— Ami a „nem szokványost” illeti, a büntetésnek nem is szabad szokványosnak lennie, másképpen nincs értelme.
Ekkor kézcsonkjával egy másik fiúra mutatott.
— Mi lenne, ha a kiskutyát óránként elvernéd?
— Hát… valószínűleg megőrjíteném.
— Valószínű. Mindenesetre nem tanulna belőle semmit. Mikor történt utoljára, hogy ennek az iskolának az igazgatója meg kellett, hogy vesszőztessen egy tanulót?
— Hát… nem is tudom. Úgy két éve. Azt a gyereket, amelyik megütötte a…
— Nem érdekes. Szóval, meglehetősen régen. Ez azt jelenti, az efféle büntetés elég szokatlan ahhoz, hogy jelentőségteljes legyen, hogy elrettentsen és tanítson. Visszatérve azokra a fiatal bűnözőkre: őket biztosan nem fenekelték el, amikor kisgyerekek voltak, biztosan nem vesszőzték meg a bűneikért. A szokványos ügymenet a következő volt: az első vétségért — figyelmeztetés — általában feddés, bírói eljárás nélkül. Több bűnelkövetés után elzárásos büntetés következett, de csak felfüggesztett, és a fiatal próbaidős lett. Egy fiút számos alkalommal letartóztathattak és vádolhattak, mielőtt tényleges büntetést kapott — ami akkor is csupán elzárás volt, és ezt a magához hasonlók között töltötte le, akiktől még több bűnöző hajlam ragadt rá. Ha az elzárás ideje alatt nem keveredett nagyobb disznóságba, akkor rendszerint még azt az enyhe büntetést is elengedték, és próbaidőt adtak neki — „feltételesen”. Ez volt rá a szakkifejezés abban az időben.
Ez az elképesztő ügymenet éveken keresztül tarthatott, miközben a bűnei gyakorisága és kegyetlensége növekedett, anélkül, hogy az ostoba, de kényelmes elzárások büntetést jelentettek volna. Azután hirtelen, a törvény szerint általában a tizennyolcadik születésnapján, ez az úgynevezett „fiatalkorú bűnöző” felnőtt bűnözővé vált — néha pedig csak hetekbe vagy hónapokba tellett, hogy az illető gyilkosságért a siralomházban várja a kivégzését. Te…
Megint rám mutatott.
— Tegyük fel, hogy csak megszidod a kiskutyádat, de soha sem bünteted meg, hagyod, hogy összepiszkítsa a házat… néha pedig bezárod egy melléképületbe, de hamarosan visszaengeded a házba, miközben figyelmezteted, hogy ne tegye újra. Egy nap aztán észreveszed, hogy már felnőtt kutya, és még mindig nem szobatiszta — ezért előhúzol egy pisztolyt és agyonlövöd. Hogyan kommentálnád ezt?
— Hát… ez a legőrültebb módja a kutyanevelésnek, amit csak hallottam.
— Egyetértek. Ez érvényes a gyereknevelésre is. Kinek a hibája lenne mindez?
— Hmm… feltételezem, hogy az enyém.
— Megint csak egyetértek. És nem csak feltételezem.
— Mr. Dubois — kottyantott közbe egy lány —, de hát miért? Miért nem fenekelték el a kisgyerekeket, amikor kellett, és miért nem szíjjalták el jól azokat az idősebb valakiket, akik kiérdemelték — úgy, hogy sose felejtsék el a leckét? Mármint azokat, akik tényleg rosszat csináltak. Miért nem?
— Nem tudom, — válaszolta zordan —, eltekintve attól, hogy a társadalmi erénynek és a törvénytiszteletnek az ifjakba való belesulykolása nem volt vonzó a tudománytalan ál-értelmiségiek számára, akik magukat „szociális munkásoknak”, vagy időnként „gyermekpszichológusoknak” nevezték. Szemmel láthatóan — miután ezt mindenki megteheti — túl egyszerűnek tűnt a számukra, hogy a türelem és következetesség módszerét alkalmazzák, amellyel a kiskutyát is okítani szoktuk. Néha eltöprengek azon, vajon nem állt-e érdekükben a rend hiánya — de ez valószínűtlen; a felnőttek majdnem mindig tudatos, „felsőbb indítékok” alapján cselekednek, függetlenül a viselkedésüktől.
— De az istenért! — fakadt ki a lány. — Én sem szerettem jobban a többi gyereknél, ha elvernek, de amikor szükségem volt rá, megkaptam a mamától. Az egyetlen alkalommal, amikor az iskolában megvesszőztek, a mamától is megkaptam a magamét, miután hazaértem — ez pedig sok-sok évvel ezelőtt volt. Nem hiszem, hogy egyszer bíróság elé citálnak, és korbácsolásra ítélnek; az ember normálisan viselkedik, és akkor ilyesmi nem történhet. Nem látok semmi rosszat a rendszerünkben; sokkal jobb, mintha még az utcára is lehetetlen lenne kimenni, anélkül, hogy az embernek az életéért kelljen rettegnie. Az lenne aztán a borzalmas!
— Egyetértek. Ifjú hölgy, óriási különbség volt aközött, amit ezek a derék emberek tettek, és aközött, amit cselekedeteik közben gondoltak. E kornak nem volt az erkölcsről tudományos elmélete. Volt ugyan az erkölcsről egy elméletük, és megpróbáltak eszerint élni (nem kellene kigúnyolnom az indítékaikat), ám az elméletük hibásnak bizonyult — egyik fele zavaros álmodozás, a másik fele racionalizált sarlatanizmus. Minél komolyabbak voltak, annál tévesebb irányba indultak el. Például úgy gondolták, hogy az ember rendelkezik erkölcsi ösztönnel.
— De uram? Én azt hittem… de hiszen rendelkezik is! Én legalábbis igen!
— Nem, kedvesem, te körültekintő képzéssel kiművelt tudatossággal rendelkezel. Az embernek nincs erkölcsi ösztöne. Nem születik erkölcsi érzékkel. Sem te, sem én nem születtünk úgy — és a kiskutyának sincs ilyen tulajdonsága. Az erkölcsi érzéket úgy szerezzük, a tapasztalat és az ész kemény munkája révén. Azok a szerencsétlen fiatalkorú bűnözők is erkölcsi érzék nélkül születtek, akárcsak te, vagy én, de nekik nem volt lehetőségük arra, hogy megszerezzék, és a tapasztalataik ezt nem tették lehetővé. Mi is az „erkölcsi érzék”? A kifinomult túlélési ösztön. A túlélési ösztön maga az emberi természet, és a személyiségünk minden árnyalata ebből következik. Bármi, ami ellentétbe kerül az életbenmaradási ösztönnel, előbb-utóbb megsemmisíti az egyént, és ezért nem mutatkozik meg a következő nemzedékekben. Ezt az igazságot matematikailag is bizonyítani lehet, minden téren igazolható, ez az egyetlen örök kényszerítő erő, amely minden tettünket irányítja.
A túlélési ösztönt azonban finomabb és komplexebb indítékokká lehet fejleszteni — folytatta —, mint ami az egyén vak és brutális késztetése az életbenmaradásra. Ifjú hölgyem, amit ön „erkölcsi ösztönnek” nevezett, az valójában a szülei által önbe ültetett igazság, hogy a túlélés kényszerítő ereje másra is vonatkozhat, nem csak a saját, személyes túlélésünkre. Például a családunk túlélésére. A gyerekeinkre, ha vannak. A nemzetünkre, ha elég magasztosak vagyunk. És így tovább. Egy tudományosan igazolható erkölcsi elméletnek az egyéni túlélési ösztönben kell gyökereznie, és sehol másutt! Helyesen kell leírnia a túlélés hierarchiáját, észre kell vennie minden szinten az indítékokat, és meg kell oldania minden konfliktust.
Mi már rendelkezünk ilyen elmélettel; bármilyen szintű, bármely erkölcsi problémát képesek vagyunk megoldani. Önérdek, családszeretet, a haza iránti kötelesség, az emberi faj iránti felelősség — még a nem emberi lényekkel való kapcsolat egzakt etikáját is kifejlesztjük. Ám minden erkölcsi problémát szemléltetni lehet egy pontatlan idézetteclass="underline" „Az ember nem szeret jobban, mint a kölykeiért elpusztuló anyamacska.” Ha megértjük a macskát, és azt, ahogyan az megoldotta a problémát, akkor képesek vagyunk az önvizsgálatra, és megtudjuk, hogy az erkölcsi létra milyen fokára tudunk feljutni.
Azok a fiatalkorú bűnözők nagyon alacsony szinten álltak. Születésükkor csupán a túlélési ösztön dolgozott bennük, és az erkölcsi érzéknek mindössze egy olyan fokára jutottak el, amely a legszűkebb csoporthoz, egy utcai bandához való bizonytalan lojalitásban merült ki. Jóakaróik persze megpróbáltak „a jobbik énjükre apellálni”, „megragadni őket”, „szikrára lobbantani a morális érzéküket”. Hiába! Hiszen nem volt nekik „jobb természetük”; a tapasztalataik azt tanították nekik, hogy amit csinálnak, az a túlélés módja. A kiskutya nem kapta meg a verését, így azután az, amit örömmel és sikeresen tett meg, számára „erkölcsös” volt.