgesek, hogy a gyilkos nem szenvedett annyit, mint a kis Barbara Anne, Diliinger gyakorlatilag egyáltalán nem szenvedett.