Volt ott néhány fiatal srác, körülbelül velünk egyidősek vagyis a megfelelő korban arra, hogy bevonuljanak, ám nekik nem kellett a szolgálat —, hosszú hajú, rendetlen és valahogy ápolatlan benyomást keltő fickók. Nagyjából olyanok, mint amilyen én is lehettem, mielőtt bevonultam.
A végén aztán nekünk is feltűnt, hogy a mögöttünk levő asztalnál két ilyen idióta, meg a kereskedelmi flotta két matróza (ezt a ruhájuk miatt gondoltam) hangosan olyan megjegyzéseket tesz, amit nyilvánvalóan nekünk szántak. Ezeket inkább nem kívánom megismételni.
Csendben maradtunk. Ám amikor a megjegyzések kezdtek túl személyeskedővé válni, és túl hangos volt a röhögésük, miközben a többi vendég elnémult és csendben figyelt, Cica a fülembe súgta:
— Inkább menjünk innen.
Pillantást vetettem Pat Leivyre, aki egyetértően bólintott. A számlánkkal nem kellett törődnünk, mivel ebben a csehóban akkor kellett fizetni amikor kihozzak az ételt. Felálltunk, és mentünk.
A fickók követtek minket.
— Figyelj — suttogta Pat nekem.
Végigsiettünk az utcán, anélkül, hogy körülnéztünk volna.
Ekkor támadtak ránk.
Egy ütést mértem a támadóm torkára, miközben megdobtam, hogy mögöttem érjen földet. Siettem, hogy segíthessek a bajtársaimnak, ám ekkorra már minden véget ért. Négyen támadtak, négyen feküdtek a földön. Cica kapásból leütött kettőt, és Pat a negyedikből csomót kötött a lámpaoszlopra, mert egy kicsit túl erősen nyúlt a fickóhoz.
Valaki — bizonyára a bár tulajdonosa — időközben értesíthette a rendőrséget, mert éppen az egyenruhánkat hoztuk rendbe, és azon tanakodtunk, hogy most mi a fenét csináljunk a darált hússal, amikor megérkezett a járőr. Ketten jöttek, ez egy ilyen barátságtalan környék volt.
A rangidős közülük azt akarta, hogy feljelentést tegyünk, de erre egyikünk sem volt hajlandó, hiszen Zim őrmester azt tanácsolta nekünk, hogy „ne keveredjünk zűrbe”. Cica olyan ártatlan szemeket meresztett a rendőrökre, mint valami tizenötéves, és azt mondta:
— Azt hiszem, a fiúk csak megbotlottak.
— Értem — felelte a rendőrtiszt, és felemelt egy kést, amit valószínűleg az a férfi ejtett el, aki engem akart megtámadni. A rendőr eltörte a kés pengéjét.
— Rendben, fiúk, de azért azt tanácsolnám nektek, hogy inkább a belvárosban keressetek magatoknak szórakozóhelyet!
Elkullogtunk, örültem, hogy sem Pat, sem Cica nem akart ügyet csinálni a dologból. Nagyon komoly következményekkel járhat, ha egy civil rátámad a fegyveres erők tagjára. Mire mentünk volna egy feljelentéssel? A számlát így is kiegyenlítettük: megtámadtak minket, mi meg bevertük a fejüket.
Azért az egy rendkívül értelmes rendszabály, hogy csak fegyvertelenül mehetünk kimaradásra. Arra is kiképeztek minket, hogy anélkül tegyük ártalmatlanná az ellenfelünket, hogy végeznénk vele. Az egészet szinte reflexből csináltuk. Nem gondoltam, hogy megtámadnak minket, de amikor jöttek, gondolkodás nélkül reagáltam. Csak utólag fogtam fel, hogy mi is történt. Ez volt az első bizonyítéka annak, hogy mennyire megváltoztam. Visszamentünk a pályaudvarra, és felszálltunk a vancouveri járatra.
Mihelyt átköltöztünk Camp Spookyba, kezdetüket vették a gyakorlóugrások. Egymást váltva, szakaszonként (egy teljes szakasz most már egy századdal volt egyenlő) elvittek minket a Walla Wallától északra fekvő űrkikötőbe, felmentünk a hajóra, kilőttek minket az űrbe, megcsináltuk az ugrást, végrehajtottunk egy harcászati gyakorlatot, és visszavonultunk az irányadók szignálja felé. Egy egész napra lekötött minket a gyakorlat. Nyolc századnyian voltunk, ezért nyolcnaponta kerülhetett sor egy ugrásra. Később, amikor a létszám tovább csökkent, egy héten már átlagosan másfélszer ugorhattunk. A bevetések egyre nehezebbé váltak — hegyek között, az Északi-sark jégvidékén, az ausztrál sivatagban ugrottunk, és végül, közvetlenül a kiképzésünk vége előtt, a Holdon, ahol a kapszulák zuhanórepülésben a talaj fölötti harminc méteres magasságig levittek minket, és csak itt robbantak le rólunk, úgy, hogy csupán az erővért segítségével kellett földet, azaz talajt érnünk. (Ha nincs levegő, akkor nincs ejtőernyő sem) Ha valaki rosszul ér földet, akkor megsérül a vértezet, kiszökik a levegő, és az illető meghal.
Nagyon magas volt a lemorzsolódás, részben a rendkívüli események miatt (sokan meghaltak, vagy megsebesültek), részben pedig, mert akadtak újoncok, akik megtagadták, hogy beszálljanak a kapszulákba. Emiatt nem büntették meg őket, még csak meg sem szidták, csupán eltávolították közülünk, és még aznap este el lettek küldve. Még az is pánikba eshet, és megtagadhatja a parancsot, aki már több ugrást is sikeresen végrehajtott. Ilyenkor a kiképzők olyan gyengéden bántak vele, mint egy megbetegedett jó baráttal, akiről tudjuk, hogy többé már nem gyógyul meg.
Én sosem tagadtam meg, hogy bemásszak a csőbe, de eközben megtanultam, mi is az a rettegés. Nem volt alkalom, hogy ne fogott volna el a remegés, és félőrült voltam a félelemtől. Mind a mai napig az vagyok.
De hát nem lehetsz a Mobil Erők katonája, ha nem szállsz be a kapszulába.
Van egy anekdota — valószínűleg kitalált — arról a rohamosztagosról, aki valahogy elkeveredett Párizsba. Elment az Invalidusok dómjába, és megnézte. Napóleon sírját. Egyszer csak odafordul a francia teremőrhöz, és megkérdezi:
— Hát ez meg kicsoda?
A francia elképed.
— A monsieur nem tudni ezt? Ez van Napóleon sírja! Napóleon Bonaparte — a történelem legnagyobb katonája!
A rohamosztagos rágódik a dolgon egy darabig, majd visszakérdez:
— Igen? És ő hol ugrott le a kapszulában?
Ez egészen biztosan egy kitalált történet, hiszen a kripta falára jókora táblát szereltek, amiről mindenki megtudhatja, hogy ki is volt valójában Napóleon. Az viszont kiderül belőle, hogy mit gondolnak minderről a rohamosztagosok.
Aztán pedig sor került a záróvizsgánkra.
Ahogy látom, szinte minden fontos dolgot kihagytam. Egy szót sem szóltam a legfontosabb fegyvereinkről, de arról sem, amikor mindent félbe kellett hagynunk, hogy három napon át egy erdőtűzzel küzdjünk. Egy szóval sem említettem azt a hadgyakorlatot, ami valójában éles bevetés volt, csak mi nem tudtunk róla, mivel csak utólag közölték velünk, nem meséltem a kantinsátrat elfúvó hurrikánról — tényleg, most látom, hogy egyetlen alkalommal sem szóltam az időjárásról, pedig a gyalogos számára nincsen fontosabb dolog, mint az időjárás, különösen az eső, meg a sár. Most visszatekintve, az időjárás nem tűnik említésre méltó témának, pedig akkor, amikor átéltem, igencsak fontos volt. A naptárban nem akad olyan időjárás, ami ne illene a naplónkba. Átéltünk mindent, ami csak szóba jöhetett.
Az ezred 2009 újonccal kezdte meg a kiképzést; 187-en tették le sikeresen a vizsgát. A maradékból tizennégyen meghaltak (egyet kivégeztek, és a nevét törölték a feljegyzésekből), a többiek leszereltek, áthelyezték őket, vagy egészségügyi illetve más okok miatt elbocsátották őket. Malloy őrnagy rövid beszédet tartott, mindannyian megkaptuk az oklevelünket, és miután még utoljára egyszer díszmenetben elvonultunk az ezredparancsnokság előtt, feloszlatták az ezredet, és összetekertek az ezredzászlót, hogy csak akkor vegyék elő, ha újra szükség van rá (három héttel később), amikor újra kétezer civil érkezik a táborba, és valamivel figyelmeztetni kell őket arra, hogy ezt itt a hadsereg, és nem egy kupleráj.