Egyszerűen elrohantam arról a helyről, ahol feküdt, és megpróbáltam elérni a sündisznóállásunk felől felhangzó szignált.
Ezt a minibázist már kiürítették, mire odaértem, és én úgy éreztem, hogy cserbenhagytak. Ekkor hallottam meg a visszahívó jelet — nem a „Jenki ficsúr”-t (aminek akkor kellett volna megszólalnia, ha a Valley Forge egyik kompja száll le értünk) —, hanem a „Cukorfalat”-ot, egy dalt, amit nem ismertem. Nem számított, ez legalább egy hívójel volt. Hatalmas ugrásokkal, repülve elindultam felé. Elhasználtam a sugárhajtóművem maradék üzemanyagát, és még éppen elértem a hajót, mielőtt bezárta volna a zsilipjét. Nem sokkal később már fent voltam a Voortrek fedélzetén, de olyan sokkos állapotban, hogy még az azonosító számomra sem emlékeztem.
Később azt mondák a csatáról, hogy „stratégiai győzelmet” arattunk — de én ott voltam, és tanúsíthatom, hogy rettenetes vereséget szenvedtünk.
Hat héttel később (én ugyan hatvan évvel éreztem idősebbnek magamat) ismét beszállhattam egy leszállókompba, amelyik elvitt a Sanctuary bolygón lévő flottatámaszpontunktól az új egységemhez. Nem sokkal később Jelal sorhajó őrmesternél jelentkeztem szolgálatra a Rodger Youngon. Bal fülem átfúrt cimpájában ott viseltem a parányi, arany halálfejet, és egy csontocskát. Az engem kísérő Al Jenkins ugyanilyen fülbevalót hordott (Cica még nem hagyta el a vetőcsövet, amikor a Valley Forge összeütközött az Időrésszel) A Vadmacskák túlélőit szétosztották a Flottában. Az alaplétszámunk több, mint a felét elvesztettük, amikor a két hajó összeütközött az űrben, és a felszíni csatározás pusztító összevisszaságában a veszteségeink 80 százalékra nőttek. A sorsunkat irányító, felsőbb hatalmak ezért úgy döntöttek, hogy immár lehetetlen a túlélőkre támaszkodva feléleszteni az egységet — így hát megszüntették, a törzskönyvét elhelyezték az archívumban, és várni kezdtek, hogy a sebek begyógyuljanak, míg el nem jön az a nap, amikor újra aktiválják a K századot (a Vadmacskákat), új arcokkal, de a régi hagyománnyal.
Ezenkívül a többi egységben is volt kit pótolni.
Jelal őrmester szívélyesen köszöntött minket, és elmagyarázta nekünk, hogy egy remek bandába osztottak be minket, „a Flotta legjobb egységébe”, egy első osztályú hajóra, és úgy tűnt, hogy észre sem veszi az arany halálfejeinket. Délután magával vitt minket, előre, a tiszti szállásra, és bemutatott a Hadnagynak, aki szinte szégyenlősen ránk mosolyogott, és néhány rövid, atyai szót váltott velünk. Észrevettem, hogy Al Jenkins már nem viseli a fülbevalóját. Én is letettem az enyémet, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Rasczak Rókáinál nem szokás az ilyesmi.
Nem viseltek halálfejeket, mert Rasczak Rókái számára egyáltalán nem volt fontos, hogy hol és hány éles bevetésen vettél részt. Vagy Róka vagy, vagy nem vagy Róka. Ha pedig nem vagy az, akkor a kutyát nem érdekli, hogy honnan szalasztottak ide. Mivel minket nem újoncként, hanem a tűzkeresztségen túljutott veteránként osztottak be az egységhez, ezért a Rókák várakozó álláspontra helyezkedtek, és azzal az udvariassággal kezeltek minket, ahogy egy kedves vendéget fogad az ember, aki azért mégsem a család tagja.
Ám alig egy héttel később, amikor végrehajtottuk első, közös, éles bevetésünket, már igazi Rókának számítottunk. Családtagok voltunk, mindenki a keresztnevünkön szólított bennünket, és ha valami miatt le kellett teremteni minket, akkor még ez a kioktatás sem keltette azt az érzést, hogy ne lennénk vértestvérek. A szabad estéken meghívtak egy sörre, és hagyták, hogy visszahívjuk őket egy italra, és még abban a megtiszteltetésben is részesültünk, hogy bátran elmondhattuk saját, együgyű véleményünket — és persze, hogy ugyanilyen nagyvonalúan visszavonjuk azt, ha nem tetszett a többieknek. Még az altiszteket is a keresztnevükön szólíthattuk, ha nem éppen egy szigorúan szolgálati ügyről volt szó. Jelal őrmester természetesen mindig szolgálatban volt, kivéve, ha valamelyik kikötőben együtt mentünk kimaradásra, mert ekkor „Jelly”-nek lehetett szólítani, és szinte rá sem ismert az ember. Úgy viselkedett, mintha nagyúri rangja egyáltalán nem lenne fontos, ha a Rókák társaságában van.
Ám a hadnagy mindig is „a Hadnagy” maradt — sosem „Mr. Rasczak”, és még csak nem is „Rasczak hadnagy”. Egyszerűen csak „a Hadnagy”, akiről mindig egyes szám harmadik személyben beszéltek. Számunkra a Hadnagy volt az isten, és Jelal őrmester a prófétája. Ha Jelly magától mondta valamire azt, hogy „nem”, akkor ezzel a nemmel vitába lehetett szállni — legalábbis a többi altisztnek —, de ha azt mondta, hogy „a Hadnagynak ez nem tetszene”, akkor ez a vita lezárását jelentette. Ex cathedra, a Hadnagy mindenek felett. Soha, senki nem próbálta meg kideríteni, hogy valójában mi tetszene, vagy mi nem a Hadnagynak: az Úr szava szent.
A Hadnagy volt a mi Úristenünk, aki szeretett, és elkényeztetett minket, ám ennek ellenére többnyire láthatatlan maradt számunkra, mikor úton voltunk a hajóval — de még a bolygón is, kivéve, ha kapszulával ugrottunk le. De ha már kiugrottunk — hát, legtöbben nem tartják lehetségesnek, hogy egyetlen tiszt képes legyen egy több száz négyzetkilométeren szétszóródott szakasz valamennyi tagjával törődni. Ő azonban képes volt. Mindannyiunk sorsát a szívén viselte. El sem tudom képzelni, hogy sikerülhetett neki mindannyiunkat szemmel tartani, de a legvadabb összecsapás közepén is felhangzott hangja a parancsnoki hullámhosszon:
— Johnson! Segítsen a hatos harcosnak! Smitty bajban van.
Biztos lehettél benne, hogy igaza van, és a Hadnagy hamarabb észrevette a bajt, mint Smith saját osztagparancsnoka.
Ezenkívül pedig mindannyian megingathatatlan szilárdsággal és bizonyossággal tudtuk, hogy a Hadnagy addig nem száll be a hazafelé tartó űrkompba, míg valamennyien össze nem gyűltünk — addig nem, amíg egy szikrányi élet is van bennünk. A csótányok elleni háborúban számos embert veszítettünk, ám Rasczak Rókái közül egy sem került fogságba.
Jelly volt a mi anyánk. Mindig a közelünkben, mindig odafigyelve ránk, de egy másodpercig sem fenyegetett annak a veszélye, hogy elkényeztet minket. Sohasem panaszkodott senkiről a Hadnagynak. Egyetlen Róka sem került hadbíróság elé, és közülünk soha, senkit sem korbácsoltak meg. Jelly még büntetőszolgálatot sem adott túl gyakran, más módszerekkel tartott minket kordában. A napi szemle alkalmával egyszerűen csak tetőtől talpig végigmért, és megjegyezte:
— Jól mutatnál a haditengerészetnél. Miért nem igazolsz át hozzájuk?
A módszer tökéletesen működött, mivel szilárdan hittük, hogy a haditengerészet tagjai az egyenruhájukban alszanak, és a gallérjukon alul sosem mosakodnak.
Jellynek sosem kellett fegyelmet tartania a közkatonák között, mert a tisztesei között tartott fegyelmet, és elvárta tőlük, hogy ők is így tegyenek. Amikor csatlakoztam az egységhez, Red Greene lett az osztagparancsnokom. Egy pár bevetés után, amikor már tudtam, milyen jó dolog Rókának lenni, kezdtem nagyképűen viselkedni, és visszapofáztam neki. Nem árult be Jellynek, egyszerűen hátravitt a mosdóba, és néhány ökölcsapás segítségével tisztázta, hogy mégiscsak ő a főnök. Ezután elég jó barátok lettünk. Később éppen ő javasolt tisztesnek.
Valójában nem tudtuk, hogy a hajó legénysége ruhában alszik, avagy sem; mi a mi felségterületünkön tartózkodtunk a hajón, a haditengerészet emberei pedig az ő részükön, és ha szolgálaton kívül jelentek meg a birodalmunkban, éreztettük velük, hogy nem szívesen látjuk őket — végül is az embernek igazodnia kell a társadalmi szabályokhoz, és tudnia kell, hogy hol a helye, nem? A Hadnagynak volt egy kabinja a hajó haditengerészeti részén, a férfi tisztek birodalmában, de mi oda sem mentünk soha, kivéve szolgálatban, és akkor is csak ritkán. Ha mi adtuk az őrszolgálatot, akkor előremehettünk a tengerészek közé, mivel a Rodger Youngon koedukált legénység utazott, nő volt a kapitányunk és a navigációs tisztek, de még néhány egyéb tiszt is. A hajó orra a harmincas zsilipig a nők birodalma volt — és éjjel-nappal két, felfegyverzett M.E. rohamosztagos állt őrt, ahol megkezdődött a mi világunk. (Harckészültség esetén ezt a zsilipet ugyanúgy lezárták, mint a hajó többi, légmentes ajtaját, harc közben egyetlen rohamosztagos sem maradt a hajón.)