Minden erkölcsiség alapja a kötelesség, ez ugyanúgy vonatkozik a csoportra, mint az egyén önérdekére. Azokat a gyerekeket senki sem tanította kötelességre, úgy, hogy az számukra érthető legyen — vagyis a verés segítségével. Ezzel szemben a társadalom, amelyben éltek, szüntelenül a „jogaikról” beszélt.
A végeredmény természetesen előre megjósolható volt, hiszen egy emberi lénynek nincsenek semmiféle természettől adott jogai!
Mr. Dubois szünetet tartott. Várta, hogy valaki bekapja a csalit.
— Uram! Akkor mi a helyzet a joggal az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez?
— Hát persze, azok az „elidegeníthetetlen jogok”! Valaki minden évben idézi ez a nagyvonalú kitalációt. Élet? Miféle „joga” van az élethez annak az embernek, aki éppen a Csendes-óceánban fuldoklik? Az óceán nem hallja meg a kiáltását. Miféle „joga” van az élethez annak az embernek, akinek a gyerekei megmentéséért cserében meg kell halnia? Ha úgy dönt, hogy inkább a saját bőrét menti, akkor helyesen cselekszik? Ez lenne a „jog”? Ami a szabadságot illeti, azok a hősök, akik aláírták ama nagy dokumentumot, arra kötelezték magukat, hogy életükkel is megváltsák a szabadságot. A szabadság sohasem elidegeníthetetlen; a hazafiaknak időről időre a vérükkel kell megváltani, másképpen mindig eltűnik. Valamennyi, valaha is idézett, úgynevezett „természetes emberi jog” közül a szabadság az, amely valószínűleg a legkevésbé olcsó, és sohasem ingyenes.
A harmadik „jog”, „a boldogságra való törekvés”? Ez természetesen elidegeníthetetlen, de nem jog; egyszerűen csak egy univerzális feltétel, amelyet sem a zsarnokok nem tudnak elvenni, sem a hazafiak visszaállítani. Vessenek sötétzárkába, égessenek el egy oszlophoz kötve, koronázzanak a királyok királyává, addig törekedhetek boldogságra, amíg csak az agyam él — de sem istenek, vagy szentek, sem bölcsek, vagy kifinomult drogok nem biztosíthatják, hogy el is érem azt.
Ekkor Mr. Dubois hozzám fordult.
— Említettem neked, hogy a „fiatalkorú bűnöző” egy ellentmondásos kifejezés. A tettes az olyan személy, hogy „nem tudta teljesíteni a kötelességét”. De a kötelességtudat egy felnőtt erénye — valójában a fiatalkorú akkor, és csak akkor válik felnőtté, amikor birtokába jut a kötelességtudatnak, és fontosabbnak tartja azt a veleszületett önérdeknél. Sosem léteztek, hiszen nem lehettek „fiatalkorú bűnözők”. Mindegyikükre jutott ugyanis egy vagy több felnőtt tettestárs — olyan idősebb kort megért emberek, akik vagy nem voltak tudatában kötelességeiknek, vagy tisztában voltak ugyan vele, de nem teljesítették azokat.
És ez volt az a gyenge pont, amely lerombolta ezt az, egyébként csodálatra méltó, kultúrát. A fiatalkorú zsiványok, akik az utcákat uralták, csupán egy nagyobb betegség tünetei voltak; az állampolgárok (mindenki annak számított), glorifikálták a „jogokról” szóló mitológiát… és közben szem elől tévesztették a kötelességeiket. Egyetlen társadalom sem maradhat fenn, amely így épül fel.
Kíváncsi voltam, hová sorolná Mr. Dubois Diliingert. Vajon fiatalkorú bűnöző volt, aki sajnálatra méltó, annak ellenére, hogy meg kell tőle szabadulni? Vagy felnőtt gazfickó, aki csupán megvetést érdemel?
Nem tudtam, sohasem fogom megtudni. De egy dologban voltam biztos: Diliinger többé nem fog kislányokat gyilkolni.
Ez elégedettséggel töltött el. Lefeküdtem aludni.
IX
Ebben a csapatban semmi keresnivalójuknak a jó veszteseknek! Kemény legényekre van szükségünk, akik kimennek a frontra és nyernek!
Miután mindent megtanultunk és begyakoroltunk, amire egy katonának a sík vidéken szüksége lehet, elindultunk, hogy keményebb körülmények között még keményebb dolgokat tanuljunk. A hegyekbe mentünk, a kanadai Sziklás-hegységbe, a Good Hope hegy és a Waddington hegy közé. A Spooky Smith őrmesterről elnevezett tábor alig különbözött valamiben Camp Currie-től (ha eltekintünk attól, hogy a hegyvidéken feküdt), csak sokkal kisebb volt nála. Nos, időközben a harmadik ezred is jócskán összement — abból a több, mint kétezer főből, akikkel elkezdtük a kiképzést, alig maradt négyszáz. A H századot átszervezték szakasznak, és a zászlóaljunk nem volt nagyobb egy századnál, amikor felvonultunk a szemléken. De ennek ellenére H századnak hívtak minket, és Zim megmaradt századparancsnoknak.
A személyi állomány lecsökkenése azt jelentette, hogy az egyén sokkal intenzívebb kiképzésben részesülhetett. Több kiképzőtisztesünk volt, mint kiképzendő katona. Zim őrmester pedig, akinek a kezdeti kettőszázhatvan újonc helyett már csak ötven fővel kellett törődnie, éjjel-nappal árgus szemekkel figyelt minket, még akkor is, ha éppen másfelé járt. Az biztos, hogy ott állt a hátam mögött, valahányszor kicsit lazítani próbáltam. Ám a letolások, amiket mostanában kaptunk, szinte már baráti feddésnek tűntek, mert nem csak az ezred változott meg, hanem mi, magunk is. Öt újoncból egy megmaradt, és őt már majdnem katonának lehetett tekinteni, ezért Zim arra törekedett, hogy befejezze a művét, ahelyett, hogy a cél közvetlen elérése előtt hazazavarná.
Most már Frankel kapitányt is gyakrabban láttuk. Többé már nem ücsörgött az íróasztala mögött, hanem ideje nagy részét a kiképzésünknek szentelte. Név szerint ismert valamennyiünket, és úgy tűnt, hogy a fejében pontos kimutatással rendelkezik mindannyiunkról, amiben naprakészen ott áll, hogy milyen mértékben sajátítottuk el már a különböző fegyverek és felszerelési tárgyak használatát, hogy milyen gyakran voltunk betegek, hogy hányszor részesültünk dicséretben, vagy fenyítésben, de az is, hogy ki mikor kapott utoljára levelet otthonról.
Nem volt olyan szigorú hozzánk, mint Zim. Kedvesebb hangon beszélt, és tényleg valami komoly marhaságot kellett csinálni ahhoz, hogy arcáról eltűnjön a baráti mosoly. Ez azonban ne tévesszen meg senkit. A mosoly alatt berillium-acél rejtőzött. Sosem tudtam eldönteni, hogy kettőjük közül ki a jobb katona — Zim, vagy Frankel kapitány. Úgy értem, ha levettük volna róluk a rangjelzéseket, és elképzeltük volna őket, mint két közkatonát. Kétségtelenül jobb katonák voltak, mint a többi kiképző — de melyikük volt a legjobb? Zim mindent stílusosan és precízen hajtott végre, számára minden gyakorlat olyan volt, mintha díszszemlén volna. Ugyanezeket a dolgokat Frankel kapitány elegánsan és nagy lelkesedéssel vitte végbe, mintha csak játszana. Nagyjából ugyanazt az eredményt érték el — és semmi sem volt még csak megközelítőleg sem olyan könnyű, mint ahogy az Frankel kapitányt nézve tűnhetett az embernek.
Szükségünk volt erre a sok kiképzőre. Mint ahogy mondtam, sík vidéken senkinek nem okoz fejtörést erővértben ugrani. A vértezetben természetesen hegyes vidéken is ugyanolyan magasra és ugyanolyan könnyedén lehetett ugrani — a síksághoz képest viszont óriási különbséget jelent, ha két, közvetlenül egymás mellett álló fenyő között kell felszökkenned egy meredek gránitfalra, úgy, hogy az utolsó pillanatban még a sugárhajtóművel is rá kell segítened egy kicsit. Három rendkívüli eseményünk volt, amíg erővértben gyakorlatoztunk a hegyekben — két halott, és egy egészségügyi okokból történő leszerelés.