De tegyük fel, hogy a legnagyobb valószínűség szerint annyira őrült volt, hogy nem jutott el a tudatáig, milyen szégyenletes dolgot cselekedett. Mi ilyenkor a teendő?
— Hát, mit csinálunk a veszett kutyákkal? Agyonlőjük őket.
— Igen, de ez az őrület egy betegség.
Szerintem két lehetőség van. Ha Diliinger gyógyíthatatlan, akkor a halál számára — és ezzel a többiek biztonsága számára — a lehető legjobb megoldás lett volna. Ha viszont sikeresen gyógykezeltetni lehet, akkor úgy gondolom, hogy ebben az esetben — már ha egyáltalán olyan mértékig sikerül rehabilitálni, hogy élhetett volna egy civilizált társadalomban — valószínűleg elgondolkozik azon, hogy mit is művelt, amikor még „beteg” volt akkor pedig milyen kiút maradt volna számára az öngyilkosságon kívül? Hogyan tudott volna megbékélni önmagával?
Tegyük fel továbbá, hogy Diliinger megszökik, mielőtt meggyógyították volna, és újra elköveti ugyanazt a bűntényt. És talán egy harmadik alkalommal is. Hogyan magyaráznád ezt meg a szenvedő szülőknek? Figyelembe véve a kórtörténetét. Csak egy megoldást láttam erre a problémára.
Újra eszembe jutottak az iskolai viták a történelem és erkölcsfilozófia órákon. Mr. Dubois a XX. századi észak-amerikai köztársaság összeomlását megelőző zavargásokról beszélt. Az összeomlás előtt volt egy időszak, mesélte nekünk, amikor a Diliinger rémtettéhez hasonló bűnesetek olyan sokszor előfordultak, mint mondjuk a kocsmai verekedések. Nem csak Észak-Amerikában, de Oroszországban, a brit szigeteken és számos más helyén is a terror volt az úr. A borzalom azonban Észak-Amerikában csúcsosodott, közvetlenül a katasztrófa előtt.
— A törvénytisztelő polgárok — magyarázta Dubois — éjszaka alig mertek átsétálni egy nyilvános parkon. Fennállt a veszélye annak, hogy állig felfegyverzett gyerekekből álló, szervezett bandák támadnak rájuk, akik láncokat, késeket, házilag készített pisztolyokat és botokat lengetve nekik esnek, megsebesítik, a legtöbb esetben ki is rabolják, de talán örökre megnyomorítják őket. Lehet, hogy életükbe került volna egy ilyen séta. Ez az állapot jó pár éven át tartott, míg ki nem tört az orosz-angol-amerikai szövetség és a Kínai Hegemónia közötti háború. Mindennapos volt a gyilkosság, a kábítószer-fogyasztás, a gyújtogatás, a rablótámadások és a vandalizmus. Ezek az esetek pedig nem korlátozódtak a parkokra, hanem még fényes nappal is megtörténtek, kint az utcán, az iskolaudvaron — még az osztálytermekben is. Persze, a parkok voltak a leghírhedtebbek, de olyan mértékig, hogy a tisztességes emberek sötétedés után messze elkerülték őket.
Megpróbáltam elképzelni, hogy ilyen viszonyok uralkodnak az iskolánkban. Nem sikerült. A parkunkat sem tudtam ilyennek elképzelni. Hiszen oda azért megyünk, hogy pihenjünk, nem pedig, hogy szenvedjünk. És hogy ott esetleg megölhették az embert…?
— Mr. Dubois, akkoriban nem volt rendőrség, nem voltak bíróságok?
— Sokkal több volt a rendőr, mint ma. És sokkal több bíróságuk is volt, mint nekünk. De mindegyik túlterheltséggel küzdött.
— Hát ez felfoghatatlan!
Ha egy fiú a városunkból csak egy töredékét is megcsinálta volna ezeknek a dolgoknak, akkor őt, meg az apját egymás mellé kötözték, és alaposan megkorbácsolták volna. De ilyesmi egyszerűen nem történt.
Mr. Dubois rám mutatott.
— Határozd meg, hogy micsoda egy fiatalkorú bűnöző!
— Ó, hát ezek a gyerekek — akik mindig összeverték az embereket.
— Tévedsz.
— Tessék? De hát a könyvben az áll, hogy…
— Bocsánat. A tankönyved valóban ezt állítja. De attól, hogy a kutyára azt mondjuk, hogy szalonna, még nem lesz jobb íze. Az, hogy „fiatalkorú bűnöző”, egy olyan ellentmondásos kifejezés, amelyik segít nekünk megérteni, hogy milyen gondokkal küszködtek a huszadik században, és miért bizonyultak képtelennek a gondok megoldására. Volt már kutyád?
— Igen, uram.
— Szobatisztává nevelted?
— Igen uram. Végül az lett.
Éppen az e téren való lassúságom miatt ragaszkodott anyám ahhoz, hogy a kutyák a házon kívül maradjanak.
— Értem: Amikor a kutyád bepisilt, mérges voltál rá?
— Hogyhogy? Hiszen nem tudhatta, hová kell csinálni, mivel csak kiskutya volt.
— Mit csináltál olyankor?
— Hát, megszidtam, belenyomtam az orrát, és elvertem.
— De hát nem érthette, mit mondasz!
— Nem, de arra rájött, hogy mérges vagyok.
— De hiszen éppen az előbb mondtad, hogy nem voltál mérges.
Mr. Dubois-nak megvolt az az idegesítő képessége, hogy jól összezavarja az embert.
— Nem is, de el kellett hitetnem vele, hogy az vagyok. Csak így tanulta meg a leckét.
— Való igaz. De miután kifejezted a nemtetszésedet, hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy még el is verted? Hiszen magad mondtad, hogy a szerencsétlen állat nem tudta, hogy rosszat tesz. Mégis fájdalmat okoztál neki! Magyarázd meg! Vagy talán szadista vagy?
Akkor nem tudtam, mit jelent a szadista, de a kiskutyákat ismertem.
— Mr. Dubois, hiszen meg kellett tennem! Meg kell szidni, hogy tudja rosszat csinált, bele kell nyomni az orrát, hogy tudja, mi volt az a rossz, és el kell verni, hogy többé ne merészeljen ilyet csinálni. Mégpedig mindezt azonnal meg kell tenni! Semmi értelme, ha később büntetjük meg; azzal csak összezavarnánk. Még így sem fog egyetlen leckéből tanulni, ezért figyelni kell, el kell kapni legközelebb is, és még jobban meg kell verni. Így nagyon hamar megtanulja. De ha csak megszidjuk, az merő időpocsékolás.
Gondolom, még sosem nevelt kutyát — tettem hozzá.
— De igen, mégpedig többet is. Most például tacskóm van, és a te módszereid alapján nevelem. Térjünk vissza azokhoz a fiatalkorú bűnözőkhöz! Közülük a legkeményebbek valamivel fiatalabbak voltak nálatok, és bűnöző pályafutásukat gyakran még fiatalabb korban kezdték. Emlékezzünk csak a kiskutyára! Ezeket a gyerekeket gyakran elkapták; a rendőrség minden nap letartóztatott egy csomót közülük. Megszidták őket? Igen, legtöbbször nagyon keményen. Beledörgölték az orrukat? Ritkán. A hírszervezetek és a hivatalok általában titokban tartották a nevüket — a tizennyolc éven aluliak esetében a törvény sok helyen így követelte. Elverték őket? Hát persze, hogy nem! Legtöbbjüket sohasem verték el, még kisgyerekkorukban sem; az volt a széles körben elterjedt nézet, hogy a verés, vagy bármely büntetés, amely fájdalommal jár, maradandó lelki károsodást okozhat a gyerekben.
(Eszembe jutott, hogy apám valószínűleg sosem hallhatott erről az elméletről.)
— Az iskolákban törvény tiltotta a testi fenyítést — folytatta. — A korbácsolást mint törvényes büntetést, egyedül egy kistartományban, Delaware-ban ismerték, és csak nagyon ritkán, csupán egy pár bűnöző esetében alkalmazták. Úgy tekintettek rá, mint „kegyetlen és nem szokványos” büntetésre. Nem értem, mi kifogás lehet a „kegyetlen és nem szokványos” büntetésekkel szemben — töprengett Dubois hangosan. — A bírói szándéknak jóindulatúnak kell lennie, ám az ítélet szenvedést kell, hogy okozzon a bűnözőnek, máskülönben nem lenne büntetés — a fájdalom pedig egy, az evolúció által évmilliók során belénk ültetett alapvető mechanizmus, amely a figyelmeztetésével megóv bennünket, amikor valami a túlélésünket fenyegeti. Miért utasítaná el a társadalom ezt a tökéletes túlélési mechanizmust? Mindazonáltal az a korszak tele volt tudománytalan, álpszichológiai képtelenségekkel.